Tóth Árpád: AZ UTAZÁS
S a Mindenség neki, mint lelke éhe, tág.
Óh, mily nagy is a föld a lámpák fénykörében,
S ha már emlékezünk, mily kicsiny a világ!
És fájó dac dagaszt, s keserü vágy izen,
Megyünk, s a kósza kedv táncos habokra űz el,
Ringatva végtelen lelkünk véges vizen.
Van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
Ki csillagot figyelt, s behullt egy női szembe,
S most vészes illatú Circéjétől rohan;
Fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
Húsába jég harap, s a réz nap, rája forrván,
Lassan lemossa majd arcán a csókmarást.
Hogy menjenek, s szivük mint léggömb ring odább,
Kik bolygó végzetük sodrától nem pihennek,
S ezt hajtják egyre csak, nem tudva mért: Tovább!
Ölt a vágy, s mint ujonc harcost ágyúk heve,
Vonz új és változó, titkos kéjek veszélye,
Miknek még emberi nyelven nem volt neve!
Mint pörgettyük s golyók - álmunkban is igáz
A vad kiváncsiság, mint zord Angyal, ki körbe
A vágtató Napok csóváival csigáz.
S mindegy, hová libeg, hisz úgy sincsen sehol!
De az Ember elé remény reményre csillan,
S pihenést úgy keres, hogy őrültként lohol.
Vágyik, s fedélzetén hang zengül: "Part!" - s a hírt
A kosárból a hang bolond hévvel kiáltja:
"Üdv... hírnév!... szerelem!"... - s fúj, poklok, itt a szirt!
Ma még Arany-Sziget, Jósors-igérte táj,
Felé a Képzelet dús orgiákra lendül,
De csak zátonyra lát, ha pirkad a homály.
Verjük bilincsbe őt, vagy vessük vízbe tán?
Csak sír, Amérikák hibbant mámoru jósa,
És sósabb ár tolong a délibáb nyomán.
Még légbe szimatol, és szeme hályoga
Édent sejt arra is és csábos Cápuákat,
Hol rossz gyertyán dereng vak viskók vályoga.
Meséket szemetek tengermélyeiben!
Nyíljon emléketek kincses ládája tágra,
Hol csupa éther- és csillag-ékszer pihen.
Rablelkünket tovább ne búsítsa retesz,
Dús rajzot fessetek, s lelkünk feszül, mint vászon,
Mit emlékeitek látköre keretez.
Hullámokat, sivó homok síkságait,
S bár váratlan veszély sokszor vad szirtre vágott,
Úntuk gyakran magunk, úntuk, akárcsak itt.
S dicsőült városok a húnyó nap tüzén,
Felgyújtották szivünk, hogy elmerülni vágyjon
Vad láza, hol felé hívón zendül a fény.
De nem vonzottak úgy, olyan rejtelmesen,
Mint azok, miket a felhők szeszélye formált,
És vágyunk egyre nőtt, tovább, sejtelmesen!
Óh, Vágy, vénhedt fa te, csak trágyád a gyönyör,
S míg egyre vastagabb kérgű lesz ősi törzsed,
Ágad a nap felé még közelebbre tör!
Ciprusnál szökkenőbb? - De mégis, gyűlt a kép,
Sok gondos rajz, mohó, nagy képeskönyvetekbe,
Fivérek, akiket vonz minden messzi szép!
Bálványt és trónt, amely ékszertömbként ragyog,
Sok remek palotát, hol a tündéri pompa
Bús vággyal rontaná minden bankárotok;
Nőket, kiknek fogán s körmén kármin a lakk,
Tudós bűvészt, kihez hizelgőn kúsz a kígyó"...
Mely keresetlen is mindig szemünkbe tűnt,
Míg lábunk a komor lépcsőn fel és le bolygott,
Láttuk az örökös, unott látványt, a Bűnt:
Mint imádja magát, gúny- és csömörtelen,
S a férfit, hogy vad és falánk kényúr a nőkkel,
Bár rabok rabja, és a szenny közt förtelem;
Ünnepet, melyet a vér szaga fűszerez;
Zsarnokot, kit kiélt ronccsá hatalma ront, és
Népet, melynek gyönyört szégyenkorbács szerez;
Egekre kúszni bús ostromra; szenteket,
Kik, mint puhult inyenc, ha dunnás ágyat élvez,
Kéjül keresik a szőr-övet és szeget;
Az Emberfaj, amely máig sem változott,
Duhaj, agóniás dühhel istenre rontva:-
"Én másom, mesterem, ó, légy megátkozott!"
Kik futják ezt a nyájt, hol Végzet a karám,
S maguk az Ópium roppant ölébe adják!-
Ez az örök körút a földgömb szűk porán..."
Ma, tegnap, holnap és örökre a világ
Egyhangú, kicsi hely, rossz ketrecet mutat csak,
Unalom-sivatag fájó oázisát!
Menj, ha kell. Van, ki fut, és van, ki sutba ül,
S az éber és gonosz ellent le tudja gyűrni,
Az Időt: Jaj, de hány lohol szünetlenül:
Nekik már se vasút, se hajó nem elég
Az átkos Bajvívó elől elfutni! s vannak,
Kik ott vívnak, ahol bölcsőjük a vidék.
Megint remélhetünk, kiáltva: Vár az út!
S mint mikor kínai vizekre vont a bátor
Vágy, s néztük a habot, s a szél hajunkba fútt,
S mint ifjú utasé, szivünk friss lesz s vidám.
Hallga! figyeljetek az édes, bús danára,
Ezt zengi: "Erre mind, aki enni kíván
Amelyre szívetek éhes, itt vár csupán,
Jertek, halk s különös mámorral a szivekre
Csak itt vár a soha nem szűnő délután!"
Holt Pyladeseink karja tárul ki ránk,
"Elektrádhoz evezz! itt megfrissűl a szíved!"
Zengi a nő, kinek térdét csókolta szánk.
Ó, untat ez a táj! Halál! Fel! Útra már!
Bár várjon tintaszín ég s víz az utazóra,
Tudod, hogy a szivünk mégis csupa sugár!
Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl,
Örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe,
Csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me