Verseghy Ferenc: 118. A' haldokló Leány.
118. A' haldokló Leány.
M'óta megnyílt lyány eszem,
sok legényenn járt szemem,
Észre vévén vággyokot,
fellobtattam lángjokot,
Ámde hogy megsajdítottam,
nálla nélkűl, azt mondottam,
sok legényenn járt szemem,
| 's víg maradtam. |
fellobtattam lángjokot,
| 's elszaladtam. |
| a' kiért most hervadok, |
| búmban meghalok. |
Nem lelhetvén nyugtomot,
elhurczoltam kínomot
Búmonn függvén gondgyaim,
bellyebb vittek lábaim
's ott találván lomb színemben,
azt gondoltam, ijedtemben
elhurczoltam kínomot
| a' szilasba. |
bellyebb vittek lábaim
| a' gallyasba; |
| kit szívemben hordozok, |
| mindjárt meghalok. |
Rám szögezvén zög szemét,
felmosolygta kellemét
Megköszöntött módosan,
ingert adván nyájasan
's kérdvén, hogy zöld rejtekemben
Azt gondotlam, szígyenemben
felmosolygta kellemét
| orczájának. |
ingert adván nyájasan
| mély szavának; |
| tán kegyesre várkozok? |
| töstént meghalok. |
Hallván, hogy nincs kedvesem,
's hogy csak búmot űzgetem
vígasztalta szívemet,
ébresztgette kedvemet
's vágyakodván vallására:
ah! most, mondám, eggy szavára
's hogy csak búmot űzgetem
| tébolygással; |
ébresztgette kedvemet
| eggyelmással; |
| szívétűl mit várhatok? |
| élek vagy halok. |
Elkészítvén úttyait,
végre titkos lángjait
Ez fonnyasztó kétemet,
melly meglepte szívemet,
's átérezvén hő mellyemben,
azt gondoltam, örömemben
végre titkos lángjait
| megvallotta. |
melly meglepte szívemet,
| szétosztotta; |
| melly szerencsés lyány vagyok! |
| mindjárt meghalok. |
Jó sokáig kínzottam,
mert illőnek tartottam,
Már harczokra duzmadott,
már alkukra olvadott
's minthogy hinni azt kezdette,
csak meggyóntam, hogy érette
mert illőnek tartottam,
| habzásimmal. |
már alkukra olvadott
| gáttyaimmal; |
| hogy hozzája langy vagyok, |
| élek és halok. |
Nincs azóta víg napom,
hogyha őt nem láthatom
Éjjel vászok kinzanak
nappal gondok fojtanak
's hogyha karjánn álmaimban
felserkenvén, kínnyaimban
hogyha őt nem láthatom
| gallyasomban. |
nappal gondok fojtanak
| magányomban; |
| mást csüggedni salygatok, |
| csak nem meghalok. |
Már előre képzelem,
mind derűl fel életem
majd ha egyszer láthatom,
hogy hajnallik nász napom
's áh! ha végre szép nyakában
nincs mód benne, hű karjában
mind derűl fel életem
| gyötrelmébűl, |
hogy hajnallik nász napom
| kétségébűl; |
| mint menyasszony olvadok, |
| az nap meghalok. |
Jaj! de még ez meglehet,
hosszú, hosszú két hetet
a' sok óra-perczeket,
mint esztendő-ezreket,
Essetek ki életembűl
Mert én addig szerelembűl
hosszú, hosszú két hetet
| kell kiállnom, |
mint esztendő-ezreket,
| átszámlálnom! |
| tik tizennégy bús napok! |
| százszor meghalok. |
(1806.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
