Nagy folyóink magyarországi szakaszai
Nagy folyóink magyarországi szakaszai
A Duna a Sulinai-torkolattól számított 1850,2 folyamkilométernél lép magyarországi területre. Az eséstörés miatt a Dévényi-kaputól Gönyüig erőteljes feltöltő, alsószakasz jelleggel folyik, ennek eredménye sziget- és csallóközi hordalékkúpja (bővebben lásd a Kisalföld bemutatásánál). Korábbi, szerteágazó mederlabirintusa a múlt század végi szabályozások után jórészt megszűnt, de hordalékával még a szabályozott medret is folyamatosan töltögeti, és így medrét állandóan kotorják. A dunacsúni folyóelterelés miatt a főmedert kísérő ártéri ligeterdők súlyos vízutánpótlási hiánnyal küszködnek (lásd a 11. fejezetben).
Gönyü és Esztergom között a Duna kanyarogva bevágódó, azaz középszakasz jellegű. 400 m szélességű, szabályozott medrében kiegyensúlyozott vízjárással folyik, miközben pleisztocén végi hordalékából épített számos szigetét kerülgeti. Dunaalmástól jobb oldalról a Dunántúli-középhegység lejtői kísérik, amelyet a folyam korábbi, viszonylagos helyzetére utaló teraszok lépcsőznek. A hegység hosszú, erőteljes emelkedése következtében a legmagasabb teraszszintek a 300 m-t is elérik a mai víztükör felett. A Garam betorkollása alatt a Duna a Börzsöny és a Visegrádi-hegység között húzódó Visegrádi-szorosba lép. A magasan fekvő teraszok (a legmagasabb 360 m-rel van a Duna mai szintje felett) arról tanúskodnak, hogy a meder a hegység folyamatos kiemelkedésével párhuzamosan vágódott be. Az emelkedés azonban mérsékelte a folyam esését, ezért hordalékából a szoros bejárata fölött több szigetet épített (pl. Prímás-sziget). A két hegység vulkanikus kőzetanyaga a Duna alatt összefügg, mintegy sziklanyerget képez. Az andezit kőzetágy töredezettsége – egyebek között – arra vall, hogy a folyó szerkezetileg előrejelzett völgyben véste ki útját. A kemény kőzet a folyót – átfolyásának fenntartása érdekében – napjainkban is felsőszakasz jellegű eróziós munkára kényszeríti. A Dunakanyar mindkét oldalról emelkedő hegyvonulatok keretébe vágódó, szűk völgye – kulturális értékek és történeti emlékek egész sorát őrző településekkel – méltán bűvöli el az idelátogatókat.
A sziklanyergen átfolyva, Visegrád és Nagymaros alatt a Dunának ismét eséstörése van, ami eddig szállított hordalékának lerakására készteti. Ez adja a Szentendrei-sziget, e 34 km hosszú kavicspad keletkezésének magyarázatát. Míg korábban a folyam ezen a szakaszon egyértelműen feltöltő tevékenységet végzett, ma a szigetet körülfogó Váci- és Szentendrei-ág egyaránt kanyargó jellegű. A mélyebb Váci-ág vezeti a több vizet, ez a főmeder. A folyam bevágódó középszakasz jellegét csak a sziget alatt, már Budapest területén nyeri vissza. S ezt aztán meg is tartja a déli országhatárig.
Budapest területén az oldalazó eróziót kivédő rakpartok között helyenként, mint pl. a Gellérthegy alatt is, igen mélyre vágódik a meder. Budapest alatt korábban az 55 km hosszú Csepel-sziget okozta vízmegoszlás a Budafoki- és a Soroksári-ágak között feltöltésre kényszerítette a folyót. Ma azonban – a korábban egyharmados vízhozamrészesedés helyett – csak 30 m3/s folyik le a Soroksári-ágon, a többi a Budafoki-ág medrét alakítja és erodálja. Budapest bal parti területe teljes egészében a Duna pleisztocén hordalékkúpján fekszik. Az egykori medermaradványok – amíg be nem épültek – behálózták a város területét. Budán a Várhegy platószintje tanúsítja a folyam teraszképző munkáját.
A Dunakanyar a visegrádi Várhegyről. Jobbra a Szentendrei-sziget, amelynek anyagát a Duna a Visegrádi-szorosból kilépve, lecsökkent esése miatt rakta le (Karátson Dávid felvétele)
Budapest alatt Paksig a Duna oldalazó eróziójával a Mezőföld löszös tábláját mossa alá. Ez folyamatos, nyugati irányú eltolódását idézi elő. Ennek következtében a római kori parti építmények jó része a mai jobb parttól a Duna medrébe került (lásd Intercisa erődmaradványait Dunaújváros fölött). Az alámosás (pl. Dunaújvárosnál és Dunaföldvárnál) nagy partcsuszamlásokat és suvadásokat is okoz (lásd az Építésföldtan című részben).
A Dunát Budapesttől Paksig balról 20–30 km széles ártéri síkság kíséri, amelyre a szabályozások előtt a folyam árvizei rendszeresen kifutottak. Paks alatt - a mezőföldi magaspart megszűnésével – jobbról is megváltozik a Dunát kísérő partvidék, a felszín lealacsonyodik, innentől mindkét oldalon védgátak övezik. Másrészt – mivel elfogy, pontosabban mélyre süllyed a meder fenekét eddig oltalmazó pleisztocén kavicsanyag – a folyam innentől szabadon fejleszti hatalmas kanyarulatait. (Ezek legtöbbjét a múlt századi szabályozások során levágták.) Ennek megfelelően, mint a bemutatott térképsorozaton láthatjuk, a folyam mederalakító tevékenysége még a fiatal helyi süllyedéket kitöltő sárközi Duna-szakaszon is erőteljes kanyarulatképzéssel párosult. Egy kanyarulat életkora – a kezdettől a természetes leűződésig – itt kb. 150 évig tartott. Ma a medervonal nagyobb eltolódását mesterséges partvédművek akadályozzák. A védgátak egészen a déli határig kísérik a folyamot, amely az 1433,0 folyamkilométernél hagyja el az ország területét.
A Duna jobb parti mellékfolyói közül érdekes a Sió és a Sárvíz eltérő medermechanizmusa. A Sió mesterséges víziút jellegéből következik, hogy a magasabban fekvő Balaton és a Duna közötti szintkülönbséget nem tudta kiegyenlíteni: a medre végig bevágódó felsőszakasz jellegű. Ellenben a szerkezeti árokban létesített Sárvíz-csatorna – kevés vize és esése miatt – a végállapot jellegzetességeit mutatja, azaz se nem mélyíti, se nem tölti medrét.
A sárközi Duna-szakasz vízrajzi és növényzeti változásai
A Dunával ellentétben a Tisza vízrendszerének mederjellemzőiben nincsenek szélsőséges különbségek. A Tisza a Bereg-Szatmári-síkságon lépi át az országhatárt, s medrét heves árvizeivel töltögeti, bár közben kanyarog is. Azt mondhatjuk, kanyarogva feltöltő jellegű. A folyó a hasonlóan kanyarogva feltöltő Szamos betorkollásától a Tokajig terjedő szakaszon – mesterségesen megrövidített medrében – jelentős esésnövekedést nyert: itt már kanyarogva bevágódó jelleggel, élénkebben erodálja partjait. A kanyarulatképződés üteme e szakaszon eléri a Dunáét. A kis esésű Bodrog felvétele után a Tisza ismét módosítja szakaszjellegét, újra a feltöltő jellegű lesz egészen Kisköréig. Bár a szabályozásokkal hossza e szakaszon is jelentősen csökkent, esése pedig növekedett, a Sajó-Hernád által szállított durvább hordalékot csak fokozatosan tudja feldolgozni. A kiskörei duzzasztómű eséstörő hatása tovább fokozza feltöltő tevékenységét.
Kiskörétől felfelé Szegedig a Tisza újra kanyarogva bevágódó jellegű. Ez azért van, mert noha e szakaszon esése a jelentős rövidítések ellenére sem növekedett számottevően, egészen a Maros torkolatáig nem kap érdemi hordalékutánpótlást. (A saját energiájával a mederből kitermelt anyag többnyire finomszemcsés, amelyet még a lassú folyású víz is könnyen magával visz.) Így medre itt fokozatosan kimélyül, és kisvízszintje is csökken (pl. Csongrádnál több mint 330 cm-rel).
A Zagyva és a Hármas-Körös szintén egyensúlyi, azaz eróziós végállapotban érkezik a Tiszához, miután hordalékát a Jászsági-, illetve a Körösvidéki-süllyedék a megnövekedett esése ellenére is felemészti. Szegednél ellenben a betorkolló legnagyobb mellékfolyó, a Maros ismét nagy tömegű hordalékot hoz, ami a Tisza szakaszjellegét kanyarogva feltöltővé változtatja. Ez az oka, hogy a betorkollás alatt a Tisza medrében zátonyok vannak. Az ellentéteket példázza, hogy míg a folyó Szeged feletti mélyítő munkája időnként a mederből pleisztocén gerincesek csontvázait hozza napvilágra, addig a begátolás miatt a hullámteret tartósan elborító árvizekből annyi iszap rakódik le, hogy vastagsága a Körös-torkolat alatt a szabályozások óta már a 2 métert is megközelítette.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
