Verseghy Ferenc: 99. A' Baktai Paraszt.
99. A' Baktai Paraszt.
| «Gyurka fiam! készűlly! úgymond eggy Baktai ember; |
's hajnal előtt a' szürke Fülest feldönti fiával,
megköti négy lábát, 's eggy vastag ródhoz akasztván,
úgy viszi Gyurkával, mint Bécsben az úri cselédek
vállaikonn szokták eggy házbúl másba czipelni
a' mulató palotákba való újmódi trumeaukat.
E' különös jelenést látván eggy tábori hajdú,
nagy kaczagásra fakad, 's «fejemet ma elüttetem, úgymond,
hogyha nagyobb kobakot szült asszonyi állat azóta,
hogy megesett Ádám, mint e' két ostoba pára.
Várasi embereket magam is szemléltem elégszer
bőralmárjomban majmot hurczolni az utszánn;
még szamarat rúdonn soha sem. Nem látode, Apjok!
hogy négy lába vagyon, mint kettőtöknek? Ereszd fel!
Járni tud úgy mint tik, sőt hátánn téged' is elbir.»
Szót fogad a' vén Pór, 's mosolyogván, «mind igaz, úgymond,
bölcs szava Kelmednek; de ha megkémélli az ember,
a' mit eladni akar, jobban megkérheti árát.»
| A' barom a' vitetést könnyebb, sőt úri dolognak |
még ura bölcs intést nem eresztett lusta farára
szilfa dorongjával; 's felemelvén végre tagonkint
ólom inú testét, már minden gyáva göröngyönn
botlani, már kényességbűl sántítani kezdett,
mint amaz ó Szépség, ki Tabánbúl szerte kocsizván,
még jól birta magát, kávézni az özvegy urakhoz,
végre saját lábára szorúl, 's a' kőpados utszánn
ingadozik, botlik, sántítgat, tántorog, omlik,
hogy vezetőt kapjon, ki hazáig menni segítse.
Röst szamarát a' Pór fínyásan hátra maradni,
's mintha fejét valaminn törné, állongani látván,
«vesd magadot hátára fiam, 's üsd főbe koronkint,
úgymond, hogyha megáll; én hátúl sürgetem addig,
hogy hamarább mennyen.» Használt a' dupla noszítás.
Ámde kevés lépések utánn elejekbe akadván
eggy ifiú Kanonok: «'s így kell tisztelni apádot?
úgymond; ő gyalogol, te pedig szőretlen ajakkal
úrfi gyanánt lovagolsz? Szaporán takarodgy le, javaslom,
's hadd ezen élemetes Jámbort szamaradra felülni.»
| Szóll vala, és meglett. A' vastag szilfadoronggal |
's a' melegen ragyogó napfényben forrani kezdvén,
szertelenűl pihegett Gyurkánk, 's a' sárga veríték
folyván arczairúl, lustán szedegette bokáit;
ammint barma előtt két részre feloszlani szemlél
lyányokot, asszonyokot, kik sajnálkozni azonnal
a' fáradt ifjúnn, 's az öregre vigyorgani kezdtek.
«A' majom a' medvénn! úgymond eggy kaczki menyecske,
nem lötyög olly büszkén, mint e' vén tőke csicsájánn,
még fia fulladozik 's görnyedve czipelgeti lábát.
Eggy kupa forróval jó volna lelökni lovárúl.»
Mint mikor a' méhkast álmábúl talpra ijeszted,
a' remegő bogarak rend nélkül szerte pözsögvén,
sok különös hangbúl elegyűlt zúgásra fakadnak;
úgy kiki fenn szóval zengvén eggyszerre szidalmát,
pórlovasunk ellen feltámad az asszonyi falka,
's eggy iszonyú sívás lázúl sokféle szavokbúl.
Mit tegyen a' jámbor, kit nagy bűnösnek itélvén,
pörlekedés nélkűl eggy illyen csorda legázol?
Védgye magát? soha lábok alól szárazra ki nem jut,
még letiportt ajkánn lélekzeni látszik az élet.
A' bika ellenben, látván a' földre borúlni
a' halavány csordást, kit elér, egyszerre megenyhűl,
's öszve szagolgatván megalázott tagjait, elmegy.
Baktai Pórunk is szamarát réműlve megintvén,
hogy kipihennye magát: «gyere fel! mellettem elülhetsz,
úgymond, Gyurka fiam! Hátunkot vessük erősen
öszve. Te lusta farát ütögesd a' szilfadoronggal,
még én szűgye körűl tenyeremmel igazgatom úttyát.
Jőjjön bár azutánn a' bölcsebb várasi ember,
's nézze meg a' szamarat, nézzen meg minket! Ugyan csak
talpra esett legyen ám, ha találhat vérszeme bennünk
új szidalomra okot. Szamarunk jár, mink pedig üllyük.»
| Allig végzi szavát, hogy előttök czifra ruhában |
szánakodás nélkűl két illy otromba teherrel
kínzani barmotokat? Mint görnyed háta szegénynek!
mint nyöszörög dühös ökle alatt e' lusta bikáknak!
Szűk lehegésébűl látom, hogy dögleni készűl.»
Mint mikor a' puskás eggy pár fenyvesre kilőtte
sréttyeit, a' remegő lombrúl két részre konyúlván
a' madarak, kőbábú gyanánt egyszerre lebuknak;
úgy a' Baktaiak, hallván hogy döglik alattok
a' lassú Pegazus, nagy réműléssel, az eggyik
arra, emerre meg ez, hátárúl szerte zuhannak,
's gondosan átnézvén az egész paripának erőtlen
tagjait, ápollyák, törlik, friss vízzel itattyák.
«Más baja nincs, úgymond az öreg, nagy örömre derűlvén,
csak hogy terhe alatt megtikkadt. Haggyuk ezentűl
menni teher nélkűl. Így tán a' várasi nép is
megnyugoszik, melly görcsre szokott még ott is akadni,
hol mink szép egyenest látunk járatlan eszünkkel."
| Gyurka tehát balrúl, jobbrúl ősz apja megütvén |
felgomolyog paripájok alól szemeikhez az útpor,
melly tár órraikat fojtó tüszögésre noszíttya;
szájokot elzárják, fúl mellyek, homlokok izzad;
ammint háza előtt állván eggy hajdani Kántor,
's eggy pisze pípábúl szíván a' Döbrei füstöt,
félre taszíttya fejénn zsírfótos házi sipakját,
's «nézd az ebúnta paraszt népét, hogy szánnya csicsáját!
úgymond; ülly fel öreg! kiadod vén lelkedet estig.
Lám! hiszen arravaló szamarad, hogy rajta lötyögvén,
lábaidat kéméld. Vagy tán otromba faludban
a' csicsa nemzetség különös privilégyium által
nem köteles, mint másegyebütt, súlyt hordani hátánn?»
Erre felindúlván, el kezd dörmögni magában
élemedett Pórunk, 's foga köztt: «csak ugassatok, úgymond;
engem' ugyan soha fennlebegő szavatokkal ezentűl
semmire sem birtok. Tudgy' Isten! melly nagy eszűknek
vélgetik Őkelmek magokot, 's ím! a' mit az eggyik
fél rövid óra előtt javasolt, a' másik ugattya.
Tölteni kedveiket, ha cselőre taszítgat az eggyik,
hajszra döf egyszersmind a' másik, győzze az ördög!
A' mit vékony eszem javasol, nem kérdem ezentűl,
tetszike másoknak, vagy sem? mert gazda dologhoz
értek is én annyit, mint száz röst várasi golyhó.»
| Jámbor öreg, ne buzogj! Turkáló állat az ember. |
önn maga, életemet merném feltenni, hogy ők is
úgy viselik, mint mink, fullánkit az emberi nyelvnek.
Nincs az egész földönn két olly eggyforma teremtés,
mellyekbűl legalább egykét morzsányi külömbség
mélyrehatóbb nyomozások utánn szemeinkbe ne tünne.
Úgy az egész földönn nen lelsz két emberi elmét,
mellyeket a' képzés, érző szerszámi eszünknek,
a' nevelés, a' szív, másmás ösvényre ne vonnyon.
Sőt azoneggy tárgyrúl ordítss egyszerre fülébe
több ezer embernek bármelly fátyoltalan ígét,
eggyazon értelmet nem fog két elme közűllök
lelni beszédedben. Valahány fő, annyi külömbség.
A' homokot forgattya tehát hálátlan ekével,
a' ki azonn fárad, hogy jó erkölcsei által
embertársainak mind megnyerhesse kegyelmét.
(1806.)
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
