a) A bécsi udvar előkészületei a nagy mérkőzésre és az 1664. évre szóló hadjárati terv.
Érsekújvár és utána a többi magyar várak eleste Európaszerte, de kivált Bécsben és Németországban megdöbbenést, majd igen nagyfokú rémületet keltett, mert a mértékadó körök most már attól tartottak, hogy az újabb győzelmei által még jobban elbizakodott török most már Bécset és a német tartományokat is meg fogja támadni. A közvélemény itt is, ott is felzúdult; szidták, gúnyolták Montecuccolit, Lobkovitzot a hadi tanács elnökét és a vén Portia herceget, Lipót császár mindenható miniszterét. A nagy erkölcsi felelősség súlya alatt most már ezek is mozgolódni és intézkedni kezdtek, hogy a jövő év tavaszán biztosan újonnan kitörő török háború készületlenül ne találja őket. E célból Lipót császár 1663 végén megjelent a regensburgi német birodalmi gyűlésen, hogy ott gyors és kielégítő segélyt szorgalmazzon. A rajnai szövetséghez tartozó német fejedelmek szívesen felajánlották a császárnak segítségüket, de miután ennek a szövetségnek a gyűlölt XIV. Lajos francia király is tagja volt, a császári udvar eleinte, bár a pápa mindent megtett az ellentétek kiegyenlítésére, vonakodott a felajánlt segítséget igénybe venni, utóbb azonban mégis engedni kellett a kényszerűség parancsának és a szövetség által rendelkezésére bocsátott mintegy 6.000 főnyi gyalogságból és 1.650 lovasból álló hadtest még 1663 év végén Stájerországba érkezett. Volt benne némi francia katonaság is, sőt eleinte a hadtest parancsnokává a híres Turenne-t szemelték ki, de utóbb politikai tekintetekből mégis a német gróf Hohenlohe Farkas Gyula lett a parancsnok, bár eddig vezéri képességét még nem volt alkalma bebizonyítani. Később ehhez a hadtesthez Coligny gróf vezetése alatt a francia családok legkiválóbbjai csatlakoztak saját költségükön mintegy 2.000 főnyi létszámmal, valamint Olaszországból is némi lovasság, úgy hogy a hadjárat folyamán a franciák által kiállított segítőhad talán a 7-8.000 embert is elérte. A kiállításkor a rajnai szövetség feltételül kikötötte, hogy a felajánlás csak egy év tartamára szól, hogy a császári hadsereg főparancsnokának, generaliszimusának engedelmeskedni, hogy a császártól a szükséges tűzérséggel, Magyarország részéről pedig a kellő élelmi és egyéb szükségletekkel elláttassék, hogy az ágostai hitvallásúak vallásuk szabad gyakorlatában ne korlátoztassanak s végül, hogy a hadtest a szerzett zsákmányt saját magának tarthassa meg.
Ezenkívül a német birodalmi gyűlés még valami 30.000 főnyi segítséget szavazott meg, de ez a szám csak a papíron volt meg, a valóságban az ez úton szerzett segítő csapatok létszáma nem haladta túl a 10.000 embert.
E külső segítségen kívül most már a bécsi udvar a maga haderejének gyarapítására is fokozott figyelmet kezdett fordítani. Lobkowitz herceg, a haditanács elnöke, a miniszterek segítségével 1664 február végéig a császári haderő állományát 21 gyalog ezredre 36.123 főnyi létszámmal, 14 nehéz lovas ezredre és 3 századra, összesen 11.927 főnyi lovas létszámmal, 4 dragonyos ezredre 2.894 lovasított katonával és egy 500 főnyi lovasított horvát ezredre emelte. Ez összesen 51.444 főnyi létszámot jelent; sőt egyidejűleg elhatároztatott, hogy a háború kitöréséig minden gyalogezred létszáma 2000 főre, a nehéz lovas, dragonyos és horvát ezredek létszáma 1.000 lovasra, a századoké pedig 100 lovasra fog emeltetni s azonkívül még egy-egy új dsidás és dragonyos ezred felállítása is elhatároztatott, miáltal a császári sereg létszáma 62.000 főre emeltetett volna. Végül még egy megfelelő dunai flotta felszerelését és kiállítását is elhatározták.
A magyarországi hadak kiállítása tekintetében Wesselényi nádorral egyetértőleg az az újítás történt, hogy a nem nagy kilátást nyujtó fölkelés elrendelése mellett az udvar egyes főurakkal és nemesekkel szerződést kötött, amelyben azok pontosan körülírt feltételek mellett 1664 május közepéig bizonyos számú gyalogos- és lovas zsoldos alakulatok felállítására kötelezték magukat. Így többek között Nádasdy Ferenc vasvári főispán 8 lovas és 4 hajdú gyalogezred kiállítására vállalkozott, melyek mindegyike 5-5, egyenként 100 főt számláló századra tagozódott. E hadak összege 6.000 főt tett ki. Felső-Magyarországon ily módon szintén 6.000 gyalogos és 1.000 lovas kiállítása biztosíttatott. Bercsényi Miklós bányavidéki alkapitány a kincstár költségén egy 500 főnyi lovas ezredet alakitott. Zrínyi Miklós és Batthyány Ádám a Dráván túl szerveztek ily módon hadakat; Báthory Zsófia 2000 embert igért és több más főúr is szívesen vállalkozott a tőlük kívánt hadak kiállítására, úgy hogy az ily módon talpraállítandó hadak létszáma legalább 25.000 főre rúgott. Ehhez hozzáadva a fenti 62.000 embert, majdnem 90.000 főnyi tekintélyes számú haderőt nyerünk.
Sokkal nagyobb nehézségek mutatkoztak a nemesi fölkelés körül, miután erre vonatkozólag az udvar és a nádor között komoly nézeteltérések merültek fel. A nádor már február 29-én felhívta a megyéket a fölkelésre, ami elég eredményesnek is igérkezett, de amikor az udvar azzal állott elő, hogy a nemesi fölkelést is német fővezetés alá fogja helyezni, a nádor viszont a törvényre hivatkozva, okulva a mult évi tapasztalatokon, amikor a német had teljesen cserben hagyta, azt követelte, hogy nemcsak a fölkelés, hanem a felvidéki német csapatok is az ő parancsnoksága alá helyeztessenek. Ebből hosszadalmas kanapé processus keletkezett, melynek az lett a következménye, hogy a felsőmagyarországi nemesi fölkelés csak 1664 szeptember havában gyűlt össze Szendrő váránál, amikor a hadműveletek már a végüket járták.
Még nagyobb bajok és nehézségek merültek fel a hadjárati terv megállapítása körül. Itt a Zrínyi és Montecuccoli között utóbb mindjobban elmérgesedett ellentétek is éreztették káros befolyásukat. Montecuccoli tétlensége az elmult hadjáratban általános felháborodást keltett nemcsak a külföldön, így elsősorban Németországban, hanem Bécsben is, ahol a tehetetlen fővezér a császár neheztelését is magára vonta. Ellenben Zrínyi 1663. évi sikerei az ő nevét a külföldön is általánosan becsültté és tiszteltté tette, ami egyrészt még jobban felköltötte Montecuccoli irígységét és haragját, de viszont lényegesen alább szállította az udvari körök és a császár animozitását a lelkes magyar vezér iránt, aki legutóbbi viselkedésével és fényes magatartásával a legékesszólóbban megcáfolta azt az oktalan gyanusítást, mintha ő a királyi koronára vágyakozott volna.
Ilyen körülmények között nem valami barátságos és biztató hangulatban ült össze a hadjárati tervet megállapító nagy haditanács, amelynek résztvevői hosszadalmas tanácskozások után sem tudtak egyöntetű és egységes megállapodásra jutni. Zrínyi azt ajánlotta, hogy a minél előbb, lehetőleg még a tél folyamán megkezdendő hadjárat súlypontja a Duna-Dráva vidékére helyeztessék és hogy a török sereg az eszéki hídon való átkelés közben, ha ugyan azt előbb elpusztítani nem sikerülne, támadtassék meg. Ezt a tervet Montecuccoli a leghatározottabban ellenezte; az ő elgondolása szerint a rendelkezésre álló összes erőket a Duna mentén Esztergom vagy Buda visszafoglalására kellett volna latba vetni. Végre Wesselényi nádor azt követelte, hogy Felső-Magyarországba egy erősebb német seregcsoport küldessék, melynek feladatává teendő, hogy az egyes urak által kiállítandó magyar csapatokkal és a nemesi felkeléssel a mult évben elvesztett várakat visszaszerezze, mert különben ez az országrész menthetetlenül veszendőbe megy. Az udvari haditanács azáltal vélt az erősen szétágazó kívánságoknak eleget tenni, hogy mind a három eszmét magáévá téve, Zrínyi Miklós felhatalmazást nyert, hogy a hozzá csatlakozó Hohenlohe német seregcsoporttal még a tél folyamán hajtsa végre szándékolt hadműveletét; De Souches gróf megbizást kapott, hogy a parancsnoksága alá helyezendő seregcsoporttal a nádor kívánságának tegyen eleget, miáltal Morvaország és Szilézia biztonságáról is gondoskodva leend. Az ezen felül fennmaradó csapatok Montecuccoli rendelkezésére bocsáttattak az általa szándékolt hadműveletek végrehajtására.