Jób pedig folytatá az ő beszédét, és monda:
Oh, vajha olyan volnék, mint a hajdani hónapokban, a mikor Isten őrzött engem!
Mikor az ő szövétneke fénylett fejem fölött, s világánál jártam a setétet;
A mint java-korom napjaiban valék, a mikor Isten gondossága borult sátoromra!
Mikor még a Mindenható velem volt, és körültem voltak gyermekeim;
Mikor lábaimat édes tejben mostam, és mellettem a szikla * olajpatakokat ontott;
Mikor a kapuhoz mentem, fel a városon; a köztéren székemet fölállítám:
Ha megláttak az ifjak, félrevonultak, az öregek is fölkeltek és állottak.
A fejedelmek abbahagyták * a beszédet, és tenyeröket szájukra tették.
A főemberek szava elnémult, és nyelvök az ínyökhöz * ragadt.
Mert a mely fül hallott, boldognak mondott engem, és a mely szem látott, bizonyságot tett * én felőlem.
Mert megmentém a kiáltozó szegényt, és az árvát, a kinek nem volt segítsége.
A veszni indultnak áldása szállt reám, az özvegynek szívét megörvendeztetém.
Az igazságot * magamra öltém és az is magára ölte engem; palást és süveg gyanánt volt az én ítéletem.
A vaknak én szeme valék, és a sántának lába.
A szűkölködőknek én atyjok valék, az ismeretlennek ügyét is * jól meghányám-vetém.
Az álnoknak zápfogait kitördösém, és fogai közül a prédát kiütém vala.
Azt gondoltam azért: fészkemmel veszek el, és mint a * homok, megsokasodnak napjaim.
Gyökerem * a víznek nyitva lesz, és ágamon hál meg a harmat.
Dicsőségem megújul velem, és kézívem erősebbé lesz * kezemben.
Hallgattak és figyeltek reám, és elnémultak az én tanácsomra.
Az én szavaim után nem szóltak többet, s harmatként hullt rájok beszédem.
Mint az esőre, úgy vártak rám, és szájukat tátották, * mint tavaszi záporra.
Ha rájok mosolyogtam, nem bizakodtak el, és arczom derüjét nem sötétíték be.
Örömest választottam útjokat, mint főember ültem ott; úgy laktam ott, mint király a * hadseregben, mint a ki bánkódókat vigasztal.