Verseghy Ferenc: 87. Laura' képéhez. | Verstár - ötven költő összes verse

87. Laura' képéhez.

Én ki a' hadnak szomorú csatáit
gyűlölöm szívből 's keseredve nézem
a' hegyes vassal ledöfött baromnak

szertelen estét;

én, ki a' bornak hevivel nem élek,
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,

szokta ragadni;

én, ki Laurának nevető szemétől,
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,

verseket írjak?

Hogyha földgyébül kiszakasztod a' fát,
avvagy a' pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént 's lekonyúl amannak

zöld csemetéje.

Képe Laurámnak 's eleven szerelme,
a' mit a' sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e' homályos

szögbe taszított.

'S téged, óh Képzet! ki sem irt eszemből
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel

szüntelen ujjúlsz.

Légy tehát nékem te magam hevítőm,
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
's nyisd meg elnémult kobozomnak ujra

hajdani kedvét.

Láttya majd ebbül maradék világunk,
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a' barátságnak kötelével engem

Laura felemhez.

És ha rózsákat szedeget dalombúl,
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem' nevének

fogja köszönni!

(A 90-es évek második feléből.)

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!