Vörösmarty Mihály: A HAMIS ALVÓ | Verstár - ötven költő összes verse

A HAMIS ALVÓ

A hűs ligetnek fái közt

Egy dombnak oldalán

Szunyadni láttam szépemet,

A szöszke kis leányt.

Oh keble mint emelkedett!

Mint gyúla szívem is,

Hogy láttam édes álmait

Lebegni arcain!

Gyengén pirúltak ők el,

Mint a nyár hajnala,

Mint a kifejlő rózsaszál

Nap alkonyodtakor.

Hévvel mosolygó ajkai

Csókokra nyíltanak;

Szelíd vidámság terjedett

Derűlő homlokán.

Elandalodván ekkoron

Vevém virágomat,

És szívdobogva, félve is

Ölébe tettem azt.

Aztán hevemben így sugék

Hozzája csendesen:

"Ha majd fölébredsz, kebleden

Látod virágomat,

Hajh! s nem tudod, hogy az, ki az

Tenéked itt hagyá,

Éretted égő lángjait

Hordozva bujdosik,

Völgyekre téved, hegyre mász,

S keserve nem szünik;

Hogy hasztalan bús karjait

Feléd terjesztgeti:

Oh! és sem ég, sem föld nem ád

Vigasztalást neki."

Ezt mondva törlöm könnyemet,

Elkezdem útamat,

S im a csalárd szép szúnyadó,

Ki mindent hallgatott,

Megnyitja villám két szemét

S öröm derűl reám:

Ölembe zárom mennyemet,

A szöszke kis leányt!

Börzsöny, 1822

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!