Verseghy Ferenc: III. Dal. | Verstár - ötven költő összes verse

III. Dal.

Azalatt Mátyásnak búsúl felesége,
késdegélő férjét féltvén szívessége,
s azonn töprönködvén titkos kétessége,
ne hogy kárba ejtse mai vitézsége.

Terített asztalánn csillog már gyertyája,
karjai köztt szunnyad kisebbik lyánkája,
előtte könyököl serdűlő Miskája,
töpröng az ablaknál eladó Pannája.

"Hol van Apám Uram? talán temetésenn?"
kérdezi a gyermek, babrálván eggy késenn.
Megütközik annya titkon a kérdésenn,
s átfut elméjével sok veszekedésenn.

"Csak egyszer késett így a lakadalomban",
mondgya legörnyedvén Panna eggy suttomban,
"megmeg tavaly egyszer az alsó malomban,
s Porczunkula napjánn tún a klastoromban".

Ezt bús hanggal ejtvén, nagyot fohászkodik,
S egyszersmind szemében híg gyöngy domborodik.
Nézi annya lopva, mikínt szomorkodik,
s belőlle is a köny felfel tolakodik.

Erre jelt ád Bojtos, szűköl gazdájára;
lyánkáját az asszony leteszi ágyára,
szalad az udvarnak bezártt ajtajára,
"Isten Keddel!" úgymond, s csókot tűz urára.

De ő nem fogadgya szíves köszöntését,
s katonásan rakván negédes lépését,
bemegy. Láttya Miska szokatlan menését,
s neveti magában furcsa büszkeségét.

Követi az asszony felvídúltt Pannával,
s az asztalt megrakja nem rossz vocsorával.
Ott terem a gyermek czifra kanalával,
s apját kínálgattya töltött kápusztával.

"Csak egyetek!" úgymond, s levetvén ruháját,
fejére hagyíttya hervadó sapkáját,
szűk csizmái helyett veszi agg sólyáját,
s kevélyen átjárja deszkátlan szobáját.

Mind felmenvén bére cselédes házára,
soha sem tehetett szert eggy új ruhára,
s a miben meg jelent a mai próbára,
kölcsön szedte öszve a comédiára.

Látván felesége ritka dölfösségét,
s csudálván nyelvének hosszas csendességét,
régi gyanúival újjíttya kétségét,
hogy tán harcz okozta mély kedvetlenségét.

"Az Istenért Apjok! végre megszóllíttya,
mi lelte Kelmedet? mi baj szomoríttya?
Szívemet a bánat majd ketté hasíttya,
gyanítván a veszélyt, melly Kendet búsíttya."

Mátyás mosolygásra fakadván álmábúl,
melly Pindus hegyére ragadta házábúl,
varga tűköt pödrít kormos bajússzábúl,
s illy vígasztalást küld szóllamló szájábúl:

"Veszteg, Annyok, veszteg! nincs itt veszedelem.
Most egyszer üdőtlen benned a gyötrelem.
Valahová nézek, örömemet lelem.
Hosszas harczom utánn itt a győzedelem.

Előttem a képe, mikint fogsz örűlni,
majd ha szerencsémet látod felserdűlni,
homlokodonn a rántz síkra fog derűlni,
s arczodnak virágja ismét felüdűlni.

Hát ha majd egészen feljön napvilágom,
mind betellyesedvén titkos kívánságom?
ha majd veled eggyütt Pindus hegyét hágom,
s állandó lábára kelend boldogságom?

ha örök vidámság pözsög szíveinkben,
mosolyog a bőség tágas csűreinkben,
gyámolinkot láttyuk nőni gyermekinkben,
s a szerencse megáld minden ügyeinkben?

Akkor lesz még, Annyok, akkor jó világunk!
Uraságra fordul mély alacsonyságunk,
nyájasságra virad sok szomorúságunk,
még a tölgyfákbúl is sódarokot vágunk.

Megújjúl az erő minden tagjainkban,
ifiúság játszand piros arczainkban,
tréfák lengedeznek minden szavainkban,
semmi bút nem érünk öröm napjainkban:

mert olly jussa van ám Apolló hegyének,
hogy se bú, se kórság ne ártson népének.
Nem láttya itt senki ősszét életének,
sem sebétül nem fél a halál tegzének.

Itt földgyét a gazda enyelegve szántya,
ételét az asszony mind nádmézzel rántya,
ruházattyát kiki selyemfákrúl hántya,
s fejekenn a laurust a mennykő sem bántya.

Ezer hála legyen Óbester Urunknak,
minden inségünkben legfőbb oszlopunknak!
Nem elég, hogy eddig attya volt házunknak;
kaput is nyit holnap új boldogságunknak;

mert Apolló papját sokáig fartatta,
s nagy igéretekkel mindaddig biztatta,
még esedezését végre meghallgatta,
mellyel a borostyányt nekem unszolgatta.

Ezt csak imént adta maga értelmemre,
azt függesztvén hozzá tellyes örömemre,
hogy holnap a kávát felteszi fejemre,
s halhatatlanságot akaszt nagy nevemre."

Néma csendesség függ az egész szobában,
még e szók harsognak Mátyás ajakában,
s kiki megmeredvén mély hallgatásában,
nagy dolgokat gyanít lappangni szavában.

Megmeg tömvén Miska mind a két pofáját,
sokszor elfelejti rágni kápusztáját,
s tátott szemmel nézi már apjának száját,
már meg bús annyának feszülő orczáját.

Panna is megsüllyed mély gondolattyában,
soká tartogatván a villát fogában,
s Pindus képét hallván, ohajtya magában,
hogy ott Pistájának csügghetne nyakában.

De kiváltkép annyok figyelmez urára,
titkon rakogatván szavait fontyára
s ammint elér amaz laurus-kávájára,
hirtelen így felel tudósítására:

"Ahha bomollyon meg a Ked borostyánnya!
Méltóe, hogy ezért elméjét úgy hánnya,
s minden fáradságát olly csecsére szánnya,
melynek ragyogását még tán meg is bánnya?

Jobb volna ezerszer, látna Ked dolgához,
szegény cselédgyének jobb táplálásához.
Ez illene inkább eggy házi gazdához,
s három nevedéknek szorgalmas attyához.

Mit nyert eddig Kelmed képrajzolásával,
vagy a Betlehemnek kifaragásával?
mit annyi verseknek lefirkálásával,
vagy reájok csináltt uj musikájával?

Ezeket a váras Ked tisztyének véli,
s ha talán hibások, meg is feddegéli,
az irígység pedig rosszaknak itéli,
még a többi község ingyen nézdegéli.

Lám egyéb kántornak soha sincs eszében,
hogy szerte kutasson más mesterségében,
éjjel nappal süllyön író ketreczében,
vagy ollyast dalollyon, a mi nincs könyvében.

Elveri kórussán reggel szent miséjét,
ebéd után pedig rövid vecsernyéjét;
megnézi azutánn dolgozó ekéjét,
vagy a szőllőbe megy nyesni venyegéjét.

Gazdasága forog szüntelen fejében,
s mihelyt ürességet talál tisztségében,
tolla helyett lapát tündöklik kezében,
mellyel az életet halmozza csűrében.

Láttya is házánál az Isten áldását,
számos magzattyának tellyes virágzását,
láttya friss nejének szép vastagodását,
s mindenféle jóknak bokros ágazását.

De mink szígyenkedünk kopott ruháinkban:
nyöszörög a szükség puszta komráinkban,
korog a nagy éhség sáppadtt magzatinkban,
bátor mind elolvad bérünk gyomrainkban.

Segedelme nélkül az Óbesternének,
sínlő gyermekeink tán már nem élnének.
Ma is vaczkaikban éhen pityegnének,
ha vocsorájábúl nem részesűlnének.

Haggyon Ked hát békét a hejehujának,
s áldozza szorgalmát kis gazdaságának.
Lessz talán még annyi haszna munkájának,
hogy gyámolt adhasson dőlékeny házának.

Vegye Ked szívére a Papnak intését,
s követvén mindenben okos vezérlését,
bízza mester kézre a képek festését,
tanúltt emberekre a versek szerzését.

Haggya Ked a dücsőt Nemzetünk színének,
az üres piperét gazdagabb népének,
s ne űzze bolondul zab fénnyét nevének,
veszett kávájával agytalan fejének.

Nagy is lehet pedig e csecsének ára,
mivel pór nem könnyen juthat birtokára:
azért csak úgy illik Kántor homlokára,
mint a bársony nyereg a szamár hátára."

Mint mikor a bornyú napalkonyodással,
annyához sietvén nagy kívánkozással,
a házhoz érkezik víg ficzkándozással,
s új kaput lát rajta czifra bóthajtással;

megáll, virgoncz lábát négyfelé terpeszti,
szag-kímlelő órrát előre dülleszti,
szemét az újságra sokáig mereszti,
s végre hangos torkát bőgésnek ereszti:

úgy Rikóti hallván okos feleségét,
csudállya nyelvének új elevenségét,
s meredve kivárván beszédgyének végét,
így csillapítgattya forró hevességét:

"Látom én, hogy nem tudsz, Annyok, e' dolgokhoz;
fel nem ér kis eszed illy magasságokhoz:
de nem is tartozik gyenge asszonyokhoz,
hogy sokat értsenek poéta titkokhoz.

Nem vetted te jól fel tudósításomot,
ha szememre hányod gondatlanságomot:
mert úgy nézheted ám zöld borostyányomot,
mint nektek keresett dúzs gazdagságomot.

Kit Apollo egyszer megtisztel e fával,
boldoggá is teszi hatalmas karjával.
Teli van országa ollyan poétával,
ki nagy uraságra jutott hárfájával.

A leghíresebbek asztalánál esznek,
az utánnok valók tiszttartói lesznek,
a középszerűek szolgálatot tesznek,
s még a rosszabbak is jó fizetést vesznek.

Én tehát elnyervén borostyány ágamot,
kezembe ragadom azonnal tollamot,
meg köszönöm neki ezen jutalmamot,
s anyai szívébe ajánlom házamot.

Postscriptámban teszek majd eggy fordúlatot,
s udvarában kérek eggy kis szolgálatot.
Nem várok én tőlle bíbort, patyolatot:
csak kenyérbűl adgyon bármelly kis falatot.

Tegyen bár engemet ebhordó vadásznak,
mikor a poéták Músákkal nyúlásznak;
tegyen Pejgazosnál, ha tetszik, lovásznak,
vagy szent ligettyében utólsó kanásznak!

csak én eljuthassak boldog országába,
s beléphessek egyszer gazdag udvarába,
úgy befúrom magam szép grátiájába,
mint az éhes féreg a piros almába.

Akkor mutatom meg a rágalmazásnak,
mi lakik fejében Rikóti Mátyásnak!
Betorkolom száját a rút gyalázásnak,
csak mondgya, mind eddig, versemet mázlásnak!

Tudom, nem sokáig tartok inasságot,
ha megláttyák bennem az alkalmasságot.
Könnyen kapok én ott eggy jó kántorságot,
s néhány holnap múlva szép tiszttartóságot."

Erre öszve csapja kezét felesége,
nem tudgya, mit szóllyon? vékony elméssége:
csak azt érni, hogy nő mély keserűsége,
s végre illy panaszra fakad gyengesége:

"Jaj! én szerencsétlen mire nem jutottam?
Sorsomnak illy végét csak nem gyanítottam!
De most látom, hogy kész vesztembe futottam,
mikor szűz kezemet Kelmednek nyújtottam.

Én idegen földönn lakjak vénségemre,
hol újjal mutasson kiki személyemre,
sohonnai nevet tűzzön gyermekemre,
s vissza igazítson elhagyott fészkemre?

hol senki sem érti magyar beszédünköt,
jöttmentt czigányoknak nézik nemzetünköt,
soha sem hallották legkisebb hírünköt,
s talán tagadgyák is pápista hitünköt?

Tudgy' ördög, mi lakik abban a kávában,
mellynek boldogságot lát Ked birtokában:
mert ha már is turkál bel nyugodalmában,
mit viend majd végbe abroncsoltt agyában?

Kérem hát Kelmedet igaz Istenére,
vigyázzon lelkének szent üdvösségére,
s tekíntvén veszendő három gyermekére,
ne haggya feltenni keresztény fejére.

Elmegyek én magam az Óbesternéhez,
sírva borúlok le anyai térgyéhez,
s mindaddig békélek jótévő kezéhez,
még beférkezhetek kegyelmes szívéhez.

Megcselekszi ő azt szokott irgalmábúl,
hogy semmi se vállyon Kelmed kávájábúl,
s megtérítvén Urát veszélyes úttyábúl,
azt a pogány papot kiverje házábúl.

Ha pedig nem használ mély esedezésem,
s Kendet sem hozhattya eszére intésem,
el van már tökéllve utólsó végzésem,
mellyre kénytelenít buzgó kesergésem:

én a világ előtt nyilván protestálok,
hogy kávázására semmikép sem állok,
és ha igazságot sehol sem találok,
eggy szó mint száz, Apjok! én Kedtűl elválok."

Ezzel a tálakot egymásba torlotta,
székét az asztaltúl félre hagyította,
ajtatos háláját nyögve felmondotta,
s a kopott ágyakot rendre felbontotta.

Miska fel nem érvén a dolgot eszével,
tanácskozni kezdett szomorú nénnyével,
ki mosogatásra menvén edénnyével,
feküdni hajtotta rövid intésével.

El is hányta töstént fótozott gúnyáját,
pokrócz alá dugja röst oldal-bordáját,
s Pindusonn átjárván jövendő tanyáját,
elkezdi hortyogni Morfeus nótáját.

Panna is végezvén dolgát a konyhában,
nyugodalmat keres szűk nyoszolyájában,
de bús gondolatok forrván kis agyában,
nem találhat álmot langyúló ágyában.

Szeretné apjával elhagyni hazáját,
Apollo asszonynak lakni palotáját,
a virgoncz Músákkal játszani czikáját,
vagy a poétáknak legeltetni nyáját:

de meg haza térvén képzeltt Pindussátúl,
meg nem tudgya nyerni szíves jóságátúl,
hogy illy hűtelenül elállván szavátúl,
örökre megvállyon Varga Pistájátúl.

Több habzások utánn elvégzi magában,
hogy annyával marad édes hazájában,
s majd csak akkor keres istápot apjában,
ha itt megcsalódna várakozásában.

Azonban bús annya mélyen epekedik,
sűrű sohajtás köztt ágyra telepedik,
férjével magában sokat vetekedik,
dúl, fúl, morog, nyög, döng, még elszenderedik.

Rikóti eloltván haldokló gyertyáját,
csendesen elhaggya homályos szobáját,
sétálgatni kezdi üres udvarkáját,
megmeg simogatván őrálló kutyáját.

Jövő szerencséjét újjra megfontollya,
nejének kis eszét nagyon panaszollya,
ellenvetéseit mind elő számollya,
s temérdek okokkal rendre megczáfollya.

Készíti azutánn holnapra háláját,
mellyel megköszönnye borostyány-káváját,
felmondgya néhányszor nehéz personáját,
s a névnapra csinált új glicseriáját.

Végre hogy ezeket átmemorizálta,
még egyszer versenkint rendre megvisgálta,
s ammint ész-fajzattyát remeknek találta,
ülő Bojtossának mind elperorálta.

Igy töltötte Mátyás egész éjszakáját,
s hallván a hajnalnak kongani óráját,
megnyitotta lassan gőzölgő szobáját,
s meglepte testével hideg nyoszolyáját.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me