Tompa Mihály: MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR.
MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR.
(Töredék.)
Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.
Gazdag földön, hol a sik téreken
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.
Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.
Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.
Az éj fényes volt, de zordon hideg.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.
A költő ajkán édes dal fakad,
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz, ... multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, - dall szivtelen köveknek...
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz, ... multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, - dall szivtelen köveknek...
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.
A festész űl; el van merűlve mélyen...
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe' vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel...!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe' vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel...!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!
De a zenésznek sorsa jobb talán?
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész...
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -
Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész...
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -
Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.
Melyben ti éltek nagy álmak között,
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való...
El innen, el! menjetek, merre láttok!
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való...
El innen, el! menjetek, merre láttok!
S a három művész, három jó barát,
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon - - - -
- - - - dél, nyugot...
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? - - - -
- - - - Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt... koldust ... vagy a halált ...
- - - - - - - - - - ezek
Egyike tán találkozott velek?!
-
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon - - - -
- - - - dél, nyugot...
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? - - - -
- - - - Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt... koldust ... vagy a halált ...
- - - - - - - - - - ezek
Egyike tán találkozott velek?!
-
Tiz év lezajlott, - gyászos feketén
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, - tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, - tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!
Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel...!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel...!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!
A bujdosók hol vannak a világon?
Három felől im itt jön mind a három!
Három felől im itt jön mind a három!
Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe' járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek...?!
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe' járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek...?!
Ha ki látná ezt a találkozást,
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg...
Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!
Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére...
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg...
Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!
Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére...
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!
-
Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek...
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek...
Boldog, ki csendes nyúgalom után
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!
A vers szövege első megjelenésekor ez volt:
Egy boldog földön, szép hon kebelén,
- Sugáros éjnek hallgatag felén -
Hogy lásson sok bút, kevés örömet
Egy éjen három kisded született.
- Sugáros éjnek hallgatag felén -
Hogy lásson sok bút, kevés örömet
Egy éjen három kisded született.
Egy boldog földön, hol sík téreken,
Terhes kalász és buja fű terem;
Holott a földnek gazdag kebele
Megmérhetetlen kinccsel van tele;
S a halmokon cserülte bérc alatt,
Hajló borágon édes must fakad.
Egy nép között, hol éhen veszni kell
A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy lásson sok bút kevés örömet:
Egy éjen három kisded született.
Terhes kalász és buja fű terem;
Holott a földnek gazdag kebele
Megmérhetetlen kinccsel van tele;
S a halmokon cserülte bérc alatt,
Hajló borágon édes must fakad.
Egy nép között, hol éhen veszni kell
A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy lásson sok bút kevés örömet:
Egy éjen három kisded született.
Az éj fényes volt, de zordon - hideg.
A föld szinét jég és fagy ülte meg:
Halotti csendben, gyászos pusztaság,
És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá,
S a három kisdedet megcsókolá.
A föld szinét jég és fagy ülte meg:
Halotti csendben, gyászos pusztaság,
És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá,
S a három kisdedet megcsókolá.
A három kisded fölserdült vala,
Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,
Ölelkezvén szent álma képivel;
Az ifju nyilt, redőtlen homlokát
Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem,
Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;
Mint a szirtforrás végre felszökelt,
Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát:
A három ifju pályatérre szállt.
Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,
Ölelkezvén szent álma képivel;
Az ifju nyilt, redőtlen homlokát
Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem,
Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;
Mint a szirtforrás végre felszökelt,
Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát:
A három ifju pályatérre szállt.
A költő ajkán édes dal fakad,
Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál:
Borongott a mult koporsóinál.
Édes szerelmek rózsafái közt
Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után...
S szavát a nemzet meghallgatta tán?
Jó dalnok! e hazában a kebel
Áttörhetetlen jégpáncélt visel!
Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál:
Borongott a mult koporsóinál.
Édes szerelmek rózsafái közt
Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után...
S szavát a nemzet meghallgatta tán?
Jó dalnok! e hazában a kebel
Áttörhetetlen jégpáncélt visel!
A festész mélyen elmerűlve ül,
Ragyogó képek lengik őt körül,
S miként a hívő keble istenén:
S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll.
És fest az ifju... lát a képzelet
Tükrében lelke újabb képeket,
Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel;
Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen
Remekjeidnél némán, hidegen!
Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!
Ragyogó képek lengik őt körül,
S miként a hívő keble istenén:
S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll.
És fest az ifju... lát a képzelet
Tükrében lelke újabb képeket,
Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel;
Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen
Remekjeidnél némán, hidegen!
Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!
De a zenésznek sorsa jobb talán?
- Van-e müvésznek üdv e dús hazán? -
Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere.
Mely míg leömlik zengő hurjain:
El-elmereng szép lelke álmain;
Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete!
Virág helyett szúró tövist arat,
Mert zengedelmin e nép csak mulat.
- Van-e müvésznek üdv e dús hazán? -
Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere.
Mely míg leömlik zengő hurjain:
El-elmereng szép lelke álmain;
Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete!
Virág helyett szúró tövist arat,
Mert zengedelmin e nép csak mulat.
Melyben ti éltek jó művészek! oh,
Az ország nem e világból való!
Az ország nem e világból való!
A három művész, három jó barát
Iván a fájó búcsú poharát;
A nagy, hideg világon...
dél, kelet
S nyugat felé búsan elszéledett.
Hol járnak ők?
Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut
A hírt... vihart... és a koldust...
Ezek
Egyike tán találkozott velek!
Iván a fájó búcsú poharát;
A nagy, hideg világon...
dél, kelet
S nyugat felé búsan elszéledett.
Hol járnak ők?
Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut
A hírt... vihart... és a koldust...
Ezek
Egyike tán találkozott velek!
Tiz év lezajlott; s gyászos feketén
Merűl el az idő holt tengerén;
Elsűlyedett... csak a felűleten
Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék,
Mely a holt képét felmutatja még.
De a felejtés gyász fuvalmiban
Az is szétpattan, - s minden halva van!
Merűl el az idő holt tengerén;
Elsűlyedett... csak a felűleten
Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék,
Mely a holt képét felmutatja még.
De a felejtés gyász fuvalmiban
Az is szétpattan, - s minden halva van!
Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok,
Ha kínt hozának éjek és napok!
Jött a müvész s mely lelkén ég vala:
Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz,
- Romlást rá részvétlenség átka hoz, -
S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,
Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű:
Ah, a művésznek kínja nagyszerű...!
Az élet alszik völgyen, halmokon,
Télnek viharja zúg az ormokon;
A nagy világra hullott hó-lepel
Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.
Ki bolyg az útfelen magánosan?
Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain,
Vad fény lobog szemének lángjain,
És mintha űznék, gyorsan ront elő;
- A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?
Ha kínt hozának éjek és napok!
Jött a müvész s mely lelkén ég vala:
Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz,
- Romlást rá részvétlenség átka hoz, -
S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,
Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű:
Ah, a művésznek kínja nagyszerű...!
Az élet alszik völgyen, halmokon,
Télnek viharja zúg az ormokon;
A nagy világra hullott hó-lepel
Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.
Ki bolyg az útfelen magánosan?
Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain,
Vad fény lobog szemének lángjain,
És mintha űznék, gyorsan ront elő;
- A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?
Im, hogy mindhárman vészben haljanak:
Felé közelget két koldús alak!
Karöltve jő a két gyámoltalan,
Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere...
Mellére kötve rozzant hangszere,
Mely néha-néha búsan felsivít,
Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának... s aki maga jött:
Merőn megállt a két koldús előtt:
'Hallgatni jöttök úgy-e engemet?
Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott...'
«Megállj, megállj...!» kiálta fel legott,
- Megrázkódván az ismert hangokon -
Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát
Tört lelke s karja híven fogja át;
Kinek lelkére kéje s bánata
Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll
A puszta nyomtalan határinál.
Felé közelget két koldús alak!
Karöltve jő a két gyámoltalan,
Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere...
Mellére kötve rozzant hangszere,
Mely néha-néha búsan felsivít,
Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának... s aki maga jött:
Merőn megállt a két koldús előtt:
'Hallgatni jöttök úgy-e engemet?
Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott...'
«Megállj, megállj...!» kiálta fel legott,
- Megrázkódván az ismert hangokon -
Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát
Tört lelke s karja híven fogja át;
Kinek lelkére kéje s bánata
Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll
A puszta nyomtalan határinál.
Éj van. Mohos váromladék hideg
Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar,
Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.
A három koldús-művész és barát,
Romok zugában vonja meg magát,
Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar,
Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.
A három koldús-művész és barát,
Romok zugában vonja meg magát,
Az élet álma roncsolt képivel:
Számokra nincs a dús hazán födel,
Jer oh dicső nép! s íme láthatod
A koldúsokban öngyalázatod!
Ki, mig kövér falattal él ebed:
A müvészt éhen veszni engeded!
Ez átkozott bűn, nem hallod miként
Kiált az égre Ábel véreként...?
Számokra nincs a dús hazán födel,
Jer oh dicső nép! s íme láthatod
A koldúsokban öngyalázatod!
Ki, mig kövér falattal él ebed:
A müvészt éhen veszni engeded!
Ez átkozott bűn, nem hallod miként
Kiált az égre Ábel véreként...?
A téli éjnek zordon bájinál,
A festész mélyen elmerűlve áll;
És elfeledve szenvedést, panaszt:
Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall;
A lelkesűlet szent fuvalmival;
Bájos hang ébred néma hangszerén,
Hattyúdal a csikorgó éj felén!
Az őrült költő szirt-oromra űl,
És mintha ezren állanák körül:
Zavart eszmékben mond kínos regét,
Leirván benne gyászos életét.
A festész mélyen elmerűlve áll;
És elfeledve szenvedést, panaszt:
Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall;
A lelkesűlet szent fuvalmival;
Bájos hang ébred néma hangszerén,
Hattyúdal a csikorgó éj felén!
Az őrült költő szirt-oromra űl,
És mintha ezren állanák körül:
Zavart eszmékben mond kínos regét,
Leirván benne gyászos életét.
És csend leszen... a gyönge nesz kiholt, -
Az életen hű útitárs ki volt:
Rongy, meztelenség, lelki testi bú
Között a három koldús összebú...
Az éj olyan szép és olyan hideg!
A szenvedőkre álomszél lebeg;
S alunni kezd a kínok élete...
- Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!
Jó éjszakát... az éj igen hideg...
Az életen hű útitárs ki volt:
Rongy, meztelenség, lelki testi bú
Között a három koldús összebú...
Az éj olyan szép és olyan hideg!
A szenvedőkre álomszél lebeg;
S alunni kezd a kínok élete...
- Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!
Jó éjszakát... az éj igen hideg...
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
