Vörösmarty Mihály: ALKU A TERMÉSZETTEL | Verstár - ötven költő összes verse

Full text search

ALKU A TERMÉSZETTEL

Természet, ki mostohám vagy,

S tőlem mindent megtagadsz,

És egyébnek abból, amit

Rólam elvonsz, bőven adsz,

Halljad egyszer bús fiadnak

Nyílt szivéből jött szavát:

Nem pör az, nem rút kajánság

Ami nyitja ajakát.

Nem kivánok gazdagságot,

Ékes arcot s termetet,

Bölcsességet, terjedő hírt,

Fényes udvart, fő nemet.

Nem kivánom; el van ez már

Osztva: nékem nem jutott;

Késtem, amidőn sok ember

Kincseidből részt hozott.

A lapos mennykő dühödve

Ki s be jár erszényemen,

Jégeső jött, sok barázdát

Szánta halvány képemen.

Bölcseségem könyveimmel

Búmban hamvvá égetém;

Hirre nem kap gyengeségem,

S amit ez nyújt; nem enyém.

Egy sötét gunyhó takarta

A szülőt: itt lettem én,

Itten élek; nincs nememben

Semmi nagy, nincs semmi fény.

És nem is kivánom én ezt,

Ámde halljad kértemet,

Vagy temess el romjaidba

S dúld halottá testemet:

Szépre szülve, szebbre nőve,

Egyszerűn és díszesen,

Mint kifejlő kellemében

A virág zöld réteken,

Dús kebellel, bájos arccal

Jár amott egy deli szűz:

Karja hószín, szeme villám,

Ajka rózsa, csókja tűz -

Hajh! de gőgös, s oly kemény ő,

Mint én érező vagyok,

Csal, hitet, bár tudja, hogy csak

Érte élek és halok.

Mostohám! nem kell ez érzés;

Nálam úgy sincs egyebed;

Vedd el, add ezt is hivednek

S nála lészen mindened!

Börzsöny, 1822

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me