Vörösmarty Mihály: Helynek leírása
Helynek leírása
Sűrű bokrok közt a bércek homályos öbléből
Ott szűk forrásból sebesen lezuhanva nagyúlván
Partjait a naptól nyárfák hüves ernyei védik,
Nedvével táplál tarkított gyenge virágok
Hol mikor a hajnal pirosúló kelleme feljött,
A madarak mikoron komor éjnek csendit elúnván
Narcissz a napnak hevén kezdette vadászat
Messze ragadta hiú vágyása az erdei téren,
Végre sebes nyomozási után e sikra vetődött,
Szomjúsága tüzét akará enyhitni, azonban
Víz színére hajól, s a látott képre sohajtván
A képzelt tagokat szemlélte megülve helyébe
Gyenge virányainak díszét képébe csodálta.
Fébhez is illendő hajait nézgette lefüggni
Szája kecsét, havazó ajakának gyenge pirossal
Ami csodálni való, ugyanazt bámúlja magában
Ennképét óhajtja, ha mit megerősít, helybe hagyással
És egyaránt búzdúl vele jádzó kedvese, eggyütt
Csókjait oh hányszor kirohant érzései dúló
Szép árnyéka után hajló keze hányszor elázott,
Amit lát, mi legyen, nem tudja, de gerjedez arra
Könnyen hivő! mit vágyakodol tüneményed elérni,
Semmi tulajdona nincs, veled érkeze, s jött ide, majdan
Őtet azonban sem éj sem az éhség hátra nem huzta
Telhetetlen gyönyörűséggel nézgette virító
Végre magát felemelve vadon környékre tekéntvén
Ti felelő bércek panaszimnak durva tanúji,
Ily kegyetlen szeretőt nagy időtök hosszas határin
Kedvelem és látom, de mit annyira kedvelek, épen
Nem gátol bástyáknak erős fala, s tengeri hullám
E kis habok tiltnak - maga is kívánna kijönni,
Amikor én csókkal zavarám a kis patakocskát,
Jöjj ki kegyes gyermek: tündérként ingereiddel
Haj, ifjúi korom megutálást érdemel, amely
De mi reményt ígérsz nevető ajakakkal hasonló
Gyakran könnyeidet mikoron szemem hullata könnyet,
Visszafelelsz intésiddel...
| Egy patak habjaival görgeti kis köveit, |
| Sárgálló völgynek tér mezejére lefút. |
| Melyeken a madarak hangicsolása zeneg. |
| Díszei közt nyájnak víg legelésre mezőt. |
| S a tér csendes ölén harmatit hintegeté, |
| Dallal vídíták rengeteg erdejöket. |
| Enyheiben kedvét tölteni szerte futott. |
| Sok kietlen berkek zordon öblébe botolt. |
| Már mikor a naptól izzadozásig hevűlt. |
| Forróbb szomjúság érleli gyáva keblét. |
| Árnyékot testnek vélt vala gyáva szive. |
| És bámúlva soká, ő maga nézte magát. |
| Vágyakodó szemeit látta szikrázni alúl. |
| Rózsákkal jádzó vállai bájos haván. |
| Ékűlt kellemeit egyre csodálja szegény. |
| És vígyáztalanúl őmaga kéri magát. |
| Integet a csillám tűköre képe felől. |
| Kiszteti háborgó gerjedezésre szivét. |
| Ingeri közt forrón csalfa patakra veté. |
| Mégsem lelte magát, - kapdosa hasztalanúl! |
| És csalatott szemeit csalfa szem ingereli. |
| Árnyékod látod, s kapdosod esztelenűl. |
| Hogy ha te visszamehetsz, el tud enyészni veled. |
| S önn szemei bájos gerjedelemre hivák. |
| Pázsíton űlve csaló termete kellemeit. |
| Ily bódúlt szavakat szórogat ajka felől: |
| S hajdani százaknak öble, kietlen üreg. |
| Visszacsaló képpel jádzani láttatok-é? |
| Nem lelem, ily szerelem mily nagy hibára csala! |
| Sem zordon sziklák ormai, s hosszas utak. |
| Mert víz színe alúl láttam hajolni felém. |
| Annyiszor ő szájjal hajlani látsza felém. |
| Mit hitegetsz? vagy mért futsz, mikor állani kell. |
| Kedves volt Nymfák kék szemök éke előtt. |
| Kedvvel nyujtva karod, amikor én leteszem. |
| Megjegyezém, mosolyogsz, amikor én nevetek. |
Pest, 1817
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
