Tóth Árpád: A FÖLD ALATT
Fog el a dermedt hangulat,
Hogy tán nem is a földön élünk
Mi már, hanem a föld alatt.
Melyet egyszer a vad idő
Iszonyú mélységekbe rázott,
S azóta egyre süllyedő.
Bús vizek, tornyos lángvihar,
S az ördög húz le kebelére
Lassú, kéjes karjaival.
Arcuk fakó, ijedt, üres -
Emberek: csak a szemük izzik
S betegen egy kis fényt keres.
Rőt aranyak lidérctüzét,
Ám szurkos, fortyogó sötétben
Loccsan a küzdők agya szét.
- Ájult rabok, vak zsarnokok -
Fojtottan és árván lihegnek,
S a világ süllyed és zokog.
Bús, idegesen felkapott
Fejjel, ha mégis észrevesszük
Váratlan a távol napot,
Kényes isteni fénymadár,
Mind ritkábban húz el fölöttünk,
S egyszer tán végleg tovaszáll.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me