Alacsonyabb vízállás idején telente sok madarat lehet megfigyelni a szobi rév feletti zátonyokon. A Duna közepén húzódó keskeny, hosszúkás kavicszátonyok néha csak úgy feketéllenek a sok szárítkozó, pihenő kormorántól. Úgy állnak ott, mint a katonák, mint holmi fekete sereg. Néha egyik-másik simán becsusszan a vízbe, halászik, majd ismét kikapaszkodik a szárazra. A kormoránok nem zsírozzák tollaikat, mint például a récék, így aztán ha kijöttek a vízből, szárítkozniuk kell. Ilyenkor kiterjesztett szárnyakkal ülnek a zátonyon, engedik, hogy a szél végigborzolja és szárítsa a tollaikat. A kormorán úszás közben mélyen fekszik a vízben, csak a nyaka és hosszú, kampós csőre látszik. Bőrében nincsenek légpárnák, csontjaiban kevés a levegő, így aztán minden különösebb lendület nélkül képes alábukni. Úszás közben a kormoránok lábaikat szorosan egymás mellett tartják, faroktollaikkal kormányozzák magukat. A víz alatt halásznak, általában kisebb, 5–25 cm-es példányokat fognak. Többnyire 15–30 másodpercig maradnak a víz alatt, de kivételesen 60–70 másodpercig is megvannak levegővétel nélkül. Akár 15–16 méter mélyre merülhetnek. A halakat a kopoltyúik mögött ragadják meg kampós csőrükkel, a napközben az iszapban pihenő angolnákat az egyetlen látható helyen, az orruk hegyénél kapják el, és úgy rántják ki rejtekükből. Telepeikről néha nagyon messze, akár 50 kilométernyire is eljárnak halászni.