Tompa Mihály: A SELYEMBOGÁR. | Verstár - ötven költő összes verse

A SELYEMBOGÁR.

Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt,
Piros virágok felhányt gyöngyei:
Meleg sugárban mosdik a patak,
Szárnyát enyelgő szellő lengeti

Gyönyörrel néz el a vidék felett,
A kikeletnek tündérasszonya,
Ki a virágok díszét alkotá,
Ki a berekre zöld lombot fona.

A hűvös árnyon álom lepte meg.
De mely most nem volt csillogó, szelíd,
Mert a sárga szellemmel álmodott,
Mintha követné gyorsan lépteit.

A sárga szellem üldözője volt,
S ha elfoghatta, összecsókolá;
Halvány, beteg lőn vészcsókján a hölgy,
És koszorúja sárgán hullt alá.

Kínzó álmából ébredvén utóbb,
Nehéz, forró léghúzam ütte meg,
S ezen előjelet jól ösmeré...
Hah! a veszélyes ellen közeleg!

Felszökve, gyorsan futásnak eredt,
És elsuhant a fék közt hirtelen;
De a rut szellem nyomban üldözé...
Nincs mód elfutni, - elrejtezni sem!

Egy sáska szállt el a tündér előtt,
'Megállj, megállj, édes kis állatom!
Üldöznek, - oh add nékem alakod...'
S felelt a sáska rá: «Nem adhatom!

Oly gyenge a fű, a gyep oly kövér!
Számomra mindenütt gazdag lakoma...»
'Légy hát halálig üldözött te is,
Mond a tündér, s ne teljél bé soha!'

S amint tovább haladt lélektelen,
Kékszínü dongóval találkozott;
Megszólitá: 'Veszélyben életem...
Oh ments meg, add át nékem alakod!'

És válaszolt a dongó! «Nem lehet!
Mézért futok, mézet kell gyüjteni...»
'Fuss hát haszontalan...! virágaim,
Méznek valót ne adjatok neki!'

Majd érte a lepkét, ki a meleg
Verőfényben játszódva repkedett;
Ifjúság és szerelmek báj-ölén
Töltvén az egy tavasznyi életet.

Nehány perc még - s mirígyes csók alatt
Hervad le a tündérarc kelleme;
De most alig szólt a hölgy: szívesen
Átengedé alakját a lepe.

S mig a tündérleány lepke képiben
Szárnyára kelt egy pillantás alatt:
Ki kékes pillangó volt még elébb,
Mint fehér hernyó, a fűben maradt.

Jön most a szellem - és tovább rohan,
Rögtön megáll... széjjelnéz... visszafut;
Meghajtogatja a zöld bokrokat,
És felkutat minden cserét, laput;

Érintésétől hervad fű s falomb,
De a tündérhölgy nyoma vesztve van;
Még jobban elsárgúl dühében, - és
Mint a forgószél zugva elrohan.

Esthajnalon a tündér visszatért,
S a hernyócskát kezébe vette fel,
Gyöngéden ápolá, melengeté,
'Szép tetted - monda - hálát érdemel!

Volnál virág: szebb lennél, mint valál,
Szivárvány-színből szőném uj ruhád;
Most, fájdalom! még elnyűtt alakod
Sincsen hatalmam visszaadni rád!

Hanem ne félj, még egyszer lepke léssz!
Ki sírjába száll: hideg néma váz...
De tégedet feloszlás ott nem ér,
Uj alakot rád ép a sír ruház;

Koporsód, melybe eltemetkezel,
Tündéri szép lesz, - s még a kikelet
Ifjú virági el nem hullanak,
Midőn megnyílik álmaid felett!

A szerelemnek mézkelyhét, rövid
Pályád felén, elvetted tőled én;
De százszoros kéjjel töltöm meg azt,
Uj életednek ifju estvelén.'

Szólván a tündér, eltűnt hirtelen, -
S lombos fa lőn a hernyónak laka;
Hol nemsokára megbetegedett,
S ösztönszerűn koporsót alkota.

A temető tündéri szép vala:
Napsugár tört át finom szövetén;
Ezer szivárványt látott a bogár
Míg körülömlé kékes tünde fény.

És látott álmat ... el nem hervadó
Virágnak itta mézíz harmatát;
A napba szállt fel rózsás szárnyakon
Száz tavaszt élt egy pillanatban át.

Midőn felébredt, ifju lepke volt
Mint fehér bársony, hószín, puha;
Attörvén ékes sírja zárait,
A szerelemnek karjába juta.

Minő kéj! egyszer megifjulni még,
Midőn az élet napja alkonyul...!
S édes szerelem boldog mámorán,
Halálba dőlni öntudatlanul...!

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!