Verseghy Ferenc: 120. Nagy Sándor' Paripája.
120. Nagy Sándor' Paripája.
| Mező várasunknak fő fogadójában |
eggy olasz Sarlatán két nagy szamarával,
mellyek taligáját vonták asszonyával.
Más nap már a' kapunn függött czédulája,
's le volt írva benne új essentiája,
melly gátot tud vetni minden betegségnek,
tartóságot adván a' jó egésségnek.
Hirdette egyszersmind, hogy új flastromokkal
's fűszerekbűl csináltt orvos italokkal
még annak is nyújthat kívántt segítséget,
ki már az életre nem lát reménységet.
«Két hét alatt, úgymond, lábra fog állani,
a' ki diétámot meg fogja tartani.»
| Omlott a' vak község azonnal sípjához, |
ügyekezett kiki, hogy hozzá juthasson,
's baja iránt vele négy szem köztt szóllhasson,
's kik a' szoros útat által nem törhették,
még éjfél utánn is magokhoz kérették.
Szállott a' sok forint éhes erszénnyébe,
az arany ducátok orvosló kezébe,
's minthogy férfias volt külső figúrája,
's a' társalkodásban módosan járt szája,
kedvéért sok dáma le is betegedett,
kiknek házaikban sokat serénykedett.
Tett is, nem tagadom, gyönyörű csudákot,
örökre megmentvén egynehány lyánkákot
a' hajadon főnek szokott fájásátúl,
's eggy gazdag matrónát magtalanságátúl.
Az arany érbűl is sokat kigyógyított,
sok májkeménységet adóra lágyított.
Csapra vette zsebét sok vízkórságosnak,
legjobbik borával eggy süket torkosnak,
's még el sem teltek volt tizennégy napjai,
mellyekkel gyógyulást igértek szavai,
már is megnyitotta sokaknak szemeit,
kik világos nappal nem látták tőreit.
| Kilenczedik napjánn köztünk voltt létének |
mellyre úgy tódúltak az egésségesek,
mint orvosságihoz a' sok betegesek.
Bábjátékát értem, mellyre várasunkot,
különösen pedig dáma-chórusunkot,
nyájas czédulával jól elkészítette,
's végre eggy nagy dobbal öszve csűdítette.
Az udvarban csinált játékszínt lombokbúl,
takaró kárpitot papíros-rongyokbúl,
's megvilágosítván csillogó mécsekkel,
módosan befedte rojtos gyékényekkel.
Itt elébb megkérvén szokott fizetését,
szépen eljátszotta szerelmeskedését
törött magyar nyelven friss Columbínának,
ki eggy víg Harlakint választott urának.
Azutánn kilépvén a' szín' közepére,
's nyájasan mosolygván számos vendégére,
kiveszi zsebébűl író táblácskáját,
's hirdetvén belőlle hallatlan csudáját,
«én nem vagyok, úgymond, eggy rangban azokkal,
kik csalni szeretvén sültt hazugságokkal,
felét sem adgyák meg a' mit megigérnek,
's még e' kevésért is nagy fizetést kérnek.
A' mit czédulámban nyilván megfogadtam,
azt már nagyságtoknak hűven meg is adtam;
azonnkivűl pedig, ingyen jó szántombúl
még eggyet mutatok számtalan titkombúl.
Hallották tán hírét Nagy Sándor' lovának,
melly, igazat szóllván, fele volt urának,
kivel a' Persákot mind agyonn gázolván,
's a' világnak felét rabságra hurczolván,
úgy oszttya fel most is Sándor' dücsősségét,
ammint felosztotta régi vitézségét.
E' paripa-hérost Jupiter csudálván,
's különös regardra méltónak találván,
repűlő szárnyakkal felcsinosította,
's a' csillagok közé oda szállította,
hol a' músák' lova régen epekedett,
mivel pajtás nélkűl maga fényeskedett.
Írásai között boldogúltt atyámnak
megleltem a' kulcsát ama' titkos számnak,
mellyel a' holtakot kihíni sírjokbúl,
a' boszorkányokot kiűzni lyukokbúl,
akármit az égbűl a' földre bájolni,
's mindennemű rosszat meg lehet gátolni.
Én hát Nagyságtoknak Sándor' paripáját,
a' ló-nemzetségnek legnagyobb csudáját,
ammint elevenen az égenn kullogni,
's Pegazussal szokott szemünkbe ragyogni,
ide leczitálom bájos mesterséggel.
Legyenek azomban, kérem, csendességgel.»
| Erre betakarván fejét kendőjével, |
's úgy kezdett inogva berbitét morogni,
mint a' zsidók szoktak könyörgést zajogni.
Végre hogy harmadszor nagyot sivalkodott,
vesszejével pedig szerteszét csapkodott,
kijött felesége Genius-ruhában,
kaduczéust tartván az eggyik markában,
's nagyobbik szamarát kivonta magával,
melly szinte kérkedvén papíros-szárnyával,
körűl nézte magát úrfi büszkeséggel,
's urához koncsorgott vídám szelídséggel.
Tapsoltak a' dámák a' szárnyas marhának
mély respectussábúl hajdani urának;
tapsoltak utánnok vezető mátkáik,
's komornokjaikkal mundéros szolgáik;
még a' többi nézők hátúl ágaskodván,
's a' mi magost leltek, reá kapaszkodván,
tátott szemmel szájjal nyújtották nyakokot,
hogy jól megláthassák a' füles bajnokot.
Azalatt eggy auctor sokáig salygatván,
's végre bosszúságát el nem titkolhatván,
«hisz e' szamár!» úgymond kaczagó szózattal.
Eggy inas viszontag dölfös ábrázattal,
«tud Ked hozzá!» úgymond. - «Látom én szőrébűl,
feleli meg amaz, látom nagy fülébűl,
hogy ló éppen úgy volt apja őkelmének,
mint az én kan macskám a' juhász' ebének.»
Erre eggy dámácska fejét rázogatván,
's módos legyezőjét szörnyen nyitogatván,
«már ez felette sok! úgymond mátkájának,
füle' hallatára hű komornokjának.
«Nagy Sándort illy csúfúl szamárra ültetni!
E' szotízt jó bottal kellene büntetni.»
Nem kellett több ennél biztos szolgájának,
ki neki fordúlván az auctor' hátának,
jókot sújtott reá vasaltt pálczájával,
's földig lemocskolta goromba szitkával.
Szórta ez ellenben protestátióit,
megújjítván közben allegátióit,
mellyekkel amannak bőven megmutatta,
hogy az Olasz' lovát szamárné szoptatta.
Sőt még a' szamár is a' harczot sajdítván,
's egynehányszor magát rútúl elordítván,
helyben látszott hagyni recsegő dallyával,
a' mit a' Bölcs próbált argumentumával.
De mind hasztalan volt. Mérge a' szolgának,
inaival együtt botozó karjának,
új erőt látszottak venni az ihábúl,
mint a' kovács' tüze a' vizes czondrábúl.
Nagy lett a' lázúlás. Az eggyik rugdosni,
pofáját kezdette a' mások csapdosni;
's a' nép is megértvén iszonyú hibáját,
hogy szamárnak tartya Sándor' paripáját,
melly az olasz Bölcsnek bűbájos szavára
az égbűl szállott le mindnyájok' láttára;
barom dühösséggel neki rugaszkodott,
's ártatlan személlyénn addig hóhérkodott,
míg vére csurogván öszvetörtt órrábúl,
ki nem takarodott az egész korcsmábúl.
| Azonban az Olasz markába nevetvén, |
a' hátulsó kapunn elvitte pénzünköt,
's a' mi ennél drágább, köz békességünköt.
Mert a' heveskedés lassankint enyészvén,
's a' kételkedések azonkép' tenyészvén,
fontra tették sokan fülét a' csicsának,
fontra recsegését ordító szavának,
fontra kurta lábát, hamuszín szőrével,
idomatlanságát egész termetével,
's mivelhogy szamárnak nem merik mondani,
's lónak sem akarják bolondúl vallani,
vén öszvérnek teszik. Régi auctorokbúl
's kivált Persiai Historicusokbúl
ki tudgyák e' Bölcsek elmésen koholni,
hogy csak öszvérekenn szoktak lovagolni
a' régi nemzetek éppen akkorában,
mikor a' görög harcz meggyúlt Persiában.
De mások ellenben több auctort czitálván,
's híres Bucefalust lónak vindicálván,
sok esztendejében hosszas életének
keresik az okát szamár termetének.
Azt vítattyák tehát oskolás lármával,
hogy annyi századnak lassú folyásával,
mellyeket átélt e' testben párája,
fenn nem maradhatott hajdani formája.
Illy nagy üdő alatt megnőni fülének,
meg kellett őszűlni fekete szőrének,
's megkajmacsosodván egyenes lábai,
kétfelé terpedtek karcsú oldalai.
| E' két Felekezet egymást csipdesgetvén, |
kik olly hűven hisznek az Olasz' szavának,
mint a' Törökasszony izmos Muftijának,
örök viadallal epeszti napjait,
's úgy szórja egymásra illetlen mocskait,
mint nagy Homérusnak régi vitézzei,
vagy mint a' kofáknak mai seregei;
még a' legyalázott Bölcsnek rokonnyai
's a' szent igazságnak néhány baráttyai,
kik puszta szavára az olasz komának,
szamarát nem tartyák Nagy Sándor' lovának,
hitetlenek gyanánt őrszemmel tartatván,
's a' hol nem is vélik, megcsikorítatván,
a' helyett, hogy szemét megnyissák azoknak,
kik illy kicsinységért gyilkosi társoknak,
inkább házaikban megvonnyák magokot,
's dühösködni haggyák a' sültt bolondokot.
| Ah! lana caprina a' nagy disputáknak |
's meg nem tudván egymást győzni, convincálni,
a' világnak sorsa: pártokra elválni.
(1806.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
