Vörösmarty Mihály: (ZOLTÁNRÓL A FŐ HATALOM. . . )
(ZOLTÁNRÓL A FŐ HATALOM. . . )
Zoltánról a fő hatalom Toxusra leszállván,
A Tizedik század közepén Constantinapolyba
Napkeleti Császár seregét prédálva vezette.
Nem türi ezt Ősink vérengző szívek, azonnal
Elkészűlt bátor seregét Toxus kivezetvén
Ellene a Váron kívűl táborba kiszállott.
Ekkor egy oriás, s rettentő termetü ember
A Görögök közűl Magyarokhoz érkezik, híván
Kettőt közzülök különös viadalra, ha úgy mond,
Földre terítendnek ők engem, s győzve levernek,
Akkor adó fizetője leend Toxusnak a Császár.
Hogyha pedig részemre hajól a szerencse: (s ugy is lesz)
Akkor uralja Magyar bajnok Görögöknek hatalmát.
Szózatit igy ejtvén megtér a várba kevélyen,
Oh nem is irtozza rémítő termetedet meg
Egy Magyar is, kettőt hivtál viadalra bolondúl.
Egy is elég lészen és kisebb termetü, mint te.
Egy Magyar a viadal terhét vállalta magára.
Volt nevezetre Botond, bátor s deli termetü bajnok
Megbízott erejét, s éltét elszánva keményen
A Város kapujához elért. (Még a Görög akkor
A csata vérengző piacán nem volt jelen.) A vár
Réz kapuján gyaluval szörnyü nagy hézakot ejtett,
Amelyen kisded által bujhatna a várból.
A Görög is leszalad testében büszke reményét
Helheztetve, s midőn a Magyart meglátta, ezen szók
Zengtenek illetlen ajakin: hol késik a társad,
Nemde talán az uton elhalt félelmibe, vagy tám
Bokrok közt meghúzta magát, kikerülni kivánván
Éltét szörnyűleg végzendő karjaim? Ilyen
A vesztét érző léleknek csalfa reménnye!
Erre Botond ámbár felgyullada védeni hírét
Nemzetinek, röviden nyelvét ily szókra bocsájtja:
Még magam is elegendő gondot adok, te reménység
Vad fia! Nem felelek többekre, de megmutatom még,
Hogy Magyarokba, kiket szavaiddal földig alázál,
Nem olyan alacson s a veszélnek képzete mellett
Bokrokban remegő lélek lakik. Erre levetvén
Mindketten dárdájokat öszveszorítják
Izmos karjokkal derekok, kétféle reménnyel
Biztatván magokat kezdtek viadalra kikelni.
A Görögöt majd égig emelt nagy termetes teste
Csalfa reménységgel táplálta, Botondot
Csüggedhetetlen sziv
A Tizedik század közepén Constantinapolyba
Napkeleti Császár seregét prédálva vezette.
Nem türi ezt Ősink vérengző szívek, azonnal
Elkészűlt bátor seregét Toxus kivezetvén
Ellene a Váron kívűl táborba kiszállott.
Ekkor egy oriás, s rettentő termetü ember
A Görögök közűl Magyarokhoz érkezik, híván
Kettőt közzülök különös viadalra, ha úgy mond,
Földre terítendnek ők engem, s győzve levernek,
Akkor adó fizetője leend Toxusnak a Császár.
Hogyha pedig részemre hajól a szerencse: (s ugy is lesz)
Akkor uralja Magyar bajnok Görögöknek hatalmát.
Szózatit igy ejtvén megtér a várba kevélyen,
Oh nem is irtozza rémítő termetedet meg
Egy Magyar is, kettőt hivtál viadalra bolondúl.
Egy is elég lészen és kisebb termetü, mint te.
Egy Magyar a viadal terhét vállalta magára.
Volt nevezetre Botond, bátor s deli termetü bajnok
Megbízott erejét, s éltét elszánva keményen
A Város kapujához elért. (Még a Görög akkor
A csata vérengző piacán nem volt jelen.) A vár
Réz kapuján gyaluval szörnyü nagy hézakot ejtett,
Amelyen kisded által bujhatna a várból.
A Görög is leszalad testében büszke reményét
Helheztetve, s midőn a Magyart meglátta, ezen szók
Zengtenek illetlen ajakin: hol késik a társad,
Nemde talán az uton elhalt félelmibe, vagy tám
Bokrok közt meghúzta magát, kikerülni kivánván
Éltét szörnyűleg végzendő karjaim? Ilyen
A vesztét érző léleknek csalfa reménnye!
Erre Botond ámbár felgyullada védeni hírét
Nemzetinek, röviden nyelvét ily szókra bocsájtja:
Még magam is elegendő gondot adok, te reménység
Vad fia! Nem felelek többekre, de megmutatom még,
Hogy Magyarokba, kiket szavaiddal földig alázál,
Nem olyan alacson s a veszélnek képzete mellett
Bokrokban remegő lélek lakik. Erre levetvén
Mindketten dárdájokat öszveszorítják
Izmos karjokkal derekok, kétféle reménnyel
Biztatván magokat kezdtek viadalra kikelni.
A Görögöt majd égig emelt nagy termetes teste
Csalfa reménységgel táplálta, Botondot
Csüggedhetetlen sziv
Pest, 1816
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
