Vörösmarty Mihály: Első ének | Verstár - ötven költő összes verse

Első ének

Csendesen, és egyedűl áll a zengő liget alján

Dombynak, a híres hősnek hajléka. Egyetlen
Lánya, ki fennmaradott, a szép Jola rejtezik itt most
Volt dajkájával. Gárdon jár néha, midőn a
Rettegető harcok nem híják küzdeni, hozzá.
Mostan is a szomorú termekből félve kiszökvén
Rá vár a szép lány, és csendes halmai térén
Tévedez. Indúl, és léptét elakasztja koronként;
Mert se megállva, se menve helyét nem tudja találni.
Hallgat, haj! de gyanús zaj kezd emelődni szivéből:
Sejtő keblének dobogása elűzi nyugalmát.
Menne; de a szerelem kíséri, ha utnak eredvén
Hagyja helyét, szerelem tüzesíti, ha vesztegel: égnek
Arcai, s majd panaszos hanggá nevelődik az érzés.

Nyomd el az érzelmet csillagszemü árva leányka,

Nézzed, amott közelít a völgynek délszaki táján
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője.
A fiatal napként jő hozzád fényben, erőben.
Néz a lány, meglátja hivét, s örvendeni készűl,
Néz jobban, s meglátja nehéz kelevéze acélját
Égre kelő gőgben villámlani pajzsa rezével;
A csengő kardot, s lobogóval büszke sisakját.
Látja s szelíd örömét bú kezdi borítani: képén
A gyönyörű rózsák halovány színekben enyésznek.
Menjen-e? kétségek tiltják megiramlani lábát.
Álljon-e? a kitörő vágyás nem hagyja nyugonni.
Megy mégis remegő lépéssel Gárdon elejbe.
Érkezik a hős is csillogva, zörögve vasában.
Harc, szerelem forrnak keblében, s lángra lobogván
Őt villám sebesen hajtják ösvénye simáján.
Már itt van, s döngő paizsát a fűre bocsátván
S mellétűzvén a kelevézt, ölelésre sietnek
Karjai, s ajkáról "Jola" hangzik lágyan ömölve;
Az pedig aggodalom hangján így zengi keservét;

"O bajnok, a szerelmesnek miért

Kellett ma ily sokáig várnia?

Miért van, hogy e gyilkos nehéz vasat

Villogni látom, o Gárdon, miért

A kardot, a gerelyt, és döngő paizsodat?"

Szólna tovább; de hevült ajakát a bajnok ajakkal
Nyomván csókjai közt némuló csendre pirítja,
S a most is remegőt gyengéden kebelére simítván,
Lelke nehéz gondját ily sajnos szókra fakasztja:

"Nagy baj marasztott, nagy baj vár reánk,

Csillagszemű leánya Dombynak.

Vér festi a zajos Dunát; magyar

Vér omlik a mezőnek sikjain.

Ah a pogány had mindent eltipor.

Nem volt, ki védje a szegény hazát,

Nem volt, ki visszaverje dölfösen

Dölfös keletnek ocsmány fattyait.

Dúl mindenütt az undok szörnyeteg,

Pusztít, öl, éget, népeket rabol,

És a barommal hajtja Nándorig.

Emlőiről a csüggedő anyának

A kisdedet letépi vad keze,

Hah, s hölgyeinkből rút fertő leszen!

Nem, így tovább nem dulja honnomat.

Irtóztató boszúval várja már

E vérszopókat a magyar sereg.

Elhagylak én is egy kissé Jola.

O lányka, fájdalommal hagylak el;

De új örömmel térek majd öledbe

A csendesült hazának völgyiből."

Igy Gárdon; de Jolát félelmes gondok epesztik.
A lefutó könnyet meg nem tarthatja, s szivének
Mélyéből szakadozva kitör a gyenge sohajtás.
Bús zokogási után végtére im e szavat ejti:

"Jaj! látom, így is, úgy is vesztek én.

Ha itt maradsz, ha mégy, elvesztelek:

Ah a pogány had mindenütt elér.

Nagy száma megdönt ott, ha szembeszállsz,

Eldúl ölemből itt is; menj tehát

O bajnok, a dicsőség utjain.

Legyen csapásod a halálmezőn,

Mint a sebes villámé, rettenet

S ezer veszély népünk rablóinak.

De vidd magaddal bús Jolád szivét;

Az árva lány eseng, o Gárdon, itt

E gyenge mell, nézd oly könnyen nyilik,

Vidd véremet gőzölgő kardodon,

Rémítve vidd az ádázok közé

És csepjeit pogány vér tengerével

Enyhítsd keserved szüntetésire,

Hogy majd ha rettentő boszúd után

A durva nép lerontott tégedet,

Itt förtelem ne érjen engemet.

O mert ki lesz, ha itthagysz, gyámolom?

E puszta földön mely táj rejthet el,

És rab legyen Gárdonnak kedvese?"

Ekkép szóltában nem mosták könnyei arcát:
A hideg elszánás minden félelmit elölte,
S most, mint a szomorú sírdomb, úgy álla, nyugodtan.
De hősét szilaj érzelmek tüzesítik; erében
Harcra, boszúra buzog minden csep vére, s Joláját
Sajnálván, biztos gőggel harsogva beszél most,
Hogy bátorságot, s bizodalmat hagyna szivének.

"Nem, nem leszen rab Gárdon kedvese.

Ég, föld tanúim! rab te nem leszesz.

Előbb homályba dől a hold fele,

Társát harapva porba száll előbb,

S sírt rág magának a veszett pogány,

Mint rab legyen Gárdonnak kedvese."

És most rettentő karjával emelgeti pajzsát,
S a kelevézt, s rándultában cseng a ragyogó kard.
Nem szünik ő a gyenge leányt biztatni azonban.

"O tűzszemű leánya Dombynak,

Szüntesd meg a gyötrő kétségeket.

Eljő megént, hidd, a te Gárdonod,

Fény, és dicsőség lesznek társai,

Ha majd ölébe int téged megént.

Vágtunkra megcsonkúl a vad sereg,

És mély sebekkel tántorog haza,

Hogy martalékot ördögként leső

Fajának elhullott bajtársiról

Irtózva hallandó bús hirt vigyen.

Ezernyi hős kar vág most ellene

A csordanépnek. Elpusztúlt javok,

Bús hölgyeik, s a drága kisdedek

Lévén eszökben, úgy bolyonganak,

Mint a hegyekre zúgó fellegek,

Melyekben a villám lobog, s dörög.

Ezek között fog Gárdon küzdeni

A szép hazáért, s éretted Jolám;

Ezekkel önt a holdra bús homályt,

Mihelyt viadalra csendűl a paizs,

És a halálnak kürte megrivad...

Nyugatra néz majd a pogány anya,

Megáll az agg Dunának szélein,

Hogy lássa jőni távozott fiát,

S meglátja a fejetlen gyermeket,

Véres habokban uszni csendesen,

S rémülve néz föl tájaink felé,

Kisírt szemekkel bujdosik saját

Földén, halál kísérvén lépteit...

Bizzál leány, bizzál: megtérek én."

Szól, s rivadoz már a tábornak kürte keletről,
S rézfényes paizsok rettentő dombora csendűl;
Andor is, a hősnek bátor szivü régi lovásza
Hozza sebességgel kontytipró Csillagot. Ekkor
Ámbátor bizodalmat adott Gárdon szava néki,
A lány megdöbbent mégis, szomorodva tekintvén
Bogláros szerszámi között a büszke futóra.
A harcot kereső pedig elválásra sietvén,
Végső csókjai közt forrón megölelte Joláját
A lobbant szerelemnek erős, és tiszta hevével.
És indultában legutolsó szózata ez volt:

"Jolám, édes Jolám, Isten veled!"

Melyre az aggódó lánynak nem volt szava mindjárt.
A szakadó szívből szomorú hang jött ki törötten.
Álmából mégis fölijedvén végre, midőn már
Délcegen ült Gárdon nyeregében, imígy nyöge hozzá:

"Isten veled Gárdon, ah Isten veled!"

S még egyszer nyulván hószín karjával utána,
Mintha szivét, lelkét elvinné bajnoka: teste
Bálványként állott szeretett tárgyára meredten.
Vérzett keble az elsietőnek is, ennyi nyomorban
Hagyván a kedvest; de parancsol az ölni hivó kürt.
Megy: dobogó szívét paizsának alája takarja.
Az vérzik mégis, s haj! fog még vérzeni jobban.
Csillag, urát hátán érezvén, pajkosan ugrál:
Megrendűl a föld rohanó lábának alatta,
Mint mikor a terhes mennykő ráhullik egünkből.
Gárdon, hogy hamarább jusson bajtársaihoz, egyre
Sarkantyuzza lovát, s most mint a fergeteg úgy megy,
A levegőt gyors mentében csattogva hasítván.
Elmaradoz szaporán fa, bokor csemetével utána,
S rettenetes fölségében már eltünik a hős.
Hát a tűzszemü lányt mely gyötrő gondok epesztik?
Szíve nehéz sebeit megbirja-e asszonyi keble?
Néz ő Gárdon után, s szomorú sejtései szünvén,
Látja az elsiető daliát rémséges erőben,
Mely diadalra reményt adván enyhíti keservét.
Látja, miként rohan a völgyön, hogy vágtat előre,
Mint a veszedelem zivatarnak szárnyain állva,
Mely vad bércekről sima térnek ereszti haragját.
S most nekibátorodottan imígy kezd szólni magában:

"Vezessen a szerelmek angyala,

O bajnok, a halál csatáiban.

Vágtodra dőljön porba napkelet:

S szélledjen el hazámnak tériről;

S te térj megént ölembe, Gárdonom,

A csendesűlt hazának völgyiből."

Monda, s reá mosolyog kiderült arcával az ég is,
Amint bizva nyiló szemeit magasabbra emelvén
Esdekel a szép lány, s nyugtot vesz az élet urától.
Igy siet a lemenő napként búcsúi keservben
Csendesen háza felé hű dajkájának ölébe.
Ám csak légy te nyugodt: megtér diadalmas erővel
Bajnokod, a raboló népnek csattogva verője;
Megtér ő; de te hol leszesz? Ah, magzatja vitézlő
Dombynak, a nagy üdőt át nem láthatja halandó.
Hordja kevély fiait földünk, e hű anya, hátán,
S hullanak ők, mikoron megrendűl néha dühében.
Oh s hány ártalmat rejt tágas gyomra, s ki tudja,
Rejti-e még, vagy már szabados rontásnak ereszti.
Sokszor csak lappang a sátán szülte gonoszság,
Haj! de kitör hamar, és nyomorú sírt ás az örömnek.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me