Az Alcapa-lemeztömb mezozoikumi takaróegységei
Az Alcapa-lemeztömb mezozoikumi takaróegységei
A szorosan vett Alcapa-tömböt a Pienini-szirtöv határolja. Ez az egység jelenleg egy általában függőlegesen elhelyezkedő keskeny ék, amely a harmadidőszakban nagymértékű eltolódással és elnyíródással alakult ki. A keskeny zóna korábbi takarókból épül fel, melyek a „kihengerlődés” folyamán elvékonyodtak, szélsőségesen egymásba gyúródtak. Ma már éppen ezért csak e foszlányokból lehet rekonstruálni az egykori takarókat. A szirtöv takarói három nagyobb csoportot alkotnak. A legalsó takarók (Czorsztyn, Nedec) egy valamikori kontinens üledékburkát alkották. Az ezeken nyugvó Pienini- és Branisko- (Kysuca-) takarók egy eltűnt óceán peremének vagy mélyebb részeinek felelnek meg. Sajnos, az óceán aljzatából nem maradt meg semmi. A legfelül lévő takarók (Haligóc) a Belső-Kárpátok szegélyével rokoníthatók, amelyek tehát rátolódtak a szirtövre (mégpedig a kréta folyamán). Két különös egységet, a Klape- és a Manín-egységet szintén a szirtövhöz szoktak még sorolni, mivel jelenleg a szirtövi takarókon foglalnak helyet. Az újabb vizsgálatok szerint azonban a Belső-Kárpátok belsőbb régióiban keletkeztek, s onnan – Dušan Plašienka szerint – gravitációs csúszással kerültek a szirtöv mai területére. Ez azért lényeges, mert e két egységben olyan kréta konglomerátumok találhatók, amelyeknek anyaga korábban nagyszabású geodinamikai következtetések levonására sarkallta a kutatókat. Ezek szerint a szirtövön belül jura időszaki szigetív létezett volna, illetve az óceán kinyílása és bezáródása korábban zajlott volna le, mint azt egyébként a környezetből származó információ sugallja. A belső-kárpáti származással ezek a gondok megoldódnak (lásd később).
A Kis-Kárpátok, illetve az Inóc- (Inovec-) hegység térségében Plašienka és munkatársai a legalsó szerkezeti egységekben enyhén metamorf fekete palákat, finom- és durvatörmelékes karbonátos üledékeket találtak, melyeket jura időszakinak tartanak. Helyzetük, fáciesük, fejlődéstörténetük alapján az üledékeket az Alpok Penninikum-egységével azonosítják. Ezen egységek kőzetanyaga egy jura óceán peremén, illetve annak mélyebb zónáiban ülepedett le. A Penninikumhoz tartozik a Kőszegi-hegységben kibúvó, jura időszaki, metamorfizált bazalt és mélytengeri üledék is (lásd később a kőzetekről szóló részben). E kőzetek, amelyek a felsőbb takaróegységek alól előbúvó ún. tektonikus ablakot alkotnak, a Kisalföld aljzatában is nyomozhatók.
A szirtövön, illetve a Pennini-egységeken egy meglehetősen vastag, kristályos anyagot és nem metamorf mezozoikumi üledékeket tartalmazó takaró, a Tátrikum–Észak-Veporikum nyugszik. Nyugat felé ez az egység az Alsó-kelet-alpi takaróknak feleltethető meg, amelyek egyébként – többek között – Sopron környékén is feltárulnak. A Tátrikum-Észak-Veporikum egységre délről a Déli-Veporikum tolódott rá. E mélybe húzódó feltolódáson kívül azonban lapos síkok mentén is települnek takarók a Tátrikumra. Ezek alulról felfelé a Krizsna (Fátrikum)-, a Choč (Kócs)-(Hronikum-), valamint a Strázsó-egységek. A kevés kristályos anyagot és vastag, nem metamorf mezozoikumi üledékes burkot tartalmazó Krizsna-takarók származási helyét az Északi- és Déli-Veporikum közötti sebhelyben keresik. Itt a Krizsna üledékeire hasonlító, de metamorf üledékes sorozatok találhatók (Föderata-, vagy Velky Bok-sorozat). A Choč- és a Strázsó-takarók származási helyét még délebbre teszik, de ezek aljzatának mibenlétét még nem tisztázták; esetleg felemésztődött a szerkezetalakulás során.
A Belső-Nyugati-Kárpátok északi részének szerkezetfejlődése a középső-krétától a felső-krétáig tartott. A déli egységek torlódása a legidősebb, az északiabbaké egyre fiatalabb. A Choč- és a Strázsó-takarók a felső-krétában csúsztak tektonikus aljzatukra.
Az Alcapa-lemeztömb vázlatos földtani szelvényei (A-D) Krysztof Birkenmajer, Dušan Plašienka, Tari Gábor, Balla Zoltán és e sorok szerzője szerint. Felül észak-déli szelvény Krakkótól Egerig. (A szirtövtől délre lévő, sárgával jelzett üledékkitöltés a paleogén Belső-kárpáti flis.) Alatta az Alcapa déli részének szelvénye Kaposvártól Esztergomig (sárgával a Somogyi-árok neogén üledékkitöltése), majd az Alcapa északabbi részének szelvénye Székesfehérvártól Kőszegig (sárgával a Kisalföld neogén üledékkitöltése). Legalul az egykori kontinensek és óceánok javasolt elrendeződése, valamennyi további ábrán is a Dinári-egységtől a stabil Európa-tábláig
A Déli-Veporikumon egy összetett egység, a Gömörikum foglal helyet. Az érintkezés vonalát, a Lubény (Lubeník)–Margitfalva (Margecany) vonalat sokan az Alpok Periadriai-vonalával tartják egyenértékűnek. A Gömörikum tágabb értelemben magában foglalja a Dobsina környéki területeket, valamint a Cserehát, az Aggteleki-hegység és a Bükk környékét is. Éppen ezért erre az egységre szerencsésebb a Gömör–Bükki-egység elnevezés. Maga is több takaróból épül fel, szerkezete igen bonyolult. Legalul foglal helyet a szűkebben vett Gömörikum, amely paleozoikumi metamorf kőzetekből áll. E metamorfitoknak karbon-perm törmelékes üledékes burkuk van. Részben a Gömörikum mellett, attól délre, részben felette, de még mindig alsó szerkezeti helyzetben a Torna–Bükk-egység található. Ide alacsony hőmérsékleten és közepes-magas nyomáson metamorfizálódott paleo-mezozoikumi üledékek és vulkáni kőzetek tartoznak. Az alsó egységekre, főként a Torna–Bükki-takarók déli részeire tolódott rá a következő, a Mellétei- (Meliata-) vagy Szarvaskői-takaró. Ez legvalószínűbben egy óceán aljzatából származó összlet (lásd a Mezozoikumi magmatizmus és lemeztektonika című részt), amelynek bizonyos vulkanitjai és üledékes kőzetei megőrződtek. A kismérvű metamorfózist szenvedett egység Észak-Magyarországon több helyen, így a Délnyugati-Bükkben a felszínen van. A tágabban vett Gömörikumot burkolja a Szilicei–Strázsó-egység. Ez nem metamorf mezozoikumi üledékeket (jobbára vastag karbonátokat) tartalmazó összlet, amely gipszes-anhidrites legalsó képződményein elcsúszva, lepelszerűen borítja az előzőleg ismertetett takarókat.
A Gömörikum szerkezetalakulása több fázisban zajlott le. A jura végére-kréta legelejére tehető a Bükk déli irányítottságú szerkezeteinek kialakulása, az egységek közepes-magas nyomású metamorfózisa. Ezután – a kréta közepétől – északi feltolódások zajlottak, ekkor alakultak ki a jelenlegi takarós szerkezetek. Ekkorra tehető a Déli-Veporral kialakult kapcsolat, valamint az egységek kiemelkedése is. E kiemelkedéskor történt lepusztulásból származnak a szirtövnél említett Klape- és Manín-egységek törmelékei. A mezozoikumi szerkezeteket a kései paleogén-korai miocén korok történései jelentősen megkeverhették. Ez különösen a Gömör-Bükki egység déli peremére érvényes.
Tulajdonképpen a Gömör-Bükki szerkezethez tartozik az úgynevezett Közép-magyarországi öv vagy sáv is, amelyet teljes területén fiatal üledékek borítanak. Ez az öv a Balatontól délre húzódik, és Magyarország nyugati határszélétől a Bükkaljáig nyomozható. Az egység felépítésében több takaró vesz részt; ezek sorrendje, összetétele nagyban hasonlít az észak-magyarországi egységekére. Itt is megtalálhatjuk a Bükki-egységet, a Szarvaskő-Mellétei-takarók roncsait, valamint azokat a nagy vastagságú, nem metamorf karbonátos testeket, amelyek vagy a Szilicei-takaró, vagy pedig a Dunántúli-középhegységi-egység maradványai. A Közép-magyarországi sáv a harmadidőszak folyamán többször összepikkelyeződött, így az eredeti szerkezeti viszonyok kiderítése nagy nehézségekbe ütközik.
Az Alcapa-tömb egyik legdélebbi eleme a Dunántúli-középhegységi- vagy Bakonyi-egység. Akárcsak a Gömör-Bükki egység, Tari Gábor szerint ez is takarók, pikkelyek sorából áll. A Dunántúli-középhegységi-egység nyugaton, a Kisalföld alatt az Alpokban feltáruló takarókra van tolva, illetve a miocén során róluk csúszott vissza. E takarók alulról kezdve a Penninikum, az alsó-kelet-alpi Durvagneisz (Grobgneis), valamint a felső-kelet-alpi Grazi Paleozoikum nevű takarók. Az első nagyfokú, a második gyenge metamorfózist szenvedett paleozoikumi üledékek és magmatitok összessége. A Dunántúli-középhegység tömege délen, illetve keleten – a Cserhát szélén lévő Csővár térségében – a Gömör-Bükki egységre van tolva. Az itteni feltolódás igen fiatal, kései miocén korú, de igen valószínű, hogy paleogén–alsó-miocén, illetve mezozoikumi előzményei is voltak. Északról a Dunántúli-középhegységi-egységet a Belső-Kárpátok többi egységétől az Ógyalla-Diósjenő vonal választja el. Ezt Balla Zoltán egy nagyszabású oldaleltolódásnak tartja, de a paleogénban–alsó-miocénban Tari Gábor és munkatársai szerint feltehetően délre torlódó pikkelyekből állt.
A Dunántúli-középhegységi-egység enyhén metamorf paleozoikumi kőzeteken nagy vastagságú perm-triász összleteket tartalmazó takaró. Rétegsorában ezenkívül jura, sőt kréta időszaki képződmények is vannak. Az egység érdekessége, hogy általában törmelékes, parttól távol lerakódott karbonátokból áll, de a gerecsei alsó-krétában egy különös törmelékes formációt is találunk, amelynek anyaga obdukált óceáni aljzatból származik. A középhegységi-egység szerkezetalakulása több lépcsőben történt. Az alsó-kréta feltolódásokat a középső-krétában jelentős pikkelyeződés, gyűrődés követte, majd hasonló szerkezetalakulás ment végbe a felső-krétában. Különösen a déli peremen a paleogénban-miocénban is képződtek pikkelyek és feltolódások.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
