Verseghy Ferenc: 87. Laura' képéhez.
gyűlölöm szívből 's keseredve nézem
a' hegyes vassal ledöfött baromnak
szertelen estét; |
melly az elméket szerelemdalokra,
mint az öldöklés hadi költeményre,
szokta ragadni; |
melly felindítá dalomat koronkint,
messze özvegylek lakatos toronyban,
verseket írjak? |
avvagy a' pontyot kivonod vizéből,
elhal ez tüstént 's lekonyúl amannak
zöld csemetéje. |
a' mit a' sorsnak sanyarú haragja
meghagyott bennem, mikor e' homályos
szögbe taszított. |
hűs koporsómig soha semmi balság,
sőt megujjúló veszedelmeimmel
szüntelen ujjúlsz. |
míg magányomnak fala köztt nyomorgok,
's nyisd meg elnémult kobozomnak ujra
hajdani kedvét. |
hogy nemes lángú szeretet ragasztott
a' barátságnak kötelével engem
Laura felemhez. |
vagy homályűző igazat tanulgat,
háladó szívvel Kegyesem' nevének
fogja köszönni! |
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me