Vörösmarty Mihály: Második felvonás
Útam itt ez volna hát,
Melyen éltem sugarát
Fölkeresnem Ilma mondta.
A közép a biztos út,
Oh, de melyik nem közép itt?
Melyik az, mely célra jut?
Itt egymásba összefutnak,
Egy csekély ponton nyugosznak,
S mennyi ország, mennyi tenger
Nyúlik végeik között!
Vagy tán vége sincs az útnak,
Végtelenbe téved el,
S rajta az élet úgy vesz el,
Mint mi képet jégre írnak?
Ím, de itt a hármas útvég,
Mint varázskör áll előttem;
A kivánság, a reménység
Int, von, ösztönöz belépnem.
A legkisebb por, mint él, mint mozog.
S mi vándor arcok jőnek itt elém?
jő.
S az új világnak minden partjai
Ösmérnek engem, és hajóimat.
Még egyszer ennyi! és a félvilág
Kincsét zsebemben hordozom.
Mi lesz még zárva ennyi báj előtt!
Az éjet nappá, éjjé a napot
Varázslom által, és a szerelem
Aranybilincsre kötve, mint urát,
Fog bébocsátni titkos ajtaján;
S örömnek, fénynek, kedvnek kútfeje,
Barátokat fog látni palotám,
Amilyeket szív s ész ohajt.
Megállj. |
Tőlem csak annak jut, ki dolgozik.
Te sokfelé jársz dús hajóidon,
Ahol kel és száll, láttad a napot,
Szólj, Tündérhonban üdlak merre van,
Tündérhazában éhen ne vessz.
Itt van zsebemben a tündérvilág,
Itt láthatod meg, jersze, légy buvár. Megy
Ez a fiú megunta étkeit,
S most csillagokra éhezik szegény.
Nagyon mohón! a csillag messze van
És fenn, igen fenn! - s színezüst-e vajjon?
Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.
jő.
Ki e világot részre szaggatád,
Földünket mért nem alkotád nagyobbá,
Nem akkorává, hogy ha bírhatom,
Ne kelljen búnom a napfény elől,
A nagyban e kis morzsadomb urának.
Hatalmamat hordozza kardotok.
Hogy, míg leszáll ott, itt már fenn ragyogjon
Szolgálatomban a nap, s birtokom,
Mig én leszek, ne lásson éjszakát.
Vagy inkább ember és por, mint te vagy.
S nagy birodalmad nem tud éjszakát,
Mondd meg nekem, hová kell tartanom,
Hogy Tündérhonban érjem üdlakot?
S a fészek puszta, szellők sípja lett.
Tündérhon, üdlak, oh igen, talán
Ha úgy mehetnék, mint a gondolat,
Vagy mint az égben repkedő sugár,
Egyik csillagtól másig, s ami van,
Mind meghódolna. - Menj, menj, jó fiu,
Tündérhon ott van, ahol én vagyok.
Jer, légy vitézem! Nem tetszik? De menj bár.
Ha feltalálod, meghódíttatom,
S rabságra fűzöm minden emberét. Magában.
Szegény fiú, kár érte, semmivé lesz,
S mi szép halála lenne harcaimban! El.
Raboknak rabja! kincs és hatalom
Már nem segíthet. - Itt a tudomány
Jő távolaiba elmerűlt szemekkel.
Kinyílt előtte mint könyv, a világ,
S ő, mint ki könyv nélkűl is tudja már,
Olvassa folyvást, ami benne van,
Vagy inkább, amit gondol, s benne nincs.
De várjuk el, tán tudja üdlakot,
S tanácsa által boldoggá teszen.
elmélkedve jő.
Ész és erő, vagy inkább még erő:
Erő az ész is, mert uralkodik,
S mi az? természet, most felelj, ha tudsz,
Munkáit értem, nem tudom magát.
Erő, vagy isten? melyik szó erősebb?
Szavak, nevek, ti öltök minket el!
Ezerszer oszlatám már szűz elemre
Az össze-visszajárt természetet.
A képzelődés elfáradt agyamban,
S még istenem sincs. Nem tudom, mi az,
Vagy kit nevezzek annak. És ezért
Fáradtam annyit éjimen s naponnan,
Hogy azt mondhassam, semmit sem tudok! -
És mégis ezt a nemtudást nem adnám
Egész hadért, mely, hogy tud, azt hiszi.
Könnyű nemét választja. "Nem tudom,"
Ez minden, amit tud, s valóban,
Ez nem sok fejtörést kiván, s ezáltal
Egyszerre minden gáncs elől kitérünk.
Oh, ember, ember, önség áldozatja.
Ohajt, és képzel, búsong, és örűl;
Ez a világok alkotója bennem,
S rontója annak, amit alkotott;
A lélek! ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.
Én én vagyok, s mi ez? nem tudhatom.
Oh, miért az észnek nincs fogó keze,
Vagy mért a lélek meg nem fogható?
Elrázza, mint a terhes út porát;
S a szép világot bús éjjé teszi,
Csak hogy ne lássa, mint lesz semmivé!
Oh! Tündérhont ez nem mutat nekem.
Szúnyadj szerelmem, még nincs hajnalod.
Hinném, de késő; álmom elröpűlt.
De ím, egy ifju vár az úton ott,
Egy ember, olyan, mint anyám fia.
Talán tanulni vágyna? megkinálom,
Mert mily öröm találni hallgatót.
A nap körűl hány kis világ forog,
Az üstökös hány, hány a bujdosó,
Kit ember ösmer, amióta él,
És írni tud - mind elszámlálhatom.
Hányféle fajból áll a földi nem
Bogártól emberig, s a szörnyekig,
Kiket csodáúl a tenger nevel;
Mi a villám, a szélvész, és eső,
Vagy a természet durva testei
Emberkéz által mint fajulnak el,
Élet s halálnak kétes eszközévé?
Mindent tudok már, mindent, - még egyet -
Nézd, ifju lelkem Tündérhonba vágy,
Dúst és hatalmast kérdék, merre van,
És senki meg nem mondta, mondd te meg,
S nyisd fel tudásod kincstárát előttem.
Mi kár, hogy álom, gyermeknek való!
Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény -
Ne ronts el, |
Pusztább az élet, mint egy puszta domb,
Melyen bogácsot kerget a vihar.
Ha már meguntad, látni a napot,
Vagy élj, s mozogj, hogy életet ne únj. El.
Setét, üres, határtalan kebel,
Oh, a te magányod rémítő lehet!
S így útazóim útra nem vezetnek.
Egyik mint bálványt, hitvány port ölel,
A másik rommá tenné a világot,
Csak hogy fölötte ő lehessen úr.
S ez a legszörnyebb mindenek között:
Mint a halál jár élő lábakon,
És puszta sírt hord hő kebel helyett.
Oh, szerelem, gyújts utamra csillagot,
S te légy vezérem Tündérhon felé.
jő.
Ki jajgat itt! |
Leszakadtam, |
Szólj, ki vagy?
Hej! Csongor úrfi, |
Látod, én tudom, ki vagy.
De úgy van, úr vagy, |
A sívány földnek szabója;
Én kivágom, és bevarrom.
Udvarodnál egy leány volt,
Böske néven, akit ösmersz;
Ezt én eljegyeztem immár,
S most egyszerre szárnya nőtt,
Mint az ájtatos közönség
A faképnél a papot,
Itt felejtett, itt hagyott.
Hogy nyakon kötötted a bút,
Mind ezért volt?
Mind ezért. |
félre.
Úgy beszélik, és való.
Útitársnak ezt veszem föl. -
Szólj, miért nem térsz ekédhez?
Mint az árva tót deák.
Elfogadja a magot,
És terem, de nem gyümölcsöt,
Durva tüskét, rosz csalánt,
S háládatlan vad zabot.
A paraj s gyom benne oly nagy,
Mint bozótban parti nád:
Tátos róka hál alatta,
Mérges gyíkot fojtogat;
Sárkányfészken kan lidérc ül,
S ilyen-adtát kurjogat.
Szörnyüség csak látni is:
Borzas, mint az ördög anyja,
Kit hajánál fogva hurcol
Fergeteg -
Hagyd, már eléggé |
Telkeden, ha orra buktál,
És nem szívesen hasaltál,
S rajtad táncolt volna bot.
Jobban immár nem gyülölnéd.
Szólj, hová vagy elmenendő?
S felkötöm, ha megtalálom,
Ő, tudom, le nem szakad.
Aki csúfol, |
Tisztességes jó nevem.
Ilma már, nem Böske többé;
S Tündérhonba költözött.
Úgy vagyon. |
Merre van, tán tudhatod.
Tán az álmoskönyvben is.
De hogy ő is, Böske - Ilma,
Hogy tündérré változott!
Varjuvá tán? meglehet,
De tündérré? nem lehet.
A szép Tünde ott világol.
Elmerültél |
Itt a homokban - |
Szamárfület találtam, |
Böske lába, vesszek el.
Mert kié is lenne ilyen?
A szemérem ajtajánál,
Mely a szépség arcain hál,
A szerelm ily lábakon jár,
Csendesen, hogy fel ne verje
S nyúgodalmát édesítse;
Az öröm busúlt szivekbe
Ilyen lábakon suhan be,
S alszik a gond, mint a gyermek,
Mely sirásban fáradott meg,
Föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy vendég jön, és megyen!
S annak ilyen lába van;
Ilyen lábon csúsz az ólnál,
Nád sövényű juhakolnál;
S míg ez mindent összemász,
Alszik a boros juhász,
Úgy megalszik, szinte nyeg,
A szakállos köpönyeg
(Bunda máskép), mely alatta
A szugolyban hentereg,
S föl nem ébred, meg nem hallja,
Hogy zsivány jön, és megyen.
Oly parányi, oly csinos.
Csak ne volna oly temérdek.
Hogy megértsem, mit beszélsz.
Tünde, mondod?
Fény leánya. |
Göncöl hintajában |
A teremtés |
Amit itt pajzsodra vágsz?
Böske tán orrára bukkant,
S lába itt, a kéz amott
A homokban jelt hagyott.
Rajtam oly nyomot hagyott.
S a legszebb láb medvetalp.
Én ezt pajzsomon viszem,
S nem lesz álmom, nem nyugalmam,
Mig valóját nem nyerem.
E darab deszkán viszem,
Eddig ajtó, most paizs,
Haj, de láb ám még ez is;
Kár, hogy rá nem fér egészen!
Majd csak hozzágondolom,
Ami még hibázni fog.
indulva.
Megyek futok. |
Fel Tündérhonba. |
Míg elér oly messzire.
Vígy, ragadj el engemet.
Balga nem talál ülést.
megáll.
Hallod a zajt?
A siketség |
Mint elásott kincs nyugodnék.
Oh, uram, |
Egymást marva, öldökölve.
Szint' annyi karc. |
Rajtok már hely sem maradt.
Mily bolondúl vész, szegény
Nem én. |
Erre, erre.
Én az ostort - |
Nem engedem. |
Oh, te poszméh. |
Megmarunk. |
Jertek errébb, ott uram,
Egy tanúlt, bölcs, ékes ifju,
Majd igazságot teszen.
Oh, te féreg. |
Azt gondolja, hogy keszeg vagy;
S mint a tót, ha elszalajt,
Majd kiáltja: "Nem vakarlak,
Jöszte vissza! keszegem."
üti Duzzogot.
Megálljatok, |
Halld meg, és itélj felőlünk:
Árva gyermekek vagyunk,
Bocskor, ostor, és palást
Örökünk, s egy birtokunk.
Mint a ház az osztozóknál,
A kisebbé.
Nem, nem, úgy nem. |
Halld tovább. |
Ostor a szó, mely megindít -
A palást rejt. |
Senkitől sem láttatik.
Megvagdalja bocskorát,
Lép, mint egy bérc, akkorát,
S hol kivánja, ott terem.
Megragadlak. |
a dombra áll.
A dombon állsz. |
beburkozik.
Nem, de hallak. |
Így la! ott nálad legyek.
kiburkozik a palástból.
Nézz meg. |
Itt valóban. - |
Mért bajos, sőt majd lehetlen,
Mert egyenként bírni káros,
Aminek csak hárma jó.
Úgy van. |
üti Duzzogot.
Mondd, hogy úgy van. |
Távol innen, egyiránt.
A szem eltéved közöttük,
Oly egyenlők.
Úgy van. |
Úgy van. |
E jószágtok nem lehetvén,
Egyre kell majd jutnia;
Rakjátok le hát előmbe,
Fussatok föl a hegyekre,
S aki elsőbb ér ide,
Mind a hármat az vigye.
Oh, mi szépen. |
Itt az ostor. |
Itt a bocskor. |
elveszi Duzzogtól a palástot.
Jól vigyázz hát, aki első,
A jószágot az viendő.
Hop, hegyre hát! El. |
Addig itt ez jól meglop. El.
Csongor úrfi, min tünődöl?
Nemde így itélsz: |
Hogy ne vesszen, én viszem.
Mert az út oly végtelen,
Hogy csak a gyors gondolat
Képes azt bejárni. - Balga,
Nézd, mint szélvész, úgy erednek,
Nyomban e helyen teremnek.
Balga, tartsd meg őket itt,
Én majd érted eljövendek.
A parancs jól hangzanék,
Csak ne volna benne Balga.
Jaj nekem, jaj szemeimnek,
Itt rohannak, itt ügetnek,
Mit csináljak, merre fussak?
Vesszen el vén lelketek,
Most koldússá tettetek.
Elment. |
Most bámultok, mint a tök,
Mely még éretlen korában
Felmászott a szilvafára,
S vén otromba nagy kobakja
Érni kezdvén nyári napra,
Bámúl, hogy le nem jöhet.
Hogy gorombán csúfolódol,
Mondd el a bűszavakat,
Ami rád maradt apánktól,
És szállítsd le tolvajunkat.
Adva gazdag örökűl.
Csak ne fojtogassatok.
Szállj le, tolvaj, a palásttal,
Bocskorommal, ostorommal;
Bokron, árkon és hegyen,
Szörnyű hullatod legyen;
Csipkebokron fennakadj,
Árkon, vizen elmaradj,
Szállj le, szállj le, és ne fuss,
Ördögök körmébe juss.
Hátadon szíjat hasítunk,
És eb-bőr lesz bocskorunk.
Szólj, hová ment szép urad,
A gazember, szólj, hová ment?
Még nem ettem ördögöt, de
Most eszem, ha bántotok.
Hah, minő fog. |
Szólj, te ferde rosz kerék, szólj.
Akit a ló elragad,
Avval nem lehet beszélni.
Megy, mert a ló elviszi,
S ott pihen, hol leteszi.
Hadd pihenjek. |
Szólj. |
Beszélj. |
Lelni kezdte a hideg.
Láttam, hogy nagyon beteg,
A palástot rávetettem,
S gondoljátok el, mi történt?
Elveszett. |
Aztán nem tudom, mi történt.
Hát a bocskor? |
S a bocskorban megbotolván,
Az szilaj volt, elragadta.
Olyan vastag, mint fejed.
Szólj, vezess el, merre ment.
Vagy ne élj meg, addig űzünk,
Míg egészen elkopandol,
Mint a koldús bocskora.
Mit ér az? |
Sánta, béna, rongy vagyok.
Mennék, s járnom nem lehet,
Lábam eltört, nem vihet.
Égre fordult két kerékkel
Áll egy kordély útfelen - -
Csak mutasd meg, hol lakik.
Megteszem, ha - jaj bokám, -
Itt ez úton jobbra húztok. Félre.
A nagyobb úr én vagyok.
Csongor úrfi rosz lovon ment,
Három lóval én kocsin.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me