Verseghy Ferenc: 94. Az emberi Nemzetnek életkorai.
94. Az emberi Nemzetnek életkorai.
| Eggy nagy Egész, Laurám! a' földnek dajka tekéjénn |
melly maradékainak gyarapító életet adván,
nyer 's eszeket hagyománnyaival nyílásra segítvén,
's pór ügyököt keresettyeivel magosabbra emelvén,
első törzsökinek lététűl fogva tenyészik
szüntelen', és valamint onnantúl fogva öregszik,
úgy esze is szépűl, úgy jobbúl sorsa naponkint.
Kezdete gyermeküdők voltak, mint minden egyébnek,
a' mi világunkon születik, hogy megmeg enyésszen.
Kétezer esztendőt élvén, ifiodni, hevűlni,
's forró vágyainak birodalmokat irtani kezdett.
Ismét annyi utánn esze nyílt, és férjfihez illő
állapodást nyervén lassankint szíve, üdőtlen
ádázattyaibúl igaz emberségre ocsódott.
| A' csöcsömös kornak, melly nem több plántanövésnél, |
lengedező vonzást mutatunk a' tarka világhoz,
melly gyönyörű műkkel megrakva kinyílik elöttűnk.
A' mi szemünkbe tünik, megvisgálgattyuk örömmel;
a' közelebb fekvő szereket tapogatva tanúllyuk,
's a' mi mozog, jár, él, különösb szeretettel apolván,
ingadozása miatt lelkes társunknak itéllyük.
Majd azutánn nyelvünk első szózatra fakadván,
a' tárgyak' neveit kezdgyük tudakozni szülőnktűl.
Hallani kívánnyuk: mik azok vagy honnan eredtek,
a' miket érzésink sajdítanak? Élet-e bennek
vagy más titkos erő, melly olly munkákra noszíttya
tagjaikot, hogy az emberihez közelíteni tessen
gépelyi mozgások? Hova lesznek, hogyha előllünk
eggy bizonyos Kor utánn üdeig vagy örökre kivesznek?
'S illy nyomozásinkot reggeltűl fogva napestig
únakodó füllel hallván, kik furcsa regéket
nyújtanak elménknek, még dajka kezekkel apolnak,
vagy mivel értelmek ki nem ér az esetnek okáig,
vagy hogy az értekezést eggy szóval félbe szakasszák,
agyszüleményekkel megterhelik édes eszünköt,
vagy legalább az igazt érzékeny alakba rekesztik.
| Én magam is, Laurám! szemlélvén gyenge koromban |
a' ragyogó napnak kerekét az egekre felúszni,
's estve felé a' tornyosodó felhőknek arannyal
fodrogatott párkányi alá reszketve letünni;
e' jelenésnek okát: mint megy fel bótos egünkre?
's mint megy alá ismét e' nagy test? tudni akartam.
«Ott az Oláh nemzet reggel felhúzza csigákonn,
asszonyaik 's fiaik póznákkal emelni segítvén;»
mondá, köntösömöt piperézvén, dajka vezérem;
«itt pedig a' svábok hosszú csáklyákkal az égrűl,
hogy kialudgya magát, eggy hálóházba levonnyák.»
Nem tehetett eleget költős mondája eszemnek,
melly az Oláhokhoz nem tudta keletre naponkint
sváb nyoszolyájábúl e' glóbist visszavonatni.
Ámde valóságnak hallván mondatni sok ízben,
hogy pihes ágyábúl éjfélkor vagy kiorozván,
vagy ha talán or nyájaikot megsejtik az őrök,
mord viadalmakkal megmeg kezeikbe kerítvén
visszaviszik tág vállaikon a' bajnok Oláhok;
megnyugodott elmém, 's az Oláht, ki honomba Tiszánknak
zúrzavaros vizeinn sót hordott, nagyra böcsűlvén,
a' jövevény Svábot ragadó állatnak itéltem.
| Mestereink, kiknek nevelő kezeikbe kerűlünk |
kénytelenek lévén eszeket járomba csatolni,
's gyermek ideákot szedvén a' régi világnak
mézesen írtt hagyománnyaibúl a' várasi rendrűl,
a' nemes erkölcsrűl 's eggyáltallyában ügyünkrűl,
többnyire felséges tarságokot adnak előnkbe,
mellyek igazsággal meg vannak még is egyitve,
vagy legalább fő kúttyaibúl mondatnak eredni,
's mellyek az emberi észt halavány holdfényre segítvén,
eggy idegen czélnak törtt ösvénnyére vezérlik.
Mint hevesebb ifiak, kiknek dagadékony erében
habzik az indúlat, hallván ezen oskola-jargont,
's mennyei elmékbűl eredett kristálynak itélvén,
duzmadozó gőggel kergettyük gőzös eszünkbűl
éjszaki származatú seregét a' dajka regéknek,
's a' szaladó csürhét legfellyebb hogy ha nevettyük.
Majd azutánn nagy plánumokot forralni magunkban,
a' mai cultúrát a' régi világnak enyelgő
bábjaihoz képest hideg elmefutásnak itélni,
' s római virtussal, görögös páthossal, üdőtlen
oskolaságokkal nyalkán mennydörgeni kezdvén,
a' mai embereket gyermek példázatok által
eggy régen kiavúltt rámába igázni akarjuk.
Ajtatos Énéást eggy hajdani bajnokerőnek
vérszemesebb szerzője gyanánt hirdettyük azoknak,
kiknek rendbe szedett honnyokban hasznos ekéket
a' fene fegyverbűl illendőbb volna koholni.
Furcsa eszű Jázont akarunk formálni azokbúl,
kik már a' haragos bikanemzetséget igákban
hajtani, a' dühödő hadakot felemészteni tudgyák,
és az aranygyapjút, a' várasi rendnek arannyát,
melly buta órrok előtt feszik, haszonolni nem értik.
Brútusokot képzünk, mikor Antoníusok ülnek
trónusokonn, vak gyilkosokot Pompéjusok ellen,
's még illy bábjaival játszunk a' régi koroknak,
állati ösztöneink félelmes erőre ocsódnak,
's a' rebegő képzés törpíteni kezdi eszünköt.
A' ragyogás egyedűl, a' hír, a' büszke dücsősség,
a' mi utánn pihegünk, 's nincs olly embertelen ösvény,
mellyre kevélységünk örömest ne rohanna miattok.
Milliom embereket kész lábunk porba tapodni,
hogy magosabb póczonn lássuk csillogni nevünköt.
| Ám de tovább, mikor a' tehetős életre kilépvén, |
rettenetesb harczok támadnak férjfi fejünkben,
mint amazok voltak, mellyekkel gyermek eszünkbűl
a' viradó tudomány a' dajkaregéket elűzte.
Emberi érzésink szebb forrásokra vezetnek
a' zavaros tóktúl, mellyekbűl váltig itattak
mestereink; kiesebb útakra von ösztöni által
csillapodó szivünk; megakad minduntalan' elménk,
társainak nyomainn meglelni az oskola rendet.
Itt nevetést okozunk nyelvünknek gőgjei által,
római frázisokot dongván füleikbe azoknak,
kik sükeres kincset nem lelnek puszta szavakban.
Ott haragot gyújtunk, diktátori hanggal akarván
férjfias Elméknek félszeg törvényeket adni,
kiktűl jóakaró kormányzást kellene kérnünk.
Megmeg amott koronája helyett eggy ritka remeknek,
mellyre az ó kornak héros példái vezettek,
károkot, öldöklést, rút bosszúságokot érünk,
's classicus erkölcsünk, valamint a' falba ütődő
ostoba cserfabogár, valahányszor szállni ügyekszik,
annyi kemény akadályba rohan, melly vissza taszíttya.
| Erre gyanút kezdünk titkon dajkálni magunkban, |
a' mesevászoknak sokaságát hajdan elűzte?
avvagy ez is nem egyéb tündöklő dajkaregénél,
mellyet az álnokság csak szebb köntösbe rekesztett?
's több habozások utánn, ammint természtes elménk
csendes vagy hevesebb, sőt ammint hozza magával
a' vak eset, vagy monda gyanánt az igazt is örökre
megvettyük csak azért, hogy meg van alakkal egyítve;
vagy hidegebb vérrel tar fáradságnak itéllyük
válogatásában sürgő nyomozásit az észnek;
's mélyen elaltatván félbölcs pólyákba szorított,
's kellemetes szellői között a' lelki homálynak
önnkint szenderedő elménknek mennyei lángját,
szívragadó példája utánn a' többi világnak,
férjfi figyelmünköt töredék testünkre szögezzük.
Csak kevesen vannak, kik déli világra ohajtván
szörnyű méllyeibűl kiverődni az elmehomálynak,
józan eszű kalaúzok utánn a' tiszta valókot
a' salakok' szövevényi közűl izzadva kivájják,
's rettenetes harapási között a' róka csatáknak,
mellyek ezen kincstűl seregenkint húllani szoktak,
állhatatos szívvel ragyogó napfényre segítsék.
| Illy szomorú ösvényt járt eddig az emberi nemzet. |
első napjaiban, mellyekkel vígan apolta
gyermekítéleteit. Bizonyos mértéknek itélvén
messzeható szemeit, kis dombnak vélte sokáig
a' magosabb hegyet is, melly több mértföldnyire állott,
a' miket illetvén, külső színekre hasonló
műknek lenni talált több más afféle szerekhez,
mellyek az érdeklő újjaktúl messze feküsznek,
belső voltokat is mind eggyenlőnek itélte.
A' mi fülébe hatott, neki az mind állati szózat,
's mind eleven szer volt, a' mit tán mozgani látott.
A' habokonn lebegő fuvatagbúl mennyei lelket,
Őrdögöt a' vészbűl, 's a' roppantt szikla tetőkre
omló forrásbúl gyeniust szóllamlani gondolt.
Hűtögető árnyéki alá eggy hajdani törgynek;
úttyaibúl a' hő nap elől izzadva kitérvén,
a' puha gyöpre ledűlt, 's ammint szárnyával evezvén
eggy sziszegő szellő bogainn a' hajdani fának
átsuhogott, ő arczra borúlt, 's a' lelket imádta,
mellynek ezen tölgybűl áldását vélte lebegni.
Akkor eredt nyers képzetibűl a' gyermekes észnek
a' piperés nyelv is, melly a' rendbéli neveknek
's minden egyéb szóknak jövevény értelmeket adván,
dajka poézissal sűrű zavarokba temette
önnkínt hajnalodó fénnyét a' józan igaznak;
's mellyet az ész, sok harczok utánn országlani kezdvén,
elmenyitó szerszámi közűl olly músa-rabokhoz
űzött, kik viradó ésszel bábozni szeretnek.
| Majd azutánn ifiacska gyanánt mosolyogva kilépvén |
forrani. A' szerelem különös frígyekre hevítvén
szívét, 's társaitúl egyszersmind messze szakasztván,
nemzeti ágaihoz lassankint úgy lecsatolta,
hogy dagadó gőggel jövevénynek nézte barátit,
's magzatival szomszédi között tündökleni kívánt.
Már az irigység is fellobbant benne; ragadta
pajkosan a' másét; kardot fent társai ellen,
's a' kit erőszakkal nem volt megfosztani képes,
azt agyafúrtt hitetéseivel próbálta igázni.
A' hagyományt, melly őseitűl űdejére leszállott,
dajka mesécskékkel bőven megegyítve találván,
duzmadozó szívében ugyan még kezdte nevetni,
ámde mivel hasznáravaló szerszámnak itélte
arra, hogy a' botorabb sereget járomba szorítsa,
gyermek bábjaibúl rettentő vászokot ácsolt.
Akkor az ó költés, melly szópiperékkel enyelgett,
nagy kapukot látván zomokabb hasznára kinyílni,
gőgös bárdusokot fajzott, kik titkos udúkban
isteneket szülvén, 's iszonyú törvényeik által
a' pözsögő népet különös szakaszokra felosztván,
a' jövevény ellen haragot kezdettek apolni,
's a' dühödő harczot legszentebb póczra emelték.
Mennyei fajzatnak hirdették büszke dalokban
a' buta hérosokot, kik tűzzel vassal emésztvén
a' kivirúltt földet, 's lakosit rabságba ragadván,
szörnyű hasznaikot készebbek voltak azokkal
közleni, kik neveket rettentő fényre dalolni
's holtok utánn roppantt oltárra segíteni tudták.
| Végre az Istenség mennybűl földünkre leszállván, |
minket, az ész megnyílt, 's lassankint sínleni kezdtek
a' barom ösztönök is, felüdűlt a' férjfi okosság,
serdűlt a' tudomány, rügyezett a' kézi serénység,
's a' kiket a' Bajnok több nemzetségre szakasztott,
a' Kalmár azokot megmeg mind öszvecsatolta.
Nem csuda már, Laurám! rügyezése az emberi júsnak;
nem csuda, hogy láttyuk álmábúl kelni az embert.
Férjfi korára jutott elméje az árva Szegénynek,
és a' Menny könyörűlni tanúlt méltatlan igájánn.
(1805.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
