e) Bethlen Gábor hadműveletei a besztercebányai országgyűlés után.
e) Bethlen Gábor hadműveletei a besztercebányai országgyűlés után.
A besztercebányai országgyűlés befejezése után Bethlen nyomban hozzálátott hadainak összegyüjtéséhez, egyrészt hogy azokkal mindenekelőtt az ország nyugati részeit, amelyek őt elismerni még mindig nem akarták, hatalma alá hajtsa és hogy annak megtörténte után a csehekkel szemben vállalt kötelezettségének eleget tegyen. Ehhez képest hadműveleti terve röviden összefoglalva abból állott, hogy Magyarország nyugati részét, melyet a Ferdinánddal kötött fegyverszünet értelmében részben kiürített, ismét hatalmába keríti és aztán, miután hátát kellőleg fedezte, Ausztrián át, melynek leigázott protestánsai bizonyára ismét felkelnek majd, Morva- és Csehország felé nyomul előre. Miután azonban most már előrelátta, hogy Miksa bajor herceg nálánál előbb érhet oda és Buquoyval való egyesülése már meg nem gátolható, elhatározta, hogy a cseh táborban levő hadak erejét 6000 főre kiegészíti* és egyben sürgősen ajánlotta Anhalti Keresztélynek, miszerint Buquoyval még a Miksa herceggel való egyesülés előtt ütközzék meg, aki azonban a jó tanácsot nem fogadta meg.*
Erre vonatkozik Thurzó Imréhez szept. 11-én írt levelének következő passzusa (Pol. lev. 220): „Anhaldinusnak újabban 2000 lovast küldünk.“
Lásd Bethlen szept. 27-én Rákóczyhoz és Bornemisszához intézett, már fentebb említett levelét, gróf Mikónál, I. 324.
A hadműveleteket Haller György és Fekete Péter nyitották meg, akik, bár a Ferdinánddal kötött fegyverszünet csak szeptember 29-én járt le, már szeptember első napjaiban 3000 emberrel a Dunán Győr és Komárom között átkelvén, Pápát, Veszprémet, Egervárt és Zalának még nehány apróbb erősségét, így többek között Sümeget, Kis-Komáromot és Pölöskét elfoglalták és úgyszintén Vas és Sopron megyét is megszállván, Bethlen hűségére esküdtették.* Midőn Veszprém kapitánya, Zichy Pál, a vett felszólításra nem akart meghódolni, katonái kiűzték és Bethlenékhez állottak.
Katona, id. m. XXX. 626. – Pethő Gergely, Magyar Krónika, 189.
Ezalatt maga Bethlen szeptember 9-én meghódolásra kényszerítette Nyitrát, melynek püspöke, Telegdy János, az őrséggel együtt szabadon elvonulhatott Bécsbe.* Nyitra alól Bethlen Érsekujvárra, onnan pedig szeptember 11-én Nagyszombatba ment, ott akarván bevárni hadainak gyülekezését. Rhédey Ferenc váradi kapitány ugyanis csak akkortájt kelt át a Tiszán 4000 lovassal és szépszámú gyalogsággal.* Amikor ez is megérkezett, Bethlen Pozsonynál átkelt a Dunán és szeptember 28-án mintegy 8000 főnyi haddal, de komoly várostromhoz nem elegendő és nem megfelelő hatóképességgel rendelkező tűzérséggel Hainburg előtt termett s miután azt nem akarta háta mögött megszállatlanul hagyni, hozzálátott annak ostromához.
Katona, id. m. XXX. 629. – Firnhaber, Actenstücke, 59.
Bethlennek 1620 szept. 11-én Semptéről Thurzó Imréhez kelt levele (Pol. lev. 220.): „Mi ma Szombatban megyünk, Rédei uramat oda várjuk, ki bizonyosan 4000 lóval tegnap s ma költözött által az Tiszán és gyalogja is szépen lészen. Csak kegyelmed és Rákóczi uram marad hátra.“
Ilyenformán szeptember végén Bethlen őrsvonala a nyugati határ mentén már Hainburgtól Regedéig terjedt, ahova időközben Haller és Fekete hadának előretolt különítményei előrejutottak. Hainburg megvétele után ugyanis Bethlen Bécs felé szándékozott tovább vonulni, mi célból dunántúli hadait előbb a Lajtánál, utóbb Kis-Martonnál akarta egyesíteni, s erre vonatkozólag parancsot is küldött Sennyey Gáspárnak, aki Búcsy Benedektől a soproni hadak parancsnokságát vette át és Huszár Istvánnak, aki akkoriban dunántúli alkapitány volt. Ezektől tudta meg Bethlen, hogy a Bécsújhelyben levő Dampierre, aki tudvalevőleg Bethlen támadásának feltartóztatása céljából rendeltetett ki a császári főseregből,* szeptember 26-án Sopront akarta megtámadni, de Eszterházy Miklós, Ferdinánd egyik legbuzgóbb híve, három napi halasztást eszközölt ki a város polgárainak, akiket egyúttal figyelmeztetett, hódoljanak meg haladék nélkül Ferdinándnak, aki már egész Ausztriát ismét engedelmességre szorította. A felhívás megtorlására Bethlen, aki nagyon jól tudta, hogy addig nem tekintheti magát a dunántúli részek igazi urának, amíg Eszterházy Miklós várait is el nem foglalta, utasítást adott Sennyeynek és Huszárnak, akik Petneházy István hajdúvezérrel együtt szeptember 27-kén 3000 lovassal és némi végbeli gyalogsággal Lakompak megvételére indultak, ahol maga Eszterházy is jelen volt. Ereje az ellenállásra túlgyenge lévén, Dampierre-től kért segítséget, akinek hadai azonban nagyobbára még csak útban voltak a cseh hadiszíntérről. A császári vezér erre nyomban a következő bíztató levelet küldte Eszterházynak: „Méltóságos úr és különösen tisztelt bajtárs! Tudja meg, mint bizony dolgot, becsületemre mondom, hogy méltóságos uraságodnak idején fogok segédet hozni; hanem ennek jó módjával kell történni, nem nyakra főre; elég hamar történik, ha elég jól. A nyughatatlankodó őrséget is biztosítsa méltóságod, hogy nemcsak segédet fogok hozni, hanem hogy meg is verjük ezeket a lázadókat, ennél nincs bizonyosabb dolog. Kelt szeptember 29-én 4 órakor.”*
Lásd a 232. oldalon.
Eredetije a kismartoni levéltárban. Gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, I. 145.
A kilátásba helyezett támogatásban bízva, Eszterházy alkudozásokkal tartóztatta Huszárt és Sennyeyt, könnyen hívő ellenfeleit, ravasz módon a maga megadásának reményével kecsegtetvén őket. Ezek nyomban értesítették Bethlent a kedvező ajánlatról, aki annak nagyon megörült, mert biztosra vette, hogy Eszterházy, akit ő „az ég alatt legnagyobb ellenség”-ének tartott, megadja magát. Azonban az öröm korai volt, mert Dampierre fenti igéretéhez képest szeptember 30-án útnak indult 700 lovasból, 400 kozákból, 300 muskétásból és 40 kurta lőfegyveresből álló hadával Lakompak felé, hogy az ott álló magyar tábort meglepje. Ez azonban nem sikerült, mert a magyarok idejekorán megtudták, hogy mi készül ellenük s így „midőn Dampierre már csak félórányira volt a mondott erősségtől, egy cserjénél csatarendben találta összes hadaikat: hét zászlóalj lovasságot, s némi árok megett a hajdúkat. Ilyen formán meglepetésről már nem lehetvén szó, rendes ütközet fejlődött ki.”*
A bécsi francia követség levele De Puysieux-höz, XIII. Lajos király miniszteréhez. Lásd Ambassade extraordinaire des messieurs les duc d'Angouléme, comte de Bethune et de Preaux-Chateauneuf… en l'année 1620, 286.
Ennek elején Tarródy Mátyás megkergette ugyan Dampierre kozákjait, hanem ez csak múló sikernek bizonyult, mert mint Dampierre írja:* „Az ellenség eltökélvén, engem megtámadni, részemről előnyös állásomban őt bevártam, és muskatérosaim jókora kárt tettenek benne. Midőn észrevettem, hogy zavarba hozattak, rájok vetém magamat s gondolom legalább is 1200 emberök a csatamezőn maradt… nekem, úgy vélem, 30-nál több halottam nem igen lesz s egyetlenegy vezértiszt sincsen közöttük.” A muskétások tüzelésén kívül kivált Don Pietro Aldobrandino lovasságának hatalmas rohama volt az, mely végül Dampierre javára döntötte el az ütközetet, mely után a győztes vezér újból Bécsújhelybe vezette vissza hadait.
Dampierre Bécsújhelyen 1620. okt. 1-én kelt levele II. Ferdinándhoz. Lásd Gindely, Okmánytár, 221. és gróf Eszterházy Miklós, Magyarország nádora, 146.
Mialatt ezek Lakompaknál történtek, Hainburgnál sem ment úgy a dolog, ahogy azt Bethlen kívánta volna. Az említett várat Peck Dávid kapitány védelmezte 400 gyalogossal. Amikor Bethlen szeptember 30-án a várat lövetni kezdte, a város meghódolást igért neki, miért is a fejedelem a tüzelést beszüntette s másnap, október 1-én „a bástyák előleges megrongálása nélkül, fényes nappal, lajtorják segélyével” akarta a falakat megmászatni. „A lajtorják azonban oly rövidek voltak, hogy két ölnyire sem érték el a várfokot,”* s így a vállalat bár Bethlen háromszor-négyszer is megismételtette a rohamot, ami csapatjainak mintegy 1000 főnyi veszteséget okozott, nem sikerült.*
Kemény János önéletírása, 9. – Olchváry, id. m. 534.
Dampierre Hainburgból 1620. okt. 8-án kelt jelentése II. Ferdinándhoz. Gindely, Okmánytár, 223. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, III. 278.: „Da Bethlen die 20.000 Mann, von denen in den Verhandlungen mit den Gesandten Friedrichs und Anhalts so viel die Rede war, und die nur wegen nothwendiger Detachierungen auf 16.000 Mann reduzirt werden sollten, nicht bei sich hatte, sondern alles in allem nur 8.000 Mann stark war, und auch diese Truppen die für den günstigen Erfolg einer Belagerung nöthige Schulung nicht besassen, so richtetete er vor Hainburg nichts aus.“
Ez a kudarc és a lakompaki vereségről, valamint a soproniak félelméről szóló hír, akik most attól tartottak, hogy Dampierre egyenesen az ő nyakukra megy, Bethlent, bár az volt az érzése, hogy Hainburg már nem sokáig tarthatja magát, e vár további ostromának felhagyására bírta, ehelyett most már Dampierre-rel akarván leszámolni, amint ez Sennyeyhez intézett következő leveléből kitűnik:* „Igen megörvendeztetett vala kegyelmed az estveli ideérkezett levelében, de az mostaniban hasonlóan avagy inkább megszomoríta, értvén az hadnak Dampier előtt való hátraszállását, kinek bezzeg nem illett volna lenni, mert én kevés hadnak hallom az Dampier hadát; hogy ott volt, semmit nem kellett volna attól tartani, kiváltképen a kozák sereget hogy megverék; de az hátraállással nem kicsin szívet adtanak neki. Az városnak értem levelekből rettenetes félelmeket, kin nem győzök eleget csudálkozni, holott nem nyelné el bizony őket, és én is segítségekre érkezhetném azontól. Annakokáért, látván ily megrémült állapotjokat, bizonyosan írjuk kegyelmednek, hogy Isten segítségéből holnap megindulok, Széleskutnál hálok és szombaton Sopronhoz megyek, felkeresem Dampiert. Kegyelmed várjon vígan bennünket, a vitézlő népnek is fizetését magunk megvisszük. Bene valeat. Ex castris sub Hamburk positis die 1. octobris 1620. hora 5. Gabriel m. p. – Ma Bécs alól fő német rabokat hozának. Hamburkot is megostromoltattuk fényes nappal, de az lajtrák rövidségek miatt lőn az fogyatkozás. Sok vitéz ember sebesedék az ostromon. Ha oda nem kellene mennem, szombaton mienk lenne. De imár el kel múlni.”
Gróf Eszterházy Miklós, 148.
És Bethlen október 2-án tényleg elvonult Hainburg alól Sopronba, de itt ellenséget nem talált, mert Dampierre még mindig Bécs és Bécsújhely között sürgölődött és mint Eszterházy Miklósnak írta, csak arra várt, hogy serege a kilátásba helyezett 8000 főre* szaporodjék s akkor azután egy órát sem késve, eléje megy az ellenségnek s ahol találja, pozdorjává töri össze.* Legott látjuk majd, hogy ezt a császári vezér nem Bethlen haderőinek közvetlen megtámadása révén, hanem más úton akarta elérni. Viszont Bethlen sem kereste fel ellenfelét, miként fenti levelében jelezte, hanem Sopronból Lakompak ellen fordult, honnan Eszterházy időközben eltávozott és azt október 7-én bevette. Dampierre Bethlennek ezt az elkalandozását – folytatva erre vonatkozó korábbi elhatározásának végrehajtását – a pozsonyi híd elrombolására akarta felhasználni, hogy ellenfelének e fontos hellyel való összeköttetését megszakítsa s egyúttal a kiválóan fontos pozsonyi várat lehetőleg könnyű szerrel hatalmába ejtse.
Kriegs–Chronik Österreich-Ungarns, III, 26.
Dampierre Bécsújhelyben 1620 okt. 4-én kelt levele Eszterházyhoz (Gróf Eszterházy Miklós, 158.): „Kérlek uram és bajtársam, lelkesítsd katonáidat s a megyéket, és biztosítsad őket, hogy népem rövid nap együtt leszen s akkor egy óráig nem késvén, elejébe megyek az ellenségnek, ahol feltalálhatom, és bizonnyal össze meg' összeverem… mondom, hogy rövid idő mulva nemcsak felkeresem Bethlent, hanem tenkre is teszem.“
Még jobban megerősítette Dampierret ezen elhatározásában, hogy Bethlen Lakompakból még tovább dél felé húzódott, miről Angyal Dávid * a következőket írja: „A választott király innen (t. i. Lakompakból) Kőszeg alá indult. Az 1619-iki hadjárat végén csakis a várost foglalta el.* De Bogrády elvonulása után a város újra Ferdinándé lett és Hagymássy Kristóf, a várban parancsoló kapitány ösztönzésére nem hódolt meg Sennyeynek, aki szeptember közepén bosszúból felgyújtotta a külvárost. Kőszeg városa Dampierrehez küldötte követeit, hogy segítséget kérjen tőle. A kőszegiek Dampierre táborában végignézték a lakompaki ütközetet, látták a halottakkal borított csatamezőt s így megerősödtek a hűségben Ferdinánd iránt. Ezt az érzelmüket még inkább megszilárdította az ötven muskatéros, akiket Dampierre Hagymássynak küldött a várőrség gyarapítására.* Bethlen tehát ép oly kevéssé boldogult Kőszeg előtt, mint Sennyey, csak a külvárosból pusztította el azt, amit generálisa még meghagyott. – Kőszeg alól Szombathelyhez szállott Bethlen s innen Thurzó Imrét Batthyány Ferenchez küldötte azzal a megbízással, hogy szólítsa fel a hatalmas főurat a hűségeskü letételére. Battyhány eddig nem vett részt a felkelésben, noha ő volt az, aki az 1619-iki országgyűlésen figyelmeztette Pázmányt az erőszakos ellenreformáció következményeire. Szívesen teljesítette Bethlen kívánságát, nejével együtt fényesen megvendégelte rohonczi kastélyában a választott királyt. Batthyány pártfoglalása jelentékeny dolog volt. Sokan igazodtak utána. – Rohoncz ura vendégével a további teendőkről beszélgetett. Bethlen Szlavóniával és Horvátországgal is éreztetni akarta hatalmát. Szerette volna megtorolni a horvátok ragaszkodását Ferdinándhoz s mily fontos lett volna reá nézve a tengermellék birtoka. Arra is gondolt, hogy a stájer földre küldi csapatait. Ez a diversio pótolta volna a bécsinek elmaradását. Batthyány jobban ismerte az említett vidékek viszonyait, mint Bethlen, s lebeszélte vendégét szándékáról. Valószínűleg figyelmeztette Frangepán Miklós bánra, aki táborba szállott Varasdban, hogy megakadályozza Bethlen átkelését a Dráván. Bethlen tehát megelégedve Varasd tájékának pusztításával, az október 10-ikére virradó éjjelen elindult szombathelyi táborából Pozsony felé sietve. Útközben értesült arról, hogy újra felé fordult a hadi szerencse.*
Id. m. VI, 285.
Ezt tulajdonképpen nem maga Bethlen, hanem az ő elvonulása után Bogrády János vitte véghez. Lásd a 405. számú lábjegyzetet.
Gindely, Okmánytár, 222.
Pethő Krónikája, 190. – Katona, Hist. Crit. Reg. Hung. XXX, 634. – Ballagi Aladár, Wallenstein horvát karabélyosai, 19. – Chernel, Kőszeg jelene és multja, II, 66.
Az eddigi események fenti előadásából tudjuk, hogy Ferdinánd Dampierret azért rendelte el a cseh-morva hadiszíntérről magához, hogy magát és Bécset Bethlen támadásai ellen biztosítsa.* Dampierre saját személyére Bécsbe előre sietvén, onnan szeptember vége felé Bécsújhelybe ment, melyet főhadiszállásául és jövendő hadműveleteinek kiinduló pontjául jelölt ki. Ebben az időben Bethlen, mint tudjuk, hadseregcsoportjával még Nagyszombatnál állott, ott még útban levő hadait bevárandó, míg a Dunántúlra kirendelt alvezérei, Haller és Fekete, már javában munkálkodtak az ottani fontosabb helyek megszerzésén.* Erről hírt véve, Dampierre a pozsonyi híd szétrombolását, majd útban levő csapattesteinek beérkezése után magának Pozsonynak és a pozsonyi várnak megtámadását és elfoglalását határozta el, hogy ezáltal a két ellenséges csoportot egymástól szétválassza* és egyidejűleg Sopron megtámadását is elhatározta.* Ezt célzó előkészületei közben kapta meg Eszterházy Miklós segélynyujtás iránti felszólítását, aminek ő, mint tudjuk, nyomban megfelelt. Lakompaki győzelme után a császári hadvezér annyiban változtatott eredeti hadműveleti tervén, hogy Sopron megtámadásának gondolatát elejtette, hogy minden erejét a már folyamatban levő pozsonyi támadásra összpontosíthassa. Ennek bevezetéseképpen szeptember 28-án, tehát még a lakompaki támadást megelőzően, földdel, kővel és gyujtóanyagokkal megrakott hajókat bocsátott le a Dunán, arra számítván, hogy azokkal a pozsonyi hajóhídat szétszakíthatja és talán lángba is boríthatja.* Ez a vállalat azonban nem sikerült, mert a pozsonyi helyőrség a szándékról tudomást szerezve, hajósok közreműködése mellett a járműveket Dévény tájékán elfogta s az evező legénység felkoncolása után a hajókat elsüllyesztette s részben fölégette.*
Lásd a 245–246. oldalon.
Gindely, id. m. III, 279.: „Dampierre, der mittlerweile durch die Ankunft der von Maximilian und Buquoy ihm zugeschickten Regimenter die volle Stärke von 6000 Mann (ezzel szemben a Kriegs-Chronik, III, 26. ezt mondja: „Dampierre, der mit nur 8000 Mann gegen die Ungarn im Felde stand, entsetze zunächst Lackenbach…“) erlangt hatte, beschloss den erlangten Vortheil (a lakompaki sikert értve alatta) durch einen Angriff an Pressburg auszubeuten und leitete denselben damit ein, dass er eine Anzahl schwer belandener Schiffe gegen die Donaubrücke anrennen liess, um sie zu zerstőren und so die Streitkräfte Bethlen's zu theilen.“
Lásd a 246. oldalon.
Lukinich, id. m. 189.
Závodszky diariuma, Katonánál, Hist. Crit. Reg. Hung. XXX, 629.
A lakompaki sikerült vállalatról visszatérve Dampierre elhatározta, hogy Pozsonyt s annak várát éjjeli rajtaütéssel fogja hatalmába keríteni. Ehhez október 8-án mintegy 8000 főnyi csapatjainak legnagyobb részét a szükséges lövegekkel és élelmi szerrel Bécsben 40 hajóra rakván, a mondott napon este felé útnak indult. Szándéka és kiadott intézkedése szerint ennek a serege zömét kitevő csoportnak Dévénynél kellett partra szállni, hogy aztán mint baloszlop személyes vezetése alatt késedelem nélkül hozzáfoghasson a támadáshoz. Ugyanakkor a nagyobbára lovasságból álló jobb oszlop Collalto Rambold parancsnoksága alatt Hainburgon át a Duna jobb partján nyomult előre; ennek az volt a feladata, hogy a hajóhídat birtokába véve, azon áthaladva, intézzen támadást a város ellen s végül a kozákoknak a folyam balpartján kellett a Dunán lefelé úszó főoszlopot kísérniök.* A vállalatot azonban balszerencse kísérte, mert a legnagyobb hajók közül három, melyek lövegekkel és ostromszerekkel voltak megrakva, Bécs alatt a külső híd közelében, egy 200 muskétással megrakott negyedik hajó Hainburg mellett elsülyedt, Collalto oszlopát pedig a magyar csapatok őrsei idejekorán észrevették. Az ekként támadt szállítási zavarok miatt a hajóoszlop csak reggel 6 és 7 óra között ért Dévény alá s mire Dampierre csapatjait a támadáshoz felvonultatta, már 9 óra felé járt az idő s így a szándékolt éjjeli rajtaütésből nappali támadás lett. Mindazonáltal Pozsony külvárosainak, Zuckermandelnek (Zuckmantelnek), Wödritznek és Donau-Neusiedelnek (Neustiftnek) az elfoglalása elég könnyen ment, mely alkalommal a támadók még egy ágyút is elfoglaltak, magának a városnak lövetése azonban nem járt a kellő eredménnyel. Ennek ellenére Dampierre 200 muskétás és néhány petárdákkal ellátott tűzmester élére állva, megindította a rohamot a Várhegy-utcán (Schlossberggasse) fölfelé a vár ellen. Ezt a várkapú felé vezető utcát azonban egy frissen emelt félholdalakú sáncz (Halbmond) zárta el a támadók elől, melyből őket oly sűrű golyózápor fogadta, hogy azt csak harmadszori roham után sikerült nagy veszteségek árán hatalmukba keríteni. De ezzel a támadók nem sokat értek el, mert a kellő fedezéket nem nyujtó sánczban a vár felől pusztító ellenséges tűz fogadta őket. Dampierre, hogy a rohamot újult erővel folytathassa, friss csapatok elővezetése céljából hátrafelé indult, de ebben a pillanatban, némely forrás szerint pedig a várbeli német zsoldosokkal folytatott tárgyalás közben golyó által fején találva, halva rogyott össze. A vezére vesztett csapat nyomban beszüntette a küzdelmet s a hajókra visszatérve, Hainburgba evezett. Dampierre holtteste a helyszínén maradt; fejét állítólag a várbeli hajdúk egyike levágván, azt a várba vitte magával.* Bethlen utóbb vitéz katonához méltó dísszel a ferencrendiek templomában temettette el elszánt ellenfele holttestét, melyet II. Ferdinánd később Bécsbe vitetett.
Gindely, Okmánytár, 225.: „Als haben Kais. Maj. nicht allein zu Wien aus der Stadtquardi die alten Knechten, sondern auch von anderen Städten so viel Volks heraus lassen, dass Dampier zu dem vorig überbliebenen in 5000 Mann zusammenbrachte, dieselben vor dem rothem Thurm zu Wien auf die lange Salzzillen gesetzt und die sämbtlichen einer stattlichen Beute vertröstet, mit welchen den 8 dits gegen Abend die Donau hinabgeschwommen, die Reiterei aber auf dem Land durch die Schwechat, Petronell und Hainburg bis nahend unter dem Schloss in der Auen gehalten.“
Gindely, Okmánytár, 226: „Im Umbwenden hat ihme ein Haiducke mit einem Pürschröhrlein in das Gnik geschossen, dass die Kugel beim rechten Ohr wieder heraus gangen und also zu Boden gesunken, auf welchen die Haiducken gefallen, mit Pusikan und Tschekanen hart auf ihn geschlagen, endlich derselbe Heiduck ihm auf zwei Hieb den Kopf abgehauen, damit in die Stadt gelaufen. Den Körper haben zwar seine Mussquetierer mit Gewalt nehmen, den ihnen aber die Ungarn nicht lassen wollen, so nun hin und her gezerret, letztlich denselben in die Stadt geschleppet…“
Ezalatt Collalto a Wolfsthalon át előnyomuló jobb oszloppal a hídfő őrségének szétverése után a hajóhídon át szintén betört a külvárosba, melynek néhány házát sikerült elfoglalnia. Azonban a város ellen folytatott támadást ennek őrsége hatalmas löveg- és puskatűzzel fogadta, majd erőteljes kirohanással Collalto csapatjait fedezékükből kiűzve, egészen a Dunáig kergette vissza. Ez alkalommal az ostromlók közül sokan elestek, maga Collalto is megsebesült és a nagy zavar és tolongás közepette számosan a vízbe fulladtak. A támadás megújítására Collalto, aki időközben bizonyára értesült a főoszlopnál történt katasztrófális eseményekről, valamint arról is, hogy a város északi oldalán harcbalépő kozákokat a 2500–3000 emberével Felső-Magyarországból jövő és véletlenül éppen akkor a helyszínére érkező Rákóczy György szétugrasztotta és Stomfa felé űzte, – már nem igen gondolhatott s így délután 4 óra tájban a kilátástalan harcot végleg beszüntetve, csapatait Hainburgon át Bécs felé vezette vissza. Ámde ez se történt háborítatlanul. Rákóczy csapatai* október 11-én Petronell tájékán utólérték Collaltot, s ennek hadát megtámadván, még a pozsonyinál is súlyosabb veszteséget okoztak neki.*
Olchváry, id. m. 537. oldalán azt írja, hogy „Bethlen Gábor Dampierre minden vállalatáról s bizonnyal kudarcáról is értesülve, hadait Pozsony felé irányítá s Petneházy Istvánt és Török Istvánt a Duna jobb partján visszavonuló csapatok üldözésére küldé“ s szerinte ezek verték volna szét Petronellnél Collalto visszavonulófélben levő hadát; a Kriegs-Chronik Österreich-Ungarns, III, 27. ellenben határozottan mondja: „Collalto… trat den Rückzug gegen Wien an, auf welchem er von Rákóczy bei Petronell eingeholt wurde (11. Október) und empfindliche Verlusste erlitt.“ Lehet, hogy a pozsonyi eseményekről hírt véve, Bethlen tényleg kirendelte Petneházyt és Törököt, de miután ő maga még csak október 10-én indult el Szombathelyről Pozsony felé (lásd a 250. oldalon), nem sokkal előbb kirendelt alvezérei semmi szín alatt sem érkezhettek idejekorán, pláne már a következő napon Petronellbe. – Hogy az utóbb említett szép fegyvertény, mely különben úgy látszik nem is Petronell tőszomszédságában, hanem Bruck és Rohrau között játszódott le, sőt talán még a pozsonyi harcok kedvező eldöntése is tényleg Rákóczy javára irandó, ez kitűnik a drezdai levéltárban Nro 9178 (41 Buch) Fol. 57. szám alatt levő és Gindely Okmánytárában a 226. oldalon közzétett irat következő soraiból is: „Nachdem nun das Scharmuzieren lang gewähret und das Schiessen weit gehörrt wurden, ist der Ragozi zu allem Glück mit 2500 Husaren, etzlichen grossen Stücken und Singer zu Pressburg ankommen, sich und sein müdes Volk eilends vor die Stadt begeben, haben sich alsbald die Dampierischen aus grosser Furcht mit ihren Schiffen gegen dem Hainburger Land zu den Reitern begeben, ehe sie aber gar en das Land gesetzt, haben sie nahend am Ufer alle Heu und Streu büschelweise auf die Schiffbrucken geworfen und bei sechs Schiff klafternbreit die Brucken verbrannt, dass ihnen die Ungarn nicht nachsetzten können und also in ihrer Ordnung gegen Hainburg zu gezogen, die man aber gar nicht ein-noch durchziehen lassen wollen. Derowegen sie sich wiederumb wenden und bei Kittsee nach Rohrau und Bruck an der Leitha fürüber passieren müssen, daselbst sie etwas ausrasten und sich mit crabatischen Volk wiederumb stärken wollen. Unter dessen ist der ungarische König durch einen Courir dieser der seinigen erhaltenen rühmlichen victori avisirt worden, darauf er also zu Widerantwort dem Herrn Ragozi zu ihme zu stossen berührten Courir anbefohlen, der dann auf empfangene Ordinanz den 10. dits. mit seinem Volk und etzlichen Mussquetieren ausser der hinterlassenen Leibgardi zu Pressburg aufgebrocen und den 11. dits. die ruhende Dampierische Knecht und Reiterei (da sie sich im wenigsten einiges Überfalls besorget) zwischen Rohrau und Bruck unversehens überfallen und, weil sie hin und wieder zerstreut gelegen, stark engegriffen, fast alle ausser wenigen, so sich mit der Flucht salviert, erlegt und also victoriam gloriosam gegen den Feind erhalten.“
Pethő Gergely, Az magyar Kronika veleie. – Kemény János, Önéletírása, 40. – Krauss G., Siebenbürgische Chronik, I, 58. – Katona, id. m. XXX, 629. – Kubinyi M., Thurzó Imre élete, 97. – Gindely, Gesch. des 30 jähr. Krieges, III. – Krieges-Chronik Öst. Ung. III. – Olchváry, id. m. 536. – Lukinich Imre, id. m. 189. – Angyal Dávid, id. m. VI. 287. – Bethlen okt. 10-én kelt levele Frigyeshez, Gindely, Okmánytár, 227.
Bethlent a Dunántúlon és Pozsonynál elért sikerek igen nagy örömmel és bizalommal töltötték el, de a Hainburgnál és Lakompaknál szenvedett kudarcok mégis gondolkozóba ejtették. Thurzó Imre egyik udvari tisztje naplójában különösen hangsúlyozza, hogy a lakompaki ütközet Bethlen egész hadjáratát felforgatta,* a Hainburgnál tapasztalt felette szívós ellenállás pedig szinte előrevetette árnyékát, hogy mi várna rá Bécs előtt, ha most annak ostromára indulna. Azért épúgy, miként előbb Battyhány tanácsára a Stájerországba szándékolt benyomulásáról lemondott,* most végleg felhagyott Bécs megtámadásának eszméjével is. Egészen világosan kiolvasható ez a sorok között ama levélből, amelyet október 12-én Frigyesnek írt s amelyben utóbbinak tudomására hozza, hogy seregével immár Pozsonynál áll, ahol a császáriakat döntő vereség érte és hogy csapatjai azokat Petronellig üldözve, ott újból megverték őket. Intézkedett tehát, hogy alvezérei Bécs külvárosaiig terjesszék ki portyázásaikat és hogy azokat felgyujtsák. Végül tudomására hozza szövetségesének, hogy hadseregét az anhalti herceg támogatására fogja küldeni.* Utóbbit Bethlen ekkor még sokkal közelebb hitte s amikor néhány nap mulva megtudta, hogy a cseh sereg már Pilsen felé jár, a nagy távolságot és élelmezési nehézséget figyelembe véve, immár az egész sereg helyett csak mintegy 8000 lovasát indította útnak Péchy Simon vezetése alatt Tabor felé, melyet Anhalti Keresztély időközben a csatlakozás helyéül kijelölt.*
Gróf Eszterházy Miklós, 148.
Lásd a 250. oldalon.
Az említett levél eredetije a kuttenbergi levéltárban.
Péchy Simon 1620 nov. 30-án kelt, Frigyeshez intézett levele. Lásd D'Elvert, Beiträge zur Geschichte der böhmischen Länder, III, 562. – Lásd továbbá a 242. oldalon mondottakat is.
Amikor Bethlen fenti levelét Frigyesnek elküldötte, ő maga már körülbelül tisztában lehetett azzal, hogy a csehek ügye veszve van. Ezért és mivel a pénzhiány és a hadfogadás nehézségei, valamint a háborúskodást már megúnt magyar urak nemtörődömsége, akik különben eddig sem fejtettek ki valami nagy buzgóságot a hadjárat követelte terhek vállalása tekintetében, felette nyomasztólag hatottak Bethlen kedélyére, ez most kénytelen-kelletlen megint arra gondolt, hogy a Ferdinánddal megszakadt béketárgyalások fonalát újra felveszi. Az ürügy és alkalom különben ehhez magától adódott, mert – mint Angyal Dávid, id. m., VI. 293. old. megállapítja – XIII. Lajos francia király Bécsben tartózkodó követei, akik eddig a császár érdekében közvetítették a békét, most már, attól tartva, hogy a Németbirodalomban mind nagyobb mérveket öltő vallási háború végre a francia protestánsokat is fölkelésre bírhatná, immár sokalni kezdték Ferdinándnak a bajor herceg gyors előnyomulása és céltudatos hadműködése révén elért sikereit és attól is tartva, hogy a császári fegyverek nemcsak a csehek, hanem utána még Bethlen hatalmát is teljesen megtörik, október 7-én kérdést intéztek a fejedelemhez, hogy hajlandó-e ismét tárgyalásokba bocsátkozni. Bethlen erre október 13-án Pozsonyba érkezve, igenlő választ adott, minek folytán Angouléme herceg* október 18-án le is rándult Pozsonyba, azonban a tárgyalások most is azon akadtak meg, hogy Ferdinánd most még inkább, sőt immár teljesen ki akarta kapcsolni a csehek ügyét az esetleg nyélbeüthető megállapodások keretéből. Meg kell itt még jegyeznünk, hogy Bethlen megbízásából Péchy Simon már október első napjaiban tudakozódott Eszterházy Miklósnál, hogy nem volna-e időszerű a béketárgyalásokat újból megindítani, azonban Ferdinánd erre azt válaszolta Eszterházynak, hogy Bethlen előbb adja át az országot s azután alkudozzék.*
Az előzményeket lásd a 221. oldalon.
Eszterházy Miklós, I, 157.
November elején újabb kellemetlenség és csalódás érte Bethlent. A török, akitől ő segítséget remélt, váratlan tőrdöfést intézett ellene. Karakas Mehemed budai pasa meghagyásából az esztergomi és visegrádi törökök mintegy 5000 főnyi csapata november 2-án hajnal előtt a Bethlen birtokában levő Vác alá érkezett és azt nyomban ostrom alá fogta. „A váciak kirohantak – írja Angyal Dávid, id. m. V., 288. old. – és a törököt a szigeten átalnyomták.” Az esztergomi bég rögtön Budára küldött segítségért. Naplemente után Karakas Mehemed is a vár alá érkezett. Háromszor üzent a várbelieknek, hogy adják meg magukat. Eleintén büszkén válaszoltak neki… Erre a pasa két felől lövette a várat. Az ágyúgolyók átjárták a vár falait, rontották a tornyot és nagy kárt tettek az emberekben. A várban volt elég élés, lőpor, golyó és ágyú. Az őrség nem volt nagy, talán 300 főre rúgott. De a szomszéd végekből már is érkezett segítség s még több is volt várható. Nagy baj volt, hogy az őrség háznépe a várban rekedt. Az asszonyok és gyermekek síránkozása nyugtalanította a katonákat; a magunk halálával nem gondolnánk, így kiáltoztak, midőn Strucz Ferenc kapitány a kapuközben összegyüjtötte őket, de miért nem költöztette ki kegyelmed a fejérnépet és a gyermekeket? Strucz válaszát úgy értelmezte az őrség, hogy a választott király ő felsége nem kívánja a várnak halálig való védelmét. A pasa negyedszer is üzent a váci várbelieknek: „adják meg az várat az császár hitire, ha megadják, egy gyermek kár sem leszen bennek, hol meg nem adják, esküszöm az császár kenyerére, hogy még az gyermekeket is kettévágattatom…” S november 4-én Vác a budai pasa kezén volt. Bethlen árulónak nevezte a kapitányt, midőn meghallotta a vár átadását. Bizonyára rosszúl esett Bethlennek, hogy ily módon kellett elveszítenie Vácot. Ha már el nem odázhatta átadását, mint annak idején Jenő váráét, legalább áldozatot várt a töröktől a nagy áldozatért. Kétségtelen, hogy Strucz lanyhán teljesítette feladatát.”*
Révay László naplója, Közli Dualdszky, Magyar Tört. Tár, III, 245. – Ipolyi, Rimay levelezése, 236. 239. – Mikó, id. m. I, 327. 331. – Molard jelentése, Khuefstein, Acta. – Szilágyi, Vizsgálat Strucz ellen, Tört. Tár, 1879, 419.
Az egyik rossz hírt nemsokára a másik, a fehérhegyi vesztett csatának a híre követte. Ez igen nagy veszélyt jelentett Bethlenre nézve, akinek most már attól kellett tartania, hogy a császár és a liga egyesült serege most már ő ellene fog fordulni, de azért ő nem esett kétségbe és nem veszté el önbizalmát a jövőre nézve, bár mint maga mondá, „utálatos híreket hallott az ország hangulatáról” is. Ennek hatása alatt írta a szepesi kamara tanácsosainak: „Ne féljetek oly igen; ím itt vagyon az császár követe; ha az békességben kedvetek vagyon, én azt megcsinálom; csak jól meglássátok, mint hisztek az németnek, mert bizony kígyó farka vágását soha el nem felejti.”*
Gróf Eszterházy Miklós, 161.
A sok kellemetlenség közepette jól esett sok megpróbáltatáson átment szívének, amidőn meghallotta, hogy Batthyány Ferenc november 17-én elfoglalta Kőszeg várát, ami Angyal Dávid előadása szerint következőleg ment végbe:* „Özvegy Szécsi Tamásné, a vár zálogbirtokosa, a várkerten át titkon a várba bocsátota Battyhány embereit. Ez a csapat másnap a várost is elfoglalta. A vár parancsnokát, Hagymássyt, ki nejével és gyermekeivel a szentegyház oltáránál keresett menedéket, a győzők vasra verették s úgy küldötték Bethlenhez.”
Id. m. VI, 293.
Természetes, hogy Ferdinánd a cseheket végkép porba sújtott fehérhegyi csata megnyerése fölött érzett győzelmi mámorában igen magas hangon beszéltette a tárgyalásokat Bethlennel tovább folytató megbízottait s miután megegyezésre most már egyik fél sem számított, mindkét fél a háború folytatására készült. Bethlen serege zömét Nagyszombatnál vonta össze, hogy Felső-Magyarországot fedezze, honnan mindennemű utánpótlását várta s amelyen keresztül húzódott esetleges visszavonulási vonala is Erdély felé, a dunántúli hadak feletti parancsnokságot pedig Batthyány Ferencre és Sennyey Gáspárra bízta, meghagyván nekik, hogy Magyar-Óvárt, Sopront és Kőszeget megfelelő helyőrséggel és hadi felszereléssel lássák el.
Miután Ferdinándot, Bethlen nagy szerencséjére, a ligahadsereg, hivatkozva az eddigi nagy fáradalmakra és a már nagyon előrehaladott évszakra, Magyarország ellen folytatni szándékolt hadműveleteiben támogatni nem akarta, Buquoy a Prága mellől visszavonult császári hadsereget a Morva alsó folyása mentén téli szállásokba helyezte el. A dunántúli császári hadak feletti parancsnokságot az év végén Collalto vette át, aki aztán Sopron megyén át Kőszeg visszafoglalására indult. Előle Lakompak és Kabold őrségei önként visszahúzódtak. Dampierre utóda, Preiner János a volt győri kapitány lett, aki november 29-én Moson alá szállott, hogy Magyar-Óvárt visszafoglalja, azonban Petneházy István Óvár védelmére sietvén, december 2-án visszaverte Preinert.
Ezalatt az alkudozások Bethlen és Ferdinánd megbízottai között tovább folytak ugyan, de a megegyezésre vajmi kevés volt a remény. Az alkudozások tartamára Bethlen teljes fegyverszünetet ajánlott, de a bécsi udvar „nem akarta Bethlent a hosszú pihenés áldásában részesíteni. Csak tizenkét napi fegyverszünetet engedett a tárgyalás kezdetétől számítva s azt is csak arra a területre, mely az alkudozások színhelyétől egyrészt Bécsig s másrészt Nagyszombatig, Bethlen tartózkodása helyéig terjed.”* A tárgyalások színhelyéül utóbb Hainburgot jelölték ki, de azok hosszas huza-vona után csak 1621 január 12-én indultak meg. Ezek nem sok sikert igérő előjátéka gyanánt Ferdinánd 1620 december 10-én kiadott hirdetményében Bethlent hitszegésről vádolta, a magyar rendeket megtérésre intette, s a pozsonyi és besztercebányai országgyűlések végzéseit érvényteleneknek nyilvánította,* a következő napon pedig Eszterházy Miklóst magyarországi főbiztossá nevezte ki „a lázadók kicsapongásainak lecsillapítására és fékezésére és a hű alattvalók vígasztalására.”*
Angyal, id. m. VI, 295.
Kazy, id. m. III, 240. – Pray–Miller, id. m. I., 212.
Gróf Eszterházy Miklós, 166.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
