Vajda János: I
I
Fehérek voltak vállai,
Mint a Kordillerák hava;
Szemölde sűrű fekete,
És lobogó láng a haja.
S a többi és a többi
Mit nem lehet kimondani...
Az a sok mindenféle
Lefesthetlen, leirhatatlan
Csodája a bájnak...; valóban
Akár egy fényes üstökös,
Mely fönn az égbolt tetején ragyog,
S amelynek a föld, mint szerelmes apród
Csókdosva hordja tündöklő uszályát...
Ó szép, valóban nagyon is szép,
Elviselhetlenül, türhetlenül,
Martirrá kínozólag szép volt...
Miként ha égett volna szakadatlan,
Mint ama hórebi bokor;
Úgy hevített, világitott
Éj és nap egyaránt,
Zsarnok szépsége biztosabban ölt,
Mint egykoron az égből földre küldött
Öldöklő angyal, és halált hozott rád
Szerelme, megvetése egyaránt...
Mint a Kordillerák hava;
Szemölde sűrű fekete,
És lobogó láng a haja.
S a többi és a többi
Mit nem lehet kimondani...
Az a sok mindenféle
Lefesthetlen, leirhatatlan
Csodája a bájnak...; valóban
Akár egy fényes üstökös,
Mely fönn az égbolt tetején ragyog,
S amelynek a föld, mint szerelmes apród
Csókdosva hordja tündöklő uszályát...
Ó szép, valóban nagyon is szép,
Elviselhetlenül, türhetlenül,
Martirrá kínozólag szép volt...
Miként ha égett volna szakadatlan,
Mint ama hórebi bokor;
Úgy hevített, világitott
Éj és nap egyaránt,
Zsarnok szépsége biztosabban ölt,
Mint egykoron az égből földre küldött
Öldöklő angyal, és halált hozott rád
Szerelme, megvetése egyaránt...
A kéjhalált kerestem én is... hasztalan!
Bálványom földi néven Izidóra
Szerette a költészetet, de nem
A holt betűkben; a valódiságban.
A prózai szegénység vakaródzó
Élcét, nedélyét könyvben élvezé.
Kunyhó kifestve; népség, sokaság
Háttérül, színpadon, mulattaták.
De lelkesülni csak Olymp tündöklő
Égboltjaért, bibor fenségeért szokott.
Kastély falun; palota, páholy a
Világvárosban voltak - egyedül
Az őt megillető, méltó keret.
Az embereket illetőleg ő:
Főuri koronáik ágai
Szerint becsülte udvaroncait,
Mint voltaképi "szarvas" állományát.
Hja, már ez így van és volt mindörökké...
Aranyba kell foglalni a gyémántot!
Bálványom földi néven Izidóra
Szerette a költészetet, de nem
A holt betűkben; a valódiságban.
A prózai szegénység vakaródzó
Élcét, nedélyét könyvben élvezé.
Kunyhó kifestve; népség, sokaság
Háttérül, színpadon, mulattaták.
De lelkesülni csak Olymp tündöklő
Égboltjaért, bibor fenségeért szokott.
Kastély falun; palota, páholy a
Világvárosban voltak - egyedül
Az őt megillető, méltó keret.
Az embereket illetőleg ő:
Főuri koronáik ágai
Szerint becsülte udvaroncait,
Mint voltaképi "szarvas" állományát.
Hja, már ez így van és volt mindörökké...
Aranyba kell foglalni a gyémántot!
"Képzeletem mindent megaranyoz!"
Mondám kevélyen. Átható kacaj,
Mely szívemet fagyasztá, míg velőmet
Villámként égeté, volt rá a válasz.
Hogyan, már nem tudom, csak távozám,
Minden bizonnyal némán, szótlanul, mert
Agyamban kővé vált a gondolat.
Szerettem volna, ha a föld alattam
Megnyílik és elrejti égő arcom.
A tornyok szédelegtek, templomok
Táncoltak, mint a szél dobálta gályák.
Ah, hogyha vége lenne a világnak!
E gondolattal hajtám fejemet
Párnámra búsan, egyszerű lakomban,
Mely most először tűnt föl oly szegénynek,
Szűknek, mint faragatlan közkoporsó,
Melyben közkatonákat hordanak ki és
Fordítanak le éjjel, fütyörésző
Közönnyel néma, jelöletlen sírba,
Mint urasági béres a szemét-
Gödörbe az istálló-almot... El
E tartományból, e birodalomból!
El e veszteségben forgolódó,
Féreggel eltölt bujdosó csillagról
Egy lakatlan, kiadó légsziget
Magánya s csöndje menhelyébe, hol
Ne lássak gúnyos emberarcot;- ah
Hogy ki nem irthatom e fajt egy lábig!...
Ily hánykolódások közt tölt az éj;
Az hogy biz az nem tölt, egyáltalán;
Ily gondolatok közt megáll az és
Nem mozdul; a könyörületes
Álom tündére is rémülve röppent
Odább, ha olykor pilláimra ült.
Míg végre egyet gondolt, fölkarolt
És észrevétlen átsuhant velem
A lélek napja s éje közti vékony
Hajszál határon és (megeshetett
Rajtam szegénynek áldott jó szive)
Meghordozott bűvös, határtalan
Országa legszélső határain.
Megmutogatta sorra titkait.
Föltárta minden rejtekét és végre
Csodát mivelt, a legnagyobb csodát!
Meggyógyitotta lelkemet, kiűzve
Belőle egy mindent kimagyarázó,
A rejtelmet fölfejtő látománnyal
A szenvedély bélpoklos ördögét,
E kályhafűtő bőszült ördögöt.
Hah, milyen álom! Kész hősköltemény.
Alakot ölte benne bősz dühöm
Sugallta képzetem legfeketébb
Eszméje, minden ádáz ötlete.
Elöször is a közvetlen valót,
Mintegy az ébrenlétet folytatólag -
Belépe hozzám a halál.
"Hát Izidóra?" Kérdezém azonnal.
"Velem jön ő is? Minden okvetetlen.
Ne bírjam én, ne én se, soha inkább,
Csak más se, senki e világon...
Ez itt a fődolog halál barátom.
Ó, engem hasztalan hurcolsz magaddal,
Hiába gyúrsz le mélyen szorosan
A földtekének kellő közepébe,
Ha őt itt fenn hagyod, meghallom én
Szűz ajka első csókja csattanását;
És tudd meg azt, sugám fülébe
Rémes rejtelmesen, fenyegetőleg,
Hogy ekkoron föllobbanó szivem,
Mint millió mázsányi dynamit,
Úgy szanaszét föccsenti birodalmad,
E possadó palozsnát, hogy maga a
Mindenható isten se rakja össze
Morzsáit egyhamar, s bizony-bizony
Eltelhetik egy kurta miriád,
Hogy magad is hoppon maradsz, kicsöppensz,
És kujtoroghatsz erre-arra, majd
Mint elcsapott hóhérinas, kopogva
A légür egyik-másik csillagán,
Keresve hivatalt, de mindenünnen
Elutasítva..." Mit gondolhata
Vendégem, nem tudom; nagyot nyikorgott
Az állkapcája és zörögtek
S mint nyárfalevél remegtek csontjai.
Vagy kacagott, vagy megijedt; elég az hozzá,
Kezembe nyomta rémséges kaszáját
S ágyamba dőlt, helyemre, mintha ezzel
Azt mondta volna: nesze hát, csináld,
Végezd magad s hozd ide őt, hisz úgyis
Te vagy a mester, én csak inasod
Lehetek legfölebb... s piquét teritőm
Fejére vonva, kimerült agárként
Egyszerre mély álomba szenderült.
Mondám kevélyen. Átható kacaj,
Mely szívemet fagyasztá, míg velőmet
Villámként égeté, volt rá a válasz.
Hogyan, már nem tudom, csak távozám,
Minden bizonnyal némán, szótlanul, mert
Agyamban kővé vált a gondolat.
Szerettem volna, ha a föld alattam
Megnyílik és elrejti égő arcom.
A tornyok szédelegtek, templomok
Táncoltak, mint a szél dobálta gályák.
Ah, hogyha vége lenne a világnak!
E gondolattal hajtám fejemet
Párnámra búsan, egyszerű lakomban,
Mely most először tűnt föl oly szegénynek,
Szűknek, mint faragatlan közkoporsó,
Melyben közkatonákat hordanak ki és
Fordítanak le éjjel, fütyörésző
Közönnyel néma, jelöletlen sírba,
Mint urasági béres a szemét-
Gödörbe az istálló-almot... El
E tartományból, e birodalomból!
El e veszteségben forgolódó,
Féreggel eltölt bujdosó csillagról
Egy lakatlan, kiadó légsziget
Magánya s csöndje menhelyébe, hol
Ne lássak gúnyos emberarcot;- ah
Hogy ki nem irthatom e fajt egy lábig!...
Ily hánykolódások közt tölt az éj;
Az hogy biz az nem tölt, egyáltalán;
Ily gondolatok közt megáll az és
Nem mozdul; a könyörületes
Álom tündére is rémülve röppent
Odább, ha olykor pilláimra ült.
Míg végre egyet gondolt, fölkarolt
És észrevétlen átsuhant velem
A lélek napja s éje közti vékony
Hajszál határon és (megeshetett
Rajtam szegénynek áldott jó szive)
Meghordozott bűvös, határtalan
Országa legszélső határain.
Megmutogatta sorra titkait.
Föltárta minden rejtekét és végre
Csodát mivelt, a legnagyobb csodát!
Meggyógyitotta lelkemet, kiűzve
Belőle egy mindent kimagyarázó,
A rejtelmet fölfejtő látománnyal
A szenvedély bélpoklos ördögét,
E kályhafűtő bőszült ördögöt.
Hah, milyen álom! Kész hősköltemény.
Alakot ölte benne bősz dühöm
Sugallta képzetem legfeketébb
Eszméje, minden ádáz ötlete.
Elöször is a közvetlen valót,
Mintegy az ébrenlétet folytatólag -
Belépe hozzám a halál.
"Hát Izidóra?" Kérdezém azonnal.
"Velem jön ő is? Minden okvetetlen.
Ne bírjam én, ne én se, soha inkább,
Csak más se, senki e világon...
Ez itt a fődolog halál barátom.
Ó, engem hasztalan hurcolsz magaddal,
Hiába gyúrsz le mélyen szorosan
A földtekének kellő közepébe,
Ha őt itt fenn hagyod, meghallom én
Szűz ajka első csókja csattanását;
És tudd meg azt, sugám fülébe
Rémes rejtelmesen, fenyegetőleg,
Hogy ekkoron föllobbanó szivem,
Mint millió mázsányi dynamit,
Úgy szanaszét föccsenti birodalmad,
E possadó palozsnát, hogy maga a
Mindenható isten se rakja össze
Morzsáit egyhamar, s bizony-bizony
Eltelhetik egy kurta miriád,
Hogy magad is hoppon maradsz, kicsöppensz,
És kujtoroghatsz erre-arra, majd
Mint elcsapott hóhérinas, kopogva
A légür egyik-másik csillagán,
Keresve hivatalt, de mindenünnen
Elutasítva..." Mit gondolhata
Vendégem, nem tudom; nagyot nyikorgott
Az állkapcája és zörögtek
S mint nyárfalevél remegtek csontjai.
Vagy kacagott, vagy megijedt; elég az hozzá,
Kezembe nyomta rémséges kaszáját
S ágyamba dőlt, helyemre, mintha ezzel
Azt mondta volna: nesze hát, csináld,
Végezd magad s hozd ide őt, hisz úgyis
Te vagy a mester, én csak inasod
Lehetek legfölebb... s piquét teritőm
Fejére vonva, kimerült agárként
Egyszerre mély álomba szenderült.
Mohón rohantam volna a kaszával,
De az megnőtt kezemben akkorára,
Hogy a lépcsőtorokban fönnakadtam.
Ki az emelet ablakán hamar!
S mint hosszú póznán leereszkedém
Nyelén az utcakövezetre. Hah!
Hol kezdjem el? Hol legsűrűbb az ember?
No hát mit vétett a rakparti "pálya"?
Ezt eltaláltam. Épen jól beértem
Széltében az egész járdát a partig,
S kaszáltam itt az embert, mint a szénát.
És a kövér rend hullott a Dunába,
Mely itt a szélén kipirult végiglen,
S hármas szinében lentebb a vidéken,
Játszhatta kortesűl a "nemzetit".
Öltem, temettem. Ez jó munka volt.
A Váci utcán vissza. Ezalatt
Megtelt amott a pálya újra és ez
Így ment egymásután, míg egyszer
Előttem álla Izidóra!... És még
Minő nyugodtan, büszkén! - megvetett
Szívem fölötti mindenhatósága
Mi biztos, messze fénylő tudatában!-
A kasza kiesett kezemből!... A halál
Boszúsan kapta föl s mint aki gyilkos
Élére méltatlan vagyok, nyelével
Ütött hátamra megvetőleg, és
Azzal továbbsuhant, ezuttal
Zörgés, nyikorgás nélkül, zajtalan
- Inkább repülve, észrevétlenül, mint
Az éji pille, vagy a nagyfejű
Suholy... S jutalmul, koronázatul
Megint egy gúnykacaj cikáza át
Izzó velőmön. Izidóra hangja!
De hát mi ez? Mért épen engem ér
E természetellenség átka? Mért
Hogy isten épen engem ostoroz -
Sajátkezűleg? kérdezém vonagló
Szerelmi bú s szégyenkinok között, -
Mig ott feküdtem, lázasan, habozva,
A "pálya" égő aszfalt kerevetjén.
Mert ez valóban oly megfoghatatlan,
Hogy olykor alig ismerek magamra,-
S döbbenve kérdem, én vagyok-e az,
Aki vagyok? Való-e, nem csal-e
Öntudatom? Nem nő-e ő vagy én
Nem volnék férfi, én? A föld legelső
Királyleánya ifju targoncásra,
Zultána a heréltre nem tekint
Oly dermesztő közönnyel, mint e hölgy
Reám. Fölségét sérti, hogy merem
Szeretni őt - s ép e kétségbeejtő
Dölyfével önt olajt tüzemre, mely
Olthatlan, mint a ház, amelyet isten
Haragja üt meg, durrogó viharban.
Miként a két ellenkező elem:
Sötétség, napvilág nem egyesülhet,
S egymástól mégis elválhatlanok,
Egymást üzik nyomon, mint összeláncolt
Két rabja a mindenség börtönének;
Úgy tetszik, mintha írva volna és
Olvasnám a rettentő végzetet, hogy
Nem egyesülhetünk mi sem soha... soha!
S csodálatos, mondom, csodálatos -
Ép e lehetlenségnek látszata
Tesz konokká, vakká, átalkodottá!
Ha másnak is, ki földi szülemény,
Mindenkinek elérhetetlen volna!
De még maguk az isteneknek is
Ha elragadnák, azt kiáltanám:
Miért mutattátok meg őt nekem?
Hát még halandó földinek? S csupán
Nekem maradjon ő elérhetetlen?
Nem mondhatok le róla más,
Csupán a sír számára, legalább ameddig
Egy ember él e föld szinén. Ne lássák,
Ne legelésszék fajtalan szemek;
Ne csussza-mássza buja gondolat
Felséges tagjait, - s egyáltalán
Mért él e földön ember kivülem?
Vagy nem eléggé nyomorék-e még, hogy
Vesszen ki egyig? - Majd ha azután
Ketten leszünk, csak ketten, egyedül... hah!
Paradicsommá, szűzzé lesz a föld,
S mi vesztjük azt el majd megint egy oly
Órában, melynek kéjeért kilenc-tiz
Évezredig korbácsolják, verik
Haragra lobbant írigy istenek
Az embermilliókat. Úgy van, úgy,
Csak addig szép e föld, csak addig éden,
Míg rajta egy pár ember él csupán.-
Hárman sokan vagyunk... Vesszen ki hát
Ez a bünös, elaljasult emberfaj...
Valóban úgy is itt az ideje.
De az megnőtt kezemben akkorára,
Hogy a lépcsőtorokban fönnakadtam.
Ki az emelet ablakán hamar!
S mint hosszú póznán leereszkedém
Nyelén az utcakövezetre. Hah!
Hol kezdjem el? Hol legsűrűbb az ember?
No hát mit vétett a rakparti "pálya"?
Ezt eltaláltam. Épen jól beértem
Széltében az egész járdát a partig,
S kaszáltam itt az embert, mint a szénát.
És a kövér rend hullott a Dunába,
Mely itt a szélén kipirult végiglen,
S hármas szinében lentebb a vidéken,
Játszhatta kortesűl a "nemzetit".
Öltem, temettem. Ez jó munka volt.
A Váci utcán vissza. Ezalatt
Megtelt amott a pálya újra és ez
Így ment egymásután, míg egyszer
Előttem álla Izidóra!... És még
Minő nyugodtan, büszkén! - megvetett
Szívem fölötti mindenhatósága
Mi biztos, messze fénylő tudatában!-
A kasza kiesett kezemből!... A halál
Boszúsan kapta föl s mint aki gyilkos
Élére méltatlan vagyok, nyelével
Ütött hátamra megvetőleg, és
Azzal továbbsuhant, ezuttal
Zörgés, nyikorgás nélkül, zajtalan
- Inkább repülve, észrevétlenül, mint
Az éji pille, vagy a nagyfejű
Suholy... S jutalmul, koronázatul
Megint egy gúnykacaj cikáza át
Izzó velőmön. Izidóra hangja!
De hát mi ez? Mért épen engem ér
E természetellenség átka? Mért
Hogy isten épen engem ostoroz -
Sajátkezűleg? kérdezém vonagló
Szerelmi bú s szégyenkinok között, -
Mig ott feküdtem, lázasan, habozva,
A "pálya" égő aszfalt kerevetjén.
Mert ez valóban oly megfoghatatlan,
Hogy olykor alig ismerek magamra,-
S döbbenve kérdem, én vagyok-e az,
Aki vagyok? Való-e, nem csal-e
Öntudatom? Nem nő-e ő vagy én
Nem volnék férfi, én? A föld legelső
Királyleánya ifju targoncásra,
Zultána a heréltre nem tekint
Oly dermesztő közönnyel, mint e hölgy
Reám. Fölségét sérti, hogy merem
Szeretni őt - s ép e kétségbeejtő
Dölyfével önt olajt tüzemre, mely
Olthatlan, mint a ház, amelyet isten
Haragja üt meg, durrogó viharban.
Miként a két ellenkező elem:
Sötétség, napvilág nem egyesülhet,
S egymástól mégis elválhatlanok,
Egymást üzik nyomon, mint összeláncolt
Két rabja a mindenség börtönének;
Úgy tetszik, mintha írva volna és
Olvasnám a rettentő végzetet, hogy
Nem egyesülhetünk mi sem soha... soha!
S csodálatos, mondom, csodálatos -
Ép e lehetlenségnek látszata
Tesz konokká, vakká, átalkodottá!
Ha másnak is, ki földi szülemény,
Mindenkinek elérhetetlen volna!
De még maguk az isteneknek is
Ha elragadnák, azt kiáltanám:
Miért mutattátok meg őt nekem?
Hát még halandó földinek? S csupán
Nekem maradjon ő elérhetetlen?
Nem mondhatok le róla más,
Csupán a sír számára, legalább ameddig
Egy ember él e föld szinén. Ne lássák,
Ne legelésszék fajtalan szemek;
Ne csussza-mássza buja gondolat
Felséges tagjait, - s egyáltalán
Mért él e földön ember kivülem?
Vagy nem eléggé nyomorék-e még, hogy
Vesszen ki egyig? - Majd ha azután
Ketten leszünk, csak ketten, egyedül... hah!
Paradicsommá, szűzzé lesz a föld,
S mi vesztjük azt el majd megint egy oly
Órában, melynek kéjeért kilenc-tiz
Évezredig korbácsolják, verik
Haragra lobbant írigy istenek
Az embermilliókat. Úgy van, úgy,
Csak addig szép e föld, csak addig éden,
Míg rajta egy pár ember él csupán.-
Hárman sokan vagyunk... Vesszen ki hát
Ez a bünös, elaljasult emberfaj...
Valóban úgy is itt az ideje.
E pillanatban és egyszerre, mintha
Hetet-havat repültem volna át,
Éjféli villámlás gyanánt hatott
Lelkembe a sugallat, mely szerint
Vágyam körülbelül már teljesűlt:
Elpusztul e föld, közelít a vég!
És mintha visszalépett volna az
Idő, mint támadásra készülő
Ragadozó vad, úgy rémlett előttem,
Miként ha napok, hetek óta már
Romlásnak indult volna a világ.
Miként ha, ami józan emberész
Előtt lehetlen, éket vertek volna az
Időbe, és ezen hézag története,
Ellépdelő katonaság gyanánt
Vonulna át emlékezetemen.
Miként ha egy időre koponyámba
Ütötte volna föl vezéri sátrát
A világeseményeket vezényelő
Parancsnokló tábornok: minden úgy
Történt, amint akartam; és legott,
Képzelmemet (mit szerfölött csodáltam,
Mert mindig azt hivém, hogy ez lehetlen),
Képzelmemet követni bírta a
Való. Amit gondoltam, azt azonnal
Egymásután beteljesedni láttam.
S elgondolám, amit kivántam épen,
(Dühöm vadkanja makkal álmodott) hogy:
Lejárt a föld pillangó élete;
Föloszlik és mint a selyemgubó
Új keverékbe tömörül s szintén
Épebb, üdébb, szebb állati-
És emberivadék keletkezik.
Ez már kétségtelen s mi engem illet,
Erős hitem volt és fürödtem ennek
Leírhatatlan gyönyörében, az: hogy
E nagyszerü játék központja, célja,
A jövendő, uj emberivadék
Leendő őse, első embere,
Apajelöltje, a megifjodó föld
Új paradicsomának második
Ádámja én vagyok... Hisz ez nem is
Lehet másképen... E kiforditott,
Eredetétől messze távozott, a
Természet ősanyját megtagadó -
Aranybálványimádó, csenevész
Korcsfaj lejárta léte fordulóját.
Megváltozott, fölfordult itten a
Természet rendje. Erkölcs és anyag
Egymással összezavarodtak és
Nemi viszonyba elegyedve, fattyu-
És üszögivadékkal töltik el
A föld szinét, amelynek édenébe
Új paradicsomi kigyó szökött.
S a régi édes almáját rohadtnak
Csufolva, meddő vert aranyt kinálgat
E természettől elrugaszkodott kor
Üzér szerelmi vásártérein,
Nyilt árverésen, jelenünk hiu
Éváinak és szép Ilonáinak.
Hetet-havat repültem volna át,
Éjféli villámlás gyanánt hatott
Lelkembe a sugallat, mely szerint
Vágyam körülbelül már teljesűlt:
Elpusztul e föld, közelít a vég!
És mintha visszalépett volna az
Idő, mint támadásra készülő
Ragadozó vad, úgy rémlett előttem,
Miként ha napok, hetek óta már
Romlásnak indult volna a világ.
Miként ha, ami józan emberész
Előtt lehetlen, éket vertek volna az
Időbe, és ezen hézag története,
Ellépdelő katonaság gyanánt
Vonulna át emlékezetemen.
Miként ha egy időre koponyámba
Ütötte volna föl vezéri sátrát
A világeseményeket vezényelő
Parancsnokló tábornok: minden úgy
Történt, amint akartam; és legott,
Képzelmemet (mit szerfölött csodáltam,
Mert mindig azt hivém, hogy ez lehetlen),
Képzelmemet követni bírta a
Való. Amit gondoltam, azt azonnal
Egymásután beteljesedni láttam.
S elgondolám, amit kivántam épen,
(Dühöm vadkanja makkal álmodott) hogy:
Lejárt a föld pillangó élete;
Föloszlik és mint a selyemgubó
Új keverékbe tömörül s szintén
Épebb, üdébb, szebb állati-
És emberivadék keletkezik.
Ez már kétségtelen s mi engem illet,
Erős hitem volt és fürödtem ennek
Leírhatatlan gyönyörében, az: hogy
E nagyszerü játék központja, célja,
A jövendő, uj emberivadék
Leendő őse, első embere,
Apajelöltje, a megifjodó föld
Új paradicsomának második
Ádámja én vagyok... Hisz ez nem is
Lehet másképen... E kiforditott,
Eredetétől messze távozott, a
Természet ősanyját megtagadó -
Aranybálványimádó, csenevész
Korcsfaj lejárta léte fordulóját.
Megváltozott, fölfordult itten a
Természet rendje. Erkölcs és anyag
Egymással összezavarodtak és
Nemi viszonyba elegyedve, fattyu-
És üszögivadékkal töltik el
A föld szinét, amelynek édenébe
Új paradicsomi kigyó szökött.
S a régi édes almáját rohadtnak
Csufolva, meddő vert aranyt kinálgat
E természettől elrugaszkodott kor
Üzér szerelmi vásártérein,
Nyilt árverésen, jelenünk hiu
Éváinak és szép Ilonáinak.
S ezzel karöltve jár szemlátomást
Az anyagi világ romlása is.
Kirúgva már e gömb szokott futása
Vágányiból; elhagyta rendes útját...
A jégcsapos tél, e goromba pór
Beront a nyárba, betolakodik,
S kérges saruival tiporja össze
Annak virággal ékes termeit.
A nap rendetlenül kél s szélvihar
Porába burkolózva, fénytelen,
Sugártalan csüng ottfeledve a föld
Tányérja szélén, mint lenyakazott
Embernek porba hullt véres feje.
Az égen ismeretlen csillagok
Tévedt, zavart csoportja tünedez föl
A majd rövid, majd végtelennek tetsző
Szeszélyes éjszakában, míg közöttük
- Rettenetes, de csodálatosan szép,
Imára késztő, térdre ejtő látvány! -
Gyorsan növekvő fénnyel megjelen, mint
Az elitélt világ közelgő végét
Hivatalosan bejelentő hírnök:
A rémületesen fölséges, fényes,
Útján világokat fölforgató,
Aranyhajú nagy üstökös királyné,
Kinek uszályát sorba hóditott,
Trónvesztett napkirályok emelik;
Kinek palástja a zűr éjszakája,
Amelyben a megbontott csillagtábor,
Mint a rekeszeiken áteresztett
Fenevad-állatok sereglete,
Egymást tiporja össze, zúzza, marja...
Az anyagi világ romlása is.
Kirúgva már e gömb szokott futása
Vágányiból; elhagyta rendes útját...
A jégcsapos tél, e goromba pór
Beront a nyárba, betolakodik,
S kérges saruival tiporja össze
Annak virággal ékes termeit.
A nap rendetlenül kél s szélvihar
Porába burkolózva, fénytelen,
Sugártalan csüng ottfeledve a föld
Tányérja szélén, mint lenyakazott
Embernek porba hullt véres feje.
Az égen ismeretlen csillagok
Tévedt, zavart csoportja tünedez föl
A majd rövid, majd végtelennek tetsző
Szeszélyes éjszakában, míg közöttük
- Rettenetes, de csodálatosan szép,
Imára késztő, térdre ejtő látvány! -
Gyorsan növekvő fénnyel megjelen, mint
Az elitélt világ közelgő végét
Hivatalosan bejelentő hírnök:
A rémületesen fölséges, fényes,
Útján világokat fölforgató,
Aranyhajú nagy üstökös királyné,
Kinek uszályát sorba hóditott,
Trónvesztett napkirályok emelik;
Kinek palástja a zűr éjszakája,
Amelyben a megbontott csillagtábor,
Mint a rekeszeiken áteresztett
Fenevad-állatok sereglete,
Egymást tiporja össze, zúzza, marja...
E zűr kengyelfutó árnyéka már
A földre is legyinte egyet és itt
Fölforditotta a természetet.
Folyók, tavak kicsapnak medreikből
Naptárak, órák józan emberekként
Ütköznek össze a részeg valóval.
Őrjöngenek az ép elméjüek;
Nyugodtak s józanaknak látszanak
Csupán a tébolydák kiszabadult
S immár a szellemrokonult világ
Rendes lakói... Égen és a földön
Egyáltalán minden megváltozott,
Ellenkezőre fordult. Idegen,
Más légi test köréből érkező,
A magasból mint karvaly lecsapó,
Fákat tövestől, szentegyházakat
Fájó fogakként fundamentumostól
Földből kiszaggató és a homályos,
Fojtó, vakitó porfelhők közé
Hintő szelek dühöngnek szakadatlan...
Beteg földhólyagunk hártyája, melynek
Egynémely pörsenését Chimborasso
Vagy Himalaya név alatt csodáljuk,
Úgy borzong, össze-összerázkodik,
Mint a vadult mén oldalbordabőre,
Ha nyári délben marja a bögöly.
A templomok inognak, dőledeznek,
S fülökben összecseng-bong a harang;
Legjózanabbul élő tisztelendőt
Szent szónoklása közben megzavarva,
Szégyenbe s illetőleg tengeri
Kinokba, az alatta térdeplőket
Veszedelembe ejtve. Majd azonban
Kőszent atyák is leugorva a
Fülkékből, táncra kelnek a középen,
Az oszlopoknak térde sorba csuklik;
Tündöklő kúpolák, miként a terhes
Felhők a szélben, szerte szakadoznak;
Márvány és vászonangyalkák a légben
Elszéledeznek árván, szétröppennek
Mint az anyányi verebek; a nép
Kétségbeesve, lobogó hajakkal
Rémülve ront ki és viszi magával
A templomajtót - de mi haszna, ott meg
Kettéhasad hosszában egy-egy utca,
Amint vonítva, hörgve ásitoz
A föld; s lángnyelvét öltögetve, fojtó
Párát lehelve tátogatja száját
Az éhező pokol... De mindazáltal
Kelete van még a templomromok
Egy-egy falának, oszlopának is.
Úgy csússza-mássza a sok ájtatos,
Akár a májusfát vetélkedő suhancok.-
Vad rémület görcsétől rángatott
Szederjes arccal, reszkető ajakkal
Nyalják, harapják szobrok lábait.
De mind hiába, nincsen irgalom.
Agg emberek hörgésszerü imája,
Bontott hajakkal szerte futkosó,
Könyörgve térdeimet kulcsoló nők
Sikoltozása, jajja nem hatott meg.
Mindenki, látva, hogy nyugodt vagyok,
Megkönnyebbülve érezé magát,
Ha rám tekinte és belém fogódzott.
Mint bátorságot áruló szatócshoz,
Tódult elém csoportban a tömeg,
A rémület nyavalyatörtjei,
Egy garasáru szíverősitő
Tekintetért. Csak Izidóra nem jött...
S ismét a féltés, e kigyófejü,
Tigrisszemü szörny kezde marcangolni...
Hiszen még annyi ember él... S ki tudja,
Ha nincs-e még a földön kívülem
Egy másik őstermészet embere,
Kinek szivében Izidóra tündér
Szépsége azonos csodát mivel:
Hogy rendületlen nézi a világ
Bomlását, mint valamely színpadi
Földindulást?... S e gondolat nyilával,
Kéjvágy tüzétől lángoló szivemben
Immár nem is egykedvüen, közönnyel:
Poklot megszégyenítő kárörömmel
Szemléltem a borzasztó pusztulást.
Mohón sovárgva, lesve, várva, hogy
Hadd jönne már, hadd jönne már a végperc!
Mint násza éjén boldog vőlegény
Ohajtja titkon, vajha hordaná el
Magát a dőzsölő vendégsereg;
Hadd lenne vége már a lakomának,
Hogy aludjék ki még az éji mécs is
S maradjanak sötétben, egyedül...
A földre is legyinte egyet és itt
Fölforditotta a természetet.
Folyók, tavak kicsapnak medreikből
Naptárak, órák józan emberekként
Ütköznek össze a részeg valóval.
Őrjöngenek az ép elméjüek;
Nyugodtak s józanaknak látszanak
Csupán a tébolydák kiszabadult
S immár a szellemrokonult világ
Rendes lakói... Égen és a földön
Egyáltalán minden megváltozott,
Ellenkezőre fordult. Idegen,
Más légi test köréből érkező,
A magasból mint karvaly lecsapó,
Fákat tövestől, szentegyházakat
Fájó fogakként fundamentumostól
Földből kiszaggató és a homályos,
Fojtó, vakitó porfelhők közé
Hintő szelek dühöngnek szakadatlan...
Beteg földhólyagunk hártyája, melynek
Egynémely pörsenését Chimborasso
Vagy Himalaya név alatt csodáljuk,
Úgy borzong, össze-összerázkodik,
Mint a vadult mén oldalbordabőre,
Ha nyári délben marja a bögöly.
A templomok inognak, dőledeznek,
S fülökben összecseng-bong a harang;
Legjózanabbul élő tisztelendőt
Szent szónoklása közben megzavarva,
Szégyenbe s illetőleg tengeri
Kinokba, az alatta térdeplőket
Veszedelembe ejtve. Majd azonban
Kőszent atyák is leugorva a
Fülkékből, táncra kelnek a középen,
Az oszlopoknak térde sorba csuklik;
Tündöklő kúpolák, miként a terhes
Felhők a szélben, szerte szakadoznak;
Márvány és vászonangyalkák a légben
Elszéledeznek árván, szétröppennek
Mint az anyányi verebek; a nép
Kétségbeesve, lobogó hajakkal
Rémülve ront ki és viszi magával
A templomajtót - de mi haszna, ott meg
Kettéhasad hosszában egy-egy utca,
Amint vonítva, hörgve ásitoz
A föld; s lángnyelvét öltögetve, fojtó
Párát lehelve tátogatja száját
Az éhező pokol... De mindazáltal
Kelete van még a templomromok
Egy-egy falának, oszlopának is.
Úgy csússza-mássza a sok ájtatos,
Akár a májusfát vetélkedő suhancok.-
Vad rémület görcsétől rángatott
Szederjes arccal, reszkető ajakkal
Nyalják, harapják szobrok lábait.
De mind hiába, nincsen irgalom.
Agg emberek hörgésszerü imája,
Bontott hajakkal szerte futkosó,
Könyörgve térdeimet kulcsoló nők
Sikoltozása, jajja nem hatott meg.
Mindenki, látva, hogy nyugodt vagyok,
Megkönnyebbülve érezé magát,
Ha rám tekinte és belém fogódzott.
Mint bátorságot áruló szatócshoz,
Tódult elém csoportban a tömeg,
A rémület nyavalyatörtjei,
Egy garasáru szíverősitő
Tekintetért. Csak Izidóra nem jött...
S ismét a féltés, e kigyófejü,
Tigrisszemü szörny kezde marcangolni...
Hiszen még annyi ember él... S ki tudja,
Ha nincs-e még a földön kívülem
Egy másik őstermészet embere,
Kinek szivében Izidóra tündér
Szépsége azonos csodát mivel:
Hogy rendületlen nézi a világ
Bomlását, mint valamely színpadi
Földindulást?... S e gondolat nyilával,
Kéjvágy tüzétől lángoló szivemben
Immár nem is egykedvüen, közönnyel:
Poklot megszégyenítő kárörömmel
Szemléltem a borzasztó pusztulást.
Mohón sovárgva, lesve, várva, hogy
Hadd jönne már, hadd jönne már a végperc!
Mint násza éjén boldog vőlegény
Ohajtja titkon, vajha hordaná el
Magát a dőzsölő vendégsereg;
Hadd lenne vége már a lakomának,
Hogy aludjék ki még az éji mécs is
S maradjanak sötétben, egyedül...
És hála égnek - avvagy a pokolnak?
Nem, nem; csupán az égnek, az igaz,
Kemény birónak a felhők fölött! -
A nagy tragédiának vége már
Rohamosan közeledett. Amerre
Haladtam a düledező romok közt,
Mindenfelé több volt már a halott
Mint haldokló. A kéjnek, reménynek
Gondolatával nem találkozám.
Borzasztó siketítő csattanással,
Amelynek óriási cápatorka
Benyelte mind a többi hanghullámot,
Kettéhasadt, megnyílt a föld alattam,
S egy darabig sülyedtem, majd miként
Kilőtt golyó furódtam át a légen,
Mig a birokra kelt szelek közé
Szorulva, lengedezve, megpihenve
Lélekzetet vehettem... Dübörögve
Jött ezután egy darab oceánnak
Csörgőkigyófarokként mérgesen
Az égre csapkodó, tajtékozó
Hulláma és hátára kapva vitt
Tovább-tovább, lassudva egyre, míg,
Gondos, figyelmes anyaként alám
Gyöngéden csusztatott száraz sziget
Lágy pázsitvánkosára fektetett.
Az óriási bombaként az ürben
Szétrobbanó földgömb egy-egy darabja
Forgott körültem, mint betanitott
Vérengző vadak a szelíditő
Mester körül, kimélve óvatosan engem;
Miként ha mélyebb rendszer volna e
Borzasztón nagyszerű keveredésben
S központja volnék eme látszatos
Zűrnek, zavarnak. Napvilág, sötétség,
Tűz, víz: hideg, meleg; szirt s jéghegyek,
Füst, hamu és porfellegek csoportja
Váltotta gyorsan űzve, hajtva egymást.
Láttam korommá égett ősvadont,
Aljában összesült embercsoportok
Fekete hullahalmai feküdtek
Alig ismerhetőleg, mint kirántott
S a szakácsné gondatlansága folytán
Szálkástól összeégetett sügérek.
Szétrobbanó röppentyü tarkabarka
Sziporkarajjaként forgott körültem
Az elemeknek zagyva keveréke.
A tűzre víz, a vízre tűz; fölváltva,
Ellensulyozva ereimben egymás
Hatását: lökve-kapva engemet,
Egymásnak adogatva kézről-kézre
Mint kerekesdit játszó iskolás
Fiúk a labdát; edzve testemet,
Mint a kovácsok szokták a vasat.
Tüzes felhőkre zúgva-búgva, mint
Ezernyi vad bölény felbőszitett
Csordája, jött a tengerár, tajtékzó
Hullámsörényét rázva, eltiporva,
Hátára kapva, keresztül-kasul
Dobálva rajta embert, állatot.
Palota és templomtetők verődtek
S mint a tojáshéj töredeztek össze.
Nyilvánvaló volt, hogy közelg a zűr
Teljességének tizenkettedik,
A tökéletes elsötétedés
Öldöklő s új világot alkotó
Órája... Össze-vissza keveredtek
Apróra már az elemek maguk.
Forrott az új világ, mint óriási
Hordó szüretkor s szórta sűrüen
Magábul a seprőt, sarat, sokáig;
Míg végre aztán kezde üllepedni,
S egy-egy kimért központ körül, miként
A méhraj a megszállt anya körül,
Elkezde tömörülni a világ.
Alakot öltve rendre sorakoznak
A dolgok, mint szilárd zászlók körül
Pčlč méle roham után a katonák.
A víznek árja száll alább-alább
S mint egykor Afrodíte a habokból,
Merült föl a már medreikbe térő
Vizekből az a föld-oáz, az a
Tündérsziget, mely írmagul maradt
...Paradicsomkertnek talán... számomra...?
Hah! Végre valahára hát?
Nem, nem; csupán az égnek, az igaz,
Kemény birónak a felhők fölött! -
A nagy tragédiának vége már
Rohamosan közeledett. Amerre
Haladtam a düledező romok közt,
Mindenfelé több volt már a halott
Mint haldokló. A kéjnek, reménynek
Gondolatával nem találkozám.
Borzasztó siketítő csattanással,
Amelynek óriási cápatorka
Benyelte mind a többi hanghullámot,
Kettéhasadt, megnyílt a föld alattam,
S egy darabig sülyedtem, majd miként
Kilőtt golyó furódtam át a légen,
Mig a birokra kelt szelek közé
Szorulva, lengedezve, megpihenve
Lélekzetet vehettem... Dübörögve
Jött ezután egy darab oceánnak
Csörgőkigyófarokként mérgesen
Az égre csapkodó, tajtékozó
Hulláma és hátára kapva vitt
Tovább-tovább, lassudva egyre, míg,
Gondos, figyelmes anyaként alám
Gyöngéden csusztatott száraz sziget
Lágy pázsitvánkosára fektetett.
Az óriási bombaként az ürben
Szétrobbanó földgömb egy-egy darabja
Forgott körültem, mint betanitott
Vérengző vadak a szelíditő
Mester körül, kimélve óvatosan engem;
Miként ha mélyebb rendszer volna e
Borzasztón nagyszerű keveredésben
S központja volnék eme látszatos
Zűrnek, zavarnak. Napvilág, sötétség,
Tűz, víz: hideg, meleg; szirt s jéghegyek,
Füst, hamu és porfellegek csoportja
Váltotta gyorsan űzve, hajtva egymást.
Láttam korommá égett ősvadont,
Aljában összesült embercsoportok
Fekete hullahalmai feküdtek
Alig ismerhetőleg, mint kirántott
S a szakácsné gondatlansága folytán
Szálkástól összeégetett sügérek.
Szétrobbanó röppentyü tarkabarka
Sziporkarajjaként forgott körültem
Az elemeknek zagyva keveréke.
A tűzre víz, a vízre tűz; fölváltva,
Ellensulyozva ereimben egymás
Hatását: lökve-kapva engemet,
Egymásnak adogatva kézről-kézre
Mint kerekesdit játszó iskolás
Fiúk a labdát; edzve testemet,
Mint a kovácsok szokták a vasat.
Tüzes felhőkre zúgva-búgva, mint
Ezernyi vad bölény felbőszitett
Csordája, jött a tengerár, tajtékzó
Hullámsörényét rázva, eltiporva,
Hátára kapva, keresztül-kasul
Dobálva rajta embert, állatot.
Palota és templomtetők verődtek
S mint a tojáshéj töredeztek össze.
Nyilvánvaló volt, hogy közelg a zűr
Teljességének tizenkettedik,
A tökéletes elsötétedés
Öldöklő s új világot alkotó
Órája... Össze-vissza keveredtek
Apróra már az elemek maguk.
Forrott az új világ, mint óriási
Hordó szüretkor s szórta sűrüen
Magábul a seprőt, sarat, sokáig;
Míg végre aztán kezde üllepedni,
S egy-egy kimért központ körül, miként
A méhraj a megszállt anya körül,
Elkezde tömörülni a világ.
Alakot öltve rendre sorakoznak
A dolgok, mint szilárd zászlók körül
Pčlč méle roham után a katonák.
A víznek árja száll alább-alább
S mint egykor Afrodíte a habokból,
Merült föl a már medreikbe térő
Vizekből az a föld-oáz, az a
Tündérsziget, mely írmagul maradt
...Paradicsomkertnek talán... számomra...?
Hah! Végre valahára hát?
| Igen. |
Tudniillik egyedül... Izidórával!
Hiszen mindegyikünk csupán csak egy fél
Magában; a két fél tesz egy egészet.
Mely egymást sokszorozva adja majd
A milliókat késő századokban.
(Álomvilág, tündérvilág csalóka,
Mindenható szeszélyes szabadalma:
Határtalan, merész, bohó remények!)
Még éjhomály köpenybe burkolózva
Szenderg az új világ, mint szűz leány;
De már közelg szerelmes vőlegénye,
Az üdve érzetében ragyogó nap,
S kéjvágytól reszkető biborsugár,
Ujjaival tapogatózva, lopva mind
Fölebb-fölebb lebbenti, tolja az
Ingerlő bájakat fedő lepelt...
Épen miként magam - a jó- és rossz-tudás
Fájának ernyő ágait, melyek
Közül, mint éjből a Kaukázus
Hócsúcsai, midőn a hasadó
Hajnalnak első lángja önti el:
Fénylett ki Izidóra pongyolája,
S a lángoló fürt hattyuvállakon...
Mert notabene - meg kell vallanom -
Egy kis különbség volt a biblia
S új édenem közt; nevezetesen
Az érdekes fügefalevelet,
A cselszövő kigyót és átalán a
Szaloni öltözéket illetőleg.-
Ugyanis a fügefalevél helyett
Virághimes hálószövet födé
Féltékenyül az idomok csodáit.
A lég, az most is balzsamot lehellt.
Fölséges, ünnepélyes volt a táj;
Szent volt a béke, mint a szentegyházban.
Az ébredő madársereg dala
Mint hálaima áhitatszerűn;
Szűzen fogant virágok illata
Mint áldozattömjén szállt ég felé... Ah
Még most is reszketek minden tagomban,
Még most is érzem a kéj borzadályát,
Mely mint az egykori, az első éden
Kigyója járja át egész valómat.
Valóban, itt nem volt kigyóra szükség;
Ellenkezőleg... mintha láttam volna,
Sőt pláne tán hallottam is suhogni
Fejem fölött fenyegetve, intve
Esdeklő cherubok lángpallosát... de épen
E rettenetes tilalom, ez az
Irtóztató nagy büntetés, a táj
Szentsége, csöndje, szűz ártatlansága;
A gondolat, hogy mekkora lehet
A kéj, amelyet ekként tiltanak
S az örök kárhozat pokoltüzével
Fenyítnek istenek - nyilván mivel
Ezzel magát a hetedik eget,
Annak legdrágább rejtekét, legédesb
Mézét rabolja szemtelen halandó -
És végre Izidóra ittasító,
Rohamra lelkesítő bájai,
Fényének égő napszurásai
Megkábitottak és már-már tilos,
Szentségtörő merényre bőszitettek.
S csak egy kis játszi szellő mente meg;
Tán sóhajom, fojtott lélekzetemnek
Mintegy utolsó lobbanása mely -
Majd vágyban égő lelkem tépte ki -
Lebegteté a finom és ezernyi
Legfényesebb pillangó szárnyiból
Szövött lepelt, midőn alatta, hah!
Szentséges ég! - bősz rémület fogott el -
És mint midőn a kitörő Vezúv
Parázsszerű láváját még sürűbb
Jégzápor oltja el s mereszti meg:
Fagyasztá jéggé még imént tilos
Kéjvágy tüzétől forró véremet
A gondolat, rettentő sejtelem,
Hogy Izidóra halva van, megölve!
A sziv mögött, vagy kissé tán alantabb,
Nagyságra, színre egy epernyi bimbó,
Egy tőrszuráshoz teljesen hasonló! -
Meghalt! Megölték... irigy istenek...
Mint tiszta égből hirtelen, váratlan
Lecsattanó villám hatott velőmbe
E gondolat és szintoly hirtelen
Ijedten s fájdalomtól görcsösen
Vonagló ajkaimmal csókolám
A sebnek vélt jelet, midőn alig hogy épen
Örömlövésként dobbanó szivemmel
Fölismerém a végzetes csalódást,
Szégyen s haragtól villámló szemekkel
Ijedt föl Izidóra éleset
Sikoltva...
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
