Tengeri rétegsorok, mélytengeri vulkánosság és hegységképződés
Tengeri rétegsorok, mélytengeri vulkánosság és hegységképződés
Az Északi-középhegység legidősebb kőzetei általában fiatalabbak nemcsak a Tisia-lemeztöredéken lévőknél, hanem a Dunántúli-középhegységéinél is. Többségükben óidei, sőt középidei kőzetek, amelyek általában csak az alpi hegységképződéskor szenvedtek metamorfózist (kőzetátalakulást). Az Ipolytól délre – a felvidéki Vepor hegység részeként – idősebb, a variszkuszi hegységképződéskor átalakult kőzetek rejlenek nem is olyan mélyen (a határon túl a felszínen is előfordulnak), a Tokaji-hegység északkeleti csücskében lévő Vilyvitánynál viszont még náluk is öregebb kőzetek bukkannak a felszínre. E terület különféle kristályospaláit többen az ország legidősebb, még prekambriumi kőzeteinek tartják. Náluk fiatalabbak a Szendrői- és a vele rokon Llpponyi-hegység jóval nagyobb területen felszínre bukkanó agyagpalái (például a tapolcsányi pala), urántartalmú homokkövei, kristályos mészkövei: az eredetileg devon-alsókarbon tengeri üledékeket itt az alpi hegységképződés egyik legelső erőhatása alakította át. E kőzetek már csak azért is említésre érdemesek, mert legközelebbi rokonaik a Déli-Alpok és a szlovéniai Karavankák vidékén találhatók meg – elképzelni is nehéz azt a szerkezeti igénybevételt, amely őket ilyen távolságba juttatta.
Az Afrika-partszegélyi üledékképződésnek megfelelően a karbon időszaktól a permen át a jól karsztosodó mészköveiről ismert triász végéig, sőt a Bükk egy kisebb területén egészen a juráig zömükben tengeri rétegsorok rakódtak le. Ezek azonban több szempontból is különböznek a dunántúli-középhegységiektől, amelyekkel csak a Cserhát kőzetei rokonok. A különbség a Cserháttól keletre és (eltemetve) délre lévő kőzetek esetében egyrészt a triász mészkövek nemcsak dél-alpi, hanem dinári rokonságában, másrészt a jura és kréta tengeri üledékek hiányos voltában, harmadrészt pedig az alpi hegységképződés nagyobb hatásában rejlik, amely már a jurában enyhe kőzetátalakuláshoz vezetett.
A Pelso közvetlen partszegélyénél annak idején távolabb – mélyebb tengerben – lévő Bükkben az óceánfenék hasadékvölgy-képződése és az ehhez társuló bazaltos vulkánosság is ott hagyta a nyomát. A triászból – utóbb, az alpi hegységképződéskor átalakult – diabázt, vagy más eredetű "kvarcporfírt" (riolitot) is találunk; a jura időszaki gabbrók, ultrabázisos kőzetek, de mindenekelőtt a Szarvaskőnél látható, híres, tenger alatt megszilárdult, bazaltos párnaláva (mélytengeri üledékekkel együtt ofiolitnak nevezik őket) a valódi óceáni aljzat emlékét őrzik.
Kréta időszaki kőzetek az Északi-középhegységből alig ismertek. Összefüggésben viszont az alpi hegységképződéssel (az ún. Adriatis-tüske részeként a partszegély Európával ütközött), ekkor válnak először hegységgé az üledékes kőzettömegek a Bükk térségében és az Aggteleki-karszt, a Rudabányai-hegység vidékén. Tektonikai szempontból azok a gyűrődések, pikkelyeződések, sőt áttolódott takarók a legfontosabbak, amelyek érthetővé teszik, hogy miért vannak ma helyenként a triász alatt például jura, fölötte perm időszaki kőzetek. A szerkezeti igénybevételt a Pelso- és Tisia-lemeztöredék eocén-oligocén mozgása, nem éppen szelíd egymás mellé kerülése itt csak fokozta; az erősen gyűrt bükki területekhez képest a Dunántúli-középhegység például "nyomásárnyékban" volt. A domborzat formálódása szempontjából viszont már nem annyira a tektonikának volt szerepe. Hiszen a mészkőtérszínek szárazulattá válásával ekkor ugyanaz a trópusi-szubtrópusi felszínfejlődés – tönkösödés és mindenekelőtt karsztosodás – kezdődött meg, ami a Dunántúli-középhegységben. Hogy azután a torony- és kúpkarsztokból itt nem sok maradt meg, azért már a későbbi felszínfejlődés okolható. Egyrészt esetleg itt nem volt olyan mértékű a kréta-eocén tengerelöntés, mint például a Bakonyban, másrészt, s ez fontosabbnak tűnik, a karszt utóbb hol "kihantolódott", hol eltemetődött, s ezért pusztult le.
Az eocén, majd oligocén tengernek a Bükkben (északi és déli előterében) nem sok nyoma maradt; kérdéses, hogy egyáltalán komolyabban elöntötték-e a hegységet. (Ez csak a középső miocénban valószínűsíthető.) A Cserhátban, a Mátrától északra húzódó Hevesi- és a Sajó északi oldalát kísérő Borsodi-dombságban viszont a harmadidőszaki – elsősorban az oligocén és miocén – tengerüledékek, joggal mondhatjuk, tájalkotók. Az agyagok, homokok (például a slír, palóc tájszóval apoka) és homokkövek utólagosan kiemelkedett, dombsági térszíneket alkotnak; az egykori miocén, mocsaras tengerpart főleg a nógrádi és borsodi barnaszénről ismert.
Mészkőkarr-lejtő Aggteleken
A 950 méter magas Tar-kő a bükki Nagy-fennsík déli peremén
A Bükk-fennsík déli, szerkezeti peremének látványos, 8-900 méter magas "kövei" a hegység pliocén-pleisztocén emelkedésének és az ezzel kapcsolatos karsztosodás fölerősödésének köszönhetik kialakulásukat. Üregeiket már az ősember és a jégkori állatok is lakták. A képen látható Tar-kő (egykor alacsonyabban lévő) barlangjában orrszarvú és bölénycsontokra, a Bükk legteteje, a ma 959 méter magas Istállóskő tövének üregében pedig ősember használta tűzhelyre és szerszámokra bukkantak
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
