A megtalált tragikum
A megtalált tragikum
A hatvanas évektől fogva dolgozik a hun trilógián, amelyből azonban csak egy rész készül el teljesen, Buda halála (1863). Etele, azaz Attila és a hunok a kor történeti köztudatában még a magyarok ősei, tehát históriájuk a magyar honalapítás konfliktusainak értelmezésére nyújt alkalmat. Ősbűn szennyezi eszerint a magyar történelmet, a testvérgyilkosságé (mint az emberiség őstörténetét Káin bűne vagy a rómaiakét Romulusé). Ezért minden későbbi nagyság törékeny alapra épül. Akármilyen rokonszenves hős is Etele, az ő gyilkosságára már nincs olyan mentség, mint Toldiéra. Mégis minden sokkal motiváltabb immár, mint volt az idilli eposzban, Arany ugyanis magába szívta a kortárs regény pszichológiai technikáját is.
Nyugdíjba vonulása után lírikusként az Őszikék ciklusában immár pőre őszinteséggel, a korábbi szerepjátékot félretolva vall önmaga esendőségéről és mindezen esendősége ellenére megőrzött eszményeiről. Ekkor készíti el műfordításai közül a legvirtuózabbat is, Aristophanész fennmaradt tizenegy komédiájának fordítását. Mint ahogy a korábbi Hamlet-fordításban tökéletesen hódolt a magában shakespeare-inek érzett eszmény oltárán, most a görög világ oltárán helyezi el a maga koszorúját.
Megírja végre a Toldi-trilógia középső részét is: a Toldi szerelmét (1879). Enciklopédikus mű, abban az értelemben, ahogyan a klasszikus és a reneszánsz-barokk nagyeposzok azok, vagyis költői módon kerek tudást adnak az emberről és a világról. Uralkodóvá válik benne a legvirtuózabb megoldás, vagyis a kettős hős: Toldi és Lajos király sorsának együttes egymást keresztező, illetve egymással párhuzamos kibontakoztatása. A történelem lehetőségeinek szűkössége és kilátástalansága, az emberi sors zsákutcái, az eszmények szükségszerű bukása itt már a keserűségen túli igazi epikus magaslaton hangzik el. Hogy idézzünk az irodalomtudóstól is, aki a Zrínyi és Tasso (1859) c. tanulmányában a magyar összehasonlító irodalomtudományt alapította meg: „Ellenben az eposz halálra jegyzett hőse már az első perctől megadja magát a sorsnak; de éppen e megadás által tünteti ki nagyságát. A veszély, a halál bizonyos tudata nem csüggeszti el, egy percig sem gátolja működését, sőt növekszik erélye, amint közelebb-közelebb jut az örvényhez; csak néha a halál percében fogja el egy csodás rémület, s hat rá nyomasztólag közelléte a rettenetesnek, mellyel oly elszántan néz vala szembe távolról; úgy, hogy e rémület már inkább physikai mint erkölcsi betudás alá esik. Szóval, a tragikai hős bátor a sors ellen, míg leküzdhetőnek hiszi; az eposz hőse bátor, noha nem hiszi annak.”
Arany János Vásárban c. versének kézirata
Arany János öregkori képe
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
