Kárpátok | A Pallas nagy lexikona

Kárpátok

(l. a mellékelt térképet), Magyarország legnagyobb s egész Közép-Európa egyik legjelentékenyebb hegyrendszere. A K., bár főgerincök É-i, illetve K-i ágazatai Morvaország, Szilézia, Galicia, Bukovina és Románia területét hálózzák be, mégis specifikus magyar hegyrendszernek nevezhetők, mivel legnagyobb kifejlődésüket Magyarország földjén érik el. A K. fővonulata ugyanis hatalmas ívet ir le, mely Pozsonynál a Duna balpartján kezdődve, kifelé domborodó félkörben körülövezi egész hazánkat egészen az Aldunáig, ahol (Baziás és Orsova közt) végső ágazatai a Balkán nyulványaival találkoznak szemben. Ezen hatalmas félkörön belül a K. egyes csoportjai és vonulatai részint legyezőszerüleg, részint egyközösen v. csomószerüen sorakoznak, két hatalmas «felföldet» alkotva, melyek egyike Pozsony és Kassa közt az ÉNy-i felföld, másika Nagybánya, Déva és Brassó közt a DK-i vagy Erdélyi felföld neve alatt ismeretes. Kassa és Nagybánya közt a K. fővonulata elé ily nagyobbszerü hegyvidék nem települ, csak egy párhuzamos előhegység tolul eléje. Mig ekként a K. főívezetéhez Magyarország belseje felé nagykiterjedésü, számos külön csoportból álló hegytömegek csatlakoznak, addig kifelé (Ausztria és Románia felé) a főgerinc csak egyszerü oldalágakat bocsát, melyek csakhamar aláereszkednek s részint a Visztula és Dnyeszter, részint az alsó Duna lapályában vesznek el, de önálló hegycsoportokká sehol sem alakulnak. A K. hegyrendszere tehát Magyarországban van legtökéletesebben kifejlődve, ahol számtalan külön szakaszra és csoportra oszlik, melyek ismét több főcsoportba egyesíthetők.

A Kárpátok fogalma

a hegyrendszer kiterjedése és határai. A K. nevezete alá régebben mindazon hegycsoportokat foglalták, melyek a Magyar birodalom határain belül a Duna balpartján emelkednek, éppen ugy, ahogy a Duna jobbpartán, egészen a Száváig emelkedő hegységeket mind az Alpok hegyrendszeréhez tartozóknak tekintették. Ezen felfogásnak Hunfalvy János volt legtekintélyesebb képviselője, ki a K. hegyrendszerének beosztását ezen alapon legtökéletesebben kifejtette; szerinte a K.-hoz tartoztak a Duna balparján emelkedő Cserhát, Máta és Bükk hegységek éppen ugy, mint Krassó-Szörény vmegyének emelkedései és az egész Biharhegység. A geologiai ismeretek tökéletesbülésével először a Duna, Ipoly és Sajó közt emelkedő hegységeket (Cserhát, Mátra és Bükk) választották el a K.-tól, azokat a földtani viszonyok azonosságánál fogva a Duna jobbpartján emelkedő Pilis-Gerecse, Vértes és Bakonyhegységekkel Magyar középhegység név alatt egy önálló hegyrendszerré egyesítvén. Később azon felfogás is hódított tért, hogy a Szamos és Maros közt emelkedő hegytömeg a K. övétől való elkülönültsége és orográfiailag teljes önállósága, szerkezetének a K.-étól való eltérése, geologiai viszonyainak komplikáltsága és sajátságos jellegzetessége folytán a K. hegyrendszerétől különálló hegység gyanánt tekintendő, mely Biharhegység nevet nyert. Végül egyesek a Maros és Duna közti hegyvidéknek Délmagyarországi hegyvidék neve alatt a K.-tól való elkülönítését is megkisérlették. Eddig azonban csakis a Magyar középhegységnek elkülönítése fogadatott el általánosan, mig a többieknek a K.-tól való elválasztása még nyilt kérdésnek tekintendő.

Ekként a K. hegyrendszere - felfogásunk szerint - Pozsonytól Báziásig terjedő nagy ívet, illetve félkört ir le, melynek egész hossza mintegy 1500 km., mig a két végpont közti egyenes távolság csak 500 km. A K. által Magyarországon elfoglalt terület pedig mintegy 150,000 km2-re tehető (vagyis az egész ország 54%-ára), miből az ÉNy-i és központi K.-ra 40,000, az ÉK-i K.-ra 30,000, a DK-i K.-ra 80,000 km2 esik. Ezek területnek a Magyar középhegység felé való határát az Ipoly, Rima és Sajó völgye jelöli, egyébként mindenütt az Alföld rónája jelöli a K. hegyrendszerének határát. Hozzászámítva a K.-nak hazánkon kivül eső részeit is, a K. hegyrendszere mindössze mintegy 200,000 km2 területet foglal el.

Felosztása.

A K. első rendszeres s nagyjából még ma is megálló felosztása Hunfalvy Jánostól eres; e felosztás 3 főcsoportot: ÉNy-i, ÉK-i és DK-i K.-at különböztet meg. Ezzel nagyjából egyezik Sonklar felosztása, mely csak egyes részletekben tér el tőle. A K. legújabb és eltérő alapon való osztályozása Jankó Jánostól ered, ki a Biharhegységet és a Délmagyarországi hegyvidéket a K.-tól elválasztja. Mi alapul Hunfalvy felosztását fogadjuk el, anélkül azonban, hogy ahhoz mindenben ragaszkodnánk. Eszerint a K.-ban három főszakaszt különböztetünk meg, u. m. az ÉNy-i K.-at 8, az ÉK-i K.-at 3 és a DK-i K.-at 7 nagyobb csoporttal. (Minden csoport tüzetes leirását l. az illető név alatt.)

Az Északnyugati Kárpátok.

Magyarország egész ÉNy-i és É-i részét beborjtják s nyulványaik Morvaországba, Sziléziába és Ny-i Galiciába is behatolnak. A Duna az Alpoktól, a Morva, Becsva és Odera és Szudétektől választja el; K-felé a Tapoly és Hernád völgye választja el az ÉK-i K.-tól, mig D-felé az Ipoly, Rima és Sajó völgyei által jelölt barázda képezi a határt a Magyar középhegység felé, onnan Ny-felé pedig végső elágazásai a Kis magyar alföldön vesznek el. Az ÉNy-i K. nagy rendszerében 8 főcsoportot különböztetünk meg, ezek a következők:

1. Az Északnyugati határláncolat, mely Pozsonytól ÉK-i irányban az Árva folyó forrásvidékéig vonul és D-felé a Fehér-Vág, Béla és a Vág völgye által a Kis-Fátra láncolatától választatik el. Két főtagból áll, u. m. a Kis-Kárpátokból, melyhez a szorosabb értelemben vett Kis-K. vagy Fehérhegység (Rachsthurn 748 méter) s a Brezovai és Nedzo-csoportok soroltatnak, és a tulajdonképeni Északnyugati határláncolatból; ez utóbbiban megkülönböztetjük a Magyar-morva határláncolatot (ennek főbb szakaszai a Javorina 988 m., Lopenik 912 m., Lukov 685 m., Oroszlánkő csoport 926 m. és Javornik 1077 m.) és az ÉNy-i Beszkédeket (Beszkéd 1067 m., Osszus 1173, Pilszko 1557 m. és Babiagura 1725 m.).

2. A Kis-Fátra egyfelől a Vág, Béla és Fehér-Árva, másfelől a Nyitra, Turóc és Egyesült-Árva völgyei közt terül el; a K. hosszabb láncolatai közé tartozik, mely mintegy 160 km.-nyire nyulik DNy-ról ÉK-felé. Alkotó részei D-ről É-felé az Innovec (1042 m.) Trencsén vidékén, a Veternahola v. Rajeci havasok, melynek alcsoportjai a Rókosz (1010 m.), Kis-Magura (1162 m.), Strazsó (1214 m.), Manin és Szulyói hegycsoport (891 m.) és a tulajdonképeni Veterna hol a (Klak 1535 m., Mincsol 1364 m.) Ezt a Vág szorosa, mely itt a hegységet harántul áttörte (Sztrecsnói szoros), a tulajdonképeni Kis-Fátrától vagy Kriván-Fátrától Kis-Kriván 1711 m.) választja el, melyhez a zázrivai völgyön tul az Árvai-Magura (1345 m.) csatlakozik.

3. A Nagy-Fátra láncolata az előbbivel párhuzamosan, egyfelől a Nyitra és Turóc, másfelől a Garam és Revuca völgyei közt Kny-ról ÉK-felé a Vág kralováni szorosáig vonul. Tagjai a Nyitra melletti Zobor (587 m.), a Tribecs (829 m.), Ptácsnik (1346 m.), Körmöcbányai hegycsoport (1266 m.) és a tulajdonképeni Nagy-Fátra, melynek legmagasabb csúcsai a Pusztalőja (1586 m.), Krizsna (1575 m.), Rakitvr (1568 m.) és Siprun (1463 m.). E hegységet a Zgyár-hegység a Kis-Fátrával köti össze, a Sturec-hágó (1010 m.) az Alacsony-Tátrától választja el.

4. Az Osztroski és Vepor hegycsoport a Garam völgyétől D-re egyfelől az Ipoly, másfelől a Rima völgyéig terül szét. Főbb tagjai a Selmesbányai hegycsoport (Szittnya 1011 m.), az Osztroski (1025 m.), és a Vepor, melynek nagyobb csoportjai a Polyána 81459 m.), Vepor (1341 m.) és Fabova hola (1441 m.).

5. Az alacsony-Tátra a Stureci-hágótól NyK-i irányban, a Garam és Vág völgyei közt a Gölnic forrásvidékéig húzódik. Irányánál fogva az eddigi csoportoktól eltérő, magasságánál fogva a Magas-Tátra után az ÉNy-i K. legmagasabb és legtömegesebb hegysége. Tagjai a Prassiva (1754 m.), Gyömbér (2045 m.) s a Csertovica mély nyergétől (1236 m.) keletre a Vapenica (1692 m.) és a Királyhegy (1943 m.).

6. A Gömör-Szepesi Érchegység az Alacsony-Tátrához és Osztrosi-Veporhoz K-felé csatlakozik, a Rima, Sajó és Hernád völgyei közt; az utóbbi forrásánál az Alacsony-Tátrával, t. i. a Királyhegygyel közvetlenül összefügg. Magassága az előbbinél jóval csekélyebb; főbb csoportjai a Káposztafalvi hegység (1106 m.), Hégény (1130 m.) Ratkói hegycsoport (812 m.), Rőcei hegycsoport (1480 m.), Rozsnyói hegycsoport (Aranyasztal 1318 m.), Szomolnok-Kassai csoport 81155 m.), Abaúj-Tornai mészhegység (789 m.) és a Cserehát (312 m.) dombvidéke.

7. A Központi K. nemcsak az ÉNy-i K., de egyáltalában az egész Kárpát-rendszernek legmagasabb és legimpozánsabb tagja. Ez az Árva és Vág összefolyásától kezdve Ny-ról K-felé s utóbb ÉK-felé egészen a Poprád völgyéig húzódik. A Vág és Poprád forrásvidéke közti fensík (Hochwald 916 m.) az Alacsony Tátrával hozza közvetlen összefüggésbe s ez az a nevezetes fensík, mely a Duna és Visztula, illetve a Fekete- és Keleti-tenger közt a vizválasztót jelöli. A Központi K.-ban megkülönböztetjük az Árva-Liptói mészkőhegységet, melynek 3 tagja a Sip (1169 m.), Chocs (1613 m.) és a Prószéki hegy (1373 m.), a kvacsáni völgyön tul kezdődő Liptói havasokat (Banikov 2178 m., Jakubina 2189 m., Bisztra 2250 m.) és az ezekhez a Liliowe hágón tul közvetlenül csatlakozó Magas-Tátrát (Gerlachfalvi csúcs 2663 m., Lomnici csúcs 2634 m.), mely merész alkotásánál, gyönyorü völgyeinél s elbájoló tavainál (tengerszemek) fogva, hazánk legszebb és leglátogatottabb, egyúttal legmagasabb hegysége. A Magas-Tátra, melynek legmagasabb csúcsai sajátságos módon nem a főgerincen, hanem az oldalágakon emelkednek, É-felé nyilt ívezetben húzódik Ny-felől DK-, majd lassu kanyarulattal ÉK-felé s a Kopahágóval (1773 m.) hozzágűzött, de reá derékszög alatt csapó Bélai mészhavasokkal (Sirató 2153 m.) hirtelen aláereszkedik, a Szepesi Magura (1211 m.) lankásaiba menve át, melyek alacsonyabb dombvidékké lapulva, a Dunajec völgyéig terülnek szét, ahol a nevezett folyó által áttört regényes Pienin hegység (Koronahegy 982 m.) a Központi K. végső tagját képezi.

8. A Poprád, Hernád és Tarca közti hegyvidék három csoportra osztható: a Lőcse-Lublói hegycsoportra, mely hullámszerü vidék, feltünőbb kiemelkedések nélkül (1291 m.), a Branyiszkói hegységre (Smrekovica 1193 m.) és a Mincsol, Jávor és Csergő összefüggő csoportjára (Mincsol 1157 m.).

Az Északkeleti Kárpátok

a Hernád és Tapoly völgyeitől egészen Máramaros vmegye DK-i határáig, a Visó és Lápos völgyéig terülnek el. A K. ezen szakasza az előbbitől lényegesen eltér; szerkezete, tagozata sokkal egyszerübb, a csoportoknak központi elrendezése teljesen hiányzik s kifejlődésében a láncolat jellege az uralkodó. Az egész szakasz egy nagyrészt nem nagyon magas, de mintegy 320 km. hosszu főláncból s két eléje rakódott fiatalabb képződésü előhegységből áll; amaz a tulajdonképeni ÉK-i határláncolat, melyet Erdős K.-nak is neveznek, ezek az Eperjes-Tokaji trachit-hegység és a Vihorlát-Gutin-Lápos hosszu láncolata.

1. Az ÉK-i határláncolat (Erdős Kárpátok) meglehetősen egyhangu homokkő-hegység, hosszan elnyuló háttal s gömbölyded tetőkkel, nagyobb oldalágak kifejlődése teljesen hiányzik, egészben véve É-i oldalágai hosszabbak, mint a déliek. E hegylánc DK-felé vonul, főgerince többnyire összeesik a Magyarország és Galicia közti határ vonalával. Magassága Ny-i részében jelentéktelen, DK-felé vonultában azonban folyton növekszik s legnagyobb Máramaros vmegyében. Főbb tagjai a Sárosi Magura v. Kőhegység (902 m.), a Keleti Beszkédek, melyekhez a Ruszkiput (1311 m.) és Polonia Runa (1482 m.) is számítható több csoportra oszthatók s főbb csúcsaik a Hoverla (2058 m.), Pietrosz (2022 m.), Pop-Iván (1940 m.) és Torojaga (1939 m.).

2. Az Eperjes-Tokaji trachithegység a Hernád és Tapoly-Ondava völgyei közt É-ról D-felé vonuló hegylánc, melynek főbb tagjai a Sóvári hegység v. Simonka (1092 m.), a Dargó-csoport (Téres 841 m.) és a tokaji Hegyalja (Gergelyhegy 787 m.), melynek D-i és DK-i lejtői azelőtt a legkitünőbb magyar bort termették. E hegylánc legdélibb sarokbástyája a különálló Tokaji-hegy (516 m.).

3. A Vihorlát-Gutin-Lápos láncolata a határláncolat előtt vele párhuzamosan emelkedő trachit-lánc, melynek összefüggése a keresztültörő folyóvizek által több helyen meg lévén szakítva, több önálló csoport különböztethető meg; ilyen a Vihorlát (1074 m.), Polyána-Szinyák (1040 m.), Borló-Gyil (1086 m.), Beregszászi hegység (369 m.), Nagyszőllősi hegység (878 m.), Avas (1201 m.), Kőhát (1291 m.), Gutin (1447 m.) és Lápos (1336 m.).

A Délkeleti Kárpátok

máramaros vármegye déli határától kezdve egész Erdélyen keresztül az aldunai szorosig terülnek szét s (a Biharhegység beleszámításával) a K. legterjedelmesebb szakasza. E szakasz fővonulata eleintén megtartva eredeti irányát, DK-felé csap, majd hirtelenül Ny-felé kanyarodik s Krassó-Szörény határánál DNy-nak irányul. Az ekként K- és D-felől körülzárt erdélyi felföldet Ny-on a nagy magyar Alföldtől a Biharhegység hatalmas tömege választja el, melyen keresztül csak a Szamos és Maros völgyei teszik lehetővé a közlekedést. Az erdélyi felföld belsejét is több-kisebb hegyláncolat szegi, melyek terjedelmes dombvidékekkel váltakoznak. Ezen óriási hegyrendszerben 7 főtömeget különböztetünk meg, ezek:

1. Az Erdélyi É-i határláncolat a Visó és Lápos völgyeitől egyfelől, a Szamos és Beszterce völgyeiig másfelől terül el. Főcsoportjai a Radnai havasok (Pietrosz 2305 m., Ünőkő 2280 m.), Cibles (1842 m), Ilosvai hegység és Borgói hegycsoport (Vurvu Omuluj 1932 m.).

2. A K-i határláncolat Erdély keleti határszélei mentén Beszterce-Naszód vármegyétől Csik és Háromszék vmegyéken át egészen a tömösi szorosig húzódik, Ny-felé a Maros, Olt és Feketeügy völgyei jelölik határát. Négy csoportra oszlik, ugymint: Gyergyói havasok (Feketerez 1545 m.), Csíki hegycsoport (Nagy-Hagymás 1793 m.), Berecki hegység (Lakóca 1778 m.) és Bodzai hegycsoport v. Csukás, melyhez a Csukás (1958 m.) és Nagy-Kőhavas (1840 m.) tartozik.

3. Az Erdélyi trachit-hegylánc vagy Hargita az előbbivel párhuzamosan É-ról D-felé húzódik. Ide tartoznak a Kelemen-havasok (Pietroszul 2102 m.). Görgényi havasok (Mező-havas 1777 m.), a tulajdonképeni Hargita (Galustető 1794 m.), a Hermányi hegység (Kakukhegy 1560 m.) és a Bodoki v. Kászoni hegység (Büdös 1104 m.).

4. A D-i határláncolat a Tömösi-szorostól egészen a Retyezát hegytömegéig, K-ről Ny-felé húzódik. Ez a K. hegyrendszerének a Magas-Tátra után legmagasabb és legnagyobb, de aránylag keskeny kifejlődésü tagja, mely a magas hegységek minden jellegét magán hordja. Geologiailag is igen egységes, főkőzete a kristályos pala. Következő csoportokra oszlik: Brassói v. Barcagsági hegység, melyhez a keresztényhavas (1804 m.), a páratlan szépségü és vadságu Bucsecs (2508 m.) és a szaggatott Királykő (2241 m.) tartozik; a Fogarasi havasok zord láncolata (Negoj 2536 m.), mely a Vöröstoronyi szorosig húzódik s Erdély legmagasabb csúcsát hordja; azontul a Szebeni hegység (Sztefilistye 2251, Csindrel 2248 m.), a Páring (Mundra 2520 m.), melyhez a Kudsiri havasok (Szurián 2061 m.) csatlakoznak, a Vulkán (1870 m.) és a Retyezát (2480 m.), mely vadságban leginkább közelíti meg a Magas-Tátrát.

5. A Biharhegység Erdély és Magyarország határán, a Szamos és Maros völgyei közt emelkedik, szélesre terülő csoportos hegytömeg a nagykiterjedésü Biharhegység (Kukurbeta 1849 m., Vlegyásza 1845 méter), melyhez a Moma-Kodru vagy Béli havasok (Pless 1114 m.) és a Béli havasok (Pless 1114 m.) és a Gyulai havasok (Öreg havas 1829 m.) csatlakoznak, a Sebes- és Fehér-Kőrös közt terül szét; a Sebes-Kőröstől É-ra alacsonyabb s inkább domvidék jellegével biró csoportok sorakoznak, mint a Kolozsvár-Almási hegység (747 m.), a Rézhegység (Ponor 779 m.), Meszes-hegység (Perjei Magura 988 m.), Bükk-hegység (575 m.) és az alacsony Érmelléki hegység. A Fehér-Kőröstől D-re, a Maros völgyéig a hosszan nyuló Hegyes-Drócsa (Drócsa 837 m.) és az Erdélyi Érchegység regényes csoportja fűződik a Biharhegységhez; ez 4 szakaszra oszlik, melyek a Kőrösbányai hegycsoport (Magura 904 m.), a Csetrás (1077 m.), az Ompolymelléki hegység (1123 m.) és az Aranyosmelléki hegység (Csórai szirt 1440 m., Vulkán 1264, Detunáta 1182 és Székelykő 1130 m.).

6. Belföldi hegysorok. Ezek a megelőző három szakaszban tárgyalt hegységek által körülzárt erdélyi belső medencét borítják s legnagyobbrészt a Hargita láncolatából indulva ki, a medencét hasító folyók közeit hálózzák be. Magasságuk jelentéktelen s feltünő hasonlatossággal többnyire K-ről Ny-ra csapnak, egymással majdnem egyenközüleg. Ide sorolhatók a Persányi hegysor (Krizbai várhegy 1106 m.), is tartozik; a Kisküküllőközi hegysor (Firtos 1057 m.), a Maros, Nyárád és Szamos partjain emelkedő dombsorok és a Mezőség hullámtérsége.

7. A Délmagyarországi (bánsági) hegyvidék a Retyezáttól, illetve a Cserna és Sebes völgyétől Ny-ra emelkedve, a Maros, Béga, Temes és alsó Duna közti területét borítja; főtengelyével a Retyezát láncolatára derékszög alatt áll, 5 csoportra osztható, u. m.: a Béga, Temes és Bisztra közt a Pojána Ruszka (Bágyes 1380 m.), a Bisztra, Temes és Cserna közt a Godján-Szárkó (Gugu 2294, Szárkó 2190, Godján 2229 m.) s a Csernától K-re a Domogled csoportja (1106 m.); a Temestől Ny-ra a Néra völgyéig a Szemenyik-Plessuva (1449.) és a Délmagyarországi érchegységDélmagyarországi érchegység (1047 m.) összefüggő csoportja, mely utóbbihoz a Dognácskai hegység (809 m.) és az Aranyos hegység (551 m.) is számítható. A Néra és Duna közti ötödik hegyvidékben ismét 3 csoport különböztethető meg, u. m. a Lokva-hegység (549 m.), az Almás-hegység (854 m.) és a Szretinye-hegységi (Szvinjácsa mare 1226 m.), mely utóbbi a Duna jobb (szerbiai) partján emelkedő hegyekkel a Klisszura- és Kazán-szorost alkotja.

Völgyek, folyórendszerek, hágók. A K. hegyrendszerét alkotó egyes hegyláncolatoknak tulnyomóan központi kifejlődése következtében a K.-ban ritkák az olyan nagy hosszanti völgyek, minők az Alpokat jellemzik s ott a közlekedés alapfeltételei. A K.-ban a haránt völgyek a tulnyomók, a hosszanti völgyek a hegyrendszernek csak egyes szakaszait érintik s igy jelentőségük is inkább hegyi érdekü, mint általános. Galicia felé a harántvölgyek a hegység gyorsabb aláereszkedése folytán rövidebbek mint Magyarország felé, ahol azok lassanként mennek át a nagy rónába. A völgykifejlődés az ÉNy-i és DK-i K.-ban a legnagyobb.

A folyórendszerek kifejlődését illetőleg kiemelendő, hogy a K. nagy ívén belül fakadó folyóvizek - a Poprád és Dunajec kivételével - mind a Duna vizrendszeréhez tartoznak; a K. nagy íve ugyanis kevés kivétellel mindenütt a vizválasztót képezi, melyet csakis az egy Poprád tör át a szepesi síkon. A Dunajecen és Poprádon kivül Erdély K-i és D-i határán van néhány folyócska, mely - bár szintén a Duna vizrendszeréhez tartozik - nem a magyar Alföld felé, hanem Romániába folyik, u. m. az Aranyos-Beszterce, a Dorna, Kis-Beszterce, Békás, Tatros, Csobányos, Uz, Ojtoz, Baszka és Bodza; de legjelentékeyebb az Olt, mely a DK-i Erdély összes vizeit Románia felé vezeti le. A Kárpátok félköralaku hegyívezete e szerint vizeinek tulnyomó részét a Nagy-Magyar-Alföld szivébe vezeti, ahol azok részint közvetlenül a Dunába, részint a Tiszába öntik habjaikat. Az ÉNy-i K. sugárszerüen elrendezett hegyláncaikkal erősen tagolt vizrendszer alapját képezik; ennek csomópontjául a Magas-Tátrát az Alacsony-Tátrával összekötő fensík (Hochwald) tekinthető, ahonnan Ny-felé az összes folyóvizek a Dunába, K-felé a Visztulába és Tiszába sietnek. A vizválasztó a Hochwaldról a Királyhegyre és innen a Fabova-hegységen át a Magyar Középhegység Medves csoportjába húzódik. Az ekként jelölt vonaltól Ny-felé a Vág, Árva, Nyitra, Garam és Ipoly, K-felé a Poprád, Hernád és Sajó egyesítik a ÉNy-i K. vizeit. A legjelentékenyebb völgy a Vág völgye, mely tulnyomóan hosszanti völgy, de a kralováni és sztrecsnói szorosnál, ahol a Nagy- és Kis-Fátra láncolatát áttöri, harántvölgygyé válik. A Garam Besztercebányától Zólyomig harántvölgy. A Poprád és Dunajec szintén harántul törik át a K. gerincét. Az ÉK-i K. völgyei, a hegység láncolatos jellegénél fogva, rövidek, a folyók csakhamar kilépnek a síkságra s a Tiszával egyesülve, csak rövid kifejlődést érnek el. Jelentékenyebb a Tarca, Hernád, Tapoly, Ondava, Laborc, Ung, Latorca és Tisza völgye.

Sokkal szövevényesebb a DK-i K. vizrendszere; a Szamos és a Maros völgyei itt a legjelentékenyebbek, melyek Magyarország felé a kizárólagos természetes átjárókat képezik. Mindkét folyó majd hosszanti, majd harántvölgyet alkot, ugyszintén az Olt, melynek iránya ismételve változik, mig végre a vöröstoronyi szorosban a D-i K. hatalmas láncolatát áttöri. Erdély völgyei közül még a két Küküllő, az Aranyos, a Sztrigy, Hortobágy és Feketeügy völgyei említendők.

A K. zárkózott hegyívét aránylag kevés hágó rovátkolja. Pozsonytól Báziásig mindössze mintegy 40 hágó és szoros kinálkozik, mely a K. övén át a közlekedést lehetővé teszi, ugy hogy átlag csak minden 40 km. hosszkifejlődésre esik egy járható hágó. A jelentékenyebbek a perneki és nádasi a Kis-K.-ban; az ÉNy-i határláncolatban a verbóci, sztrányi, hrosinkaui, a Vlára-szoros (283 m.), a Lissza-szoros (457 m.), a szkalitei (700 m.), polhorai (809 m.) s a podvilki (703 m.). Az ÉK-i K.-ban a nagyobb hábók a tyliczi (688 m.), a Beszkid-hágó (559 m.), a zborói, a polyánkai (592 m.), a Dukla-szoros (502 m.), a Vegliska-hágó (575 m.), a palotai hágó (683 m.), az orosz-ruszkai (797 m.), az uzsoki (889 m.), a kőrösmezei vagy Jablonica-hágó (931 m.) és a Priszlop-hágó (1159 m.); a DK-i K.-ban a radnai szoros (1257 m.), a borgói szoros (1230 m.), a Tölgyesi-szoros, Békás-szoros, Gyimes, Uz, ojtozi szoros, bodzai szoros, ósánci hágó (1762 m.), a tömösi szoros (1200 m.), a vöröstoronyi szoros (Olt folyó), a Zsil folyó szorosa és a Vulkán-szoros (1624 m.). Az eddig felsorolt hágók mind Magyarországból a külföldre vezetnek. Az ország belsejében nagy számmal vannak a jelentékenyebb hágók, igy a Sturec (1010 m.) a Nagy-Fátra és Alacsony-Tátra láncolata között, a Facskói-hágó és Rajcsanka és Nyitra völgye közt, a Priszlop-hágó (812 m.) az Árvai Magurában, a Csertovica (1238 m.) az Alacsony-Tátrában, a Branyiszkó (758 m.) a hasonnevü hegységben, a Dargó-hágó (475 m.) az Eperjes-tokaji-hegységben; Erdélyben nevezetesebb hágók a Vaskapu vagy Marmara (656 m.) a Temes völgye és a hátszegi völgy közt, az Abrudbánya és Zalatna közti hágó (921 m.), a Plopis-hágó (669 m.) a Sebes-Kőrös és Kraszna völgye közti hágó Csucsánál, a Királyhágó (586 m.), a Cibles és Rodnai-havasok közti nyereg (877 m.), a Radnai-szoros (1257 m.), a Kereszthegy-hágó (1422 m.) a Görgény völgye és Gyergyó-Ditró közt, a Tolvajos-hágó (975 m.) a Hargita-hegységben, a Közrez-hágó és Tatár-hágó (1030 m.) a Gyergyói-hegycsoportban, a Bucsin-hágó (1141 m.) Udvarhely vmegye és a Gyergyó lapálya közt, a Tekerőhegy-hágó (1030 m.) a Csiki-hegycsoportben és a Büdöshegy hágója a Bodoki-hegységben.

Földtani viszonyok.

A K. geologiai alkotása igen változatos és bár szerkezeti alkat tekintetében nagy a különbség a K. és az Alpok közt, a kőzetanyagra nézve, leszámítva a trachitot, mely az Alpokban csaknem teljesen hiányzik, igen nagy a megegyezés. A legrégibb őskori kőzetek, melyek a K.-ban mutatkoznak, itt kisebb-nagyobb szigeteket képeznek, melyeket fiatalabb üledék-kőzetek takarnak. Ily primer kristályos kőzeteket találunk a Kis-K.-ban, a Magas- és Alacsony-Tátrában és Osztroski-Vepor-hegységben, a Rodnai-havasokban és a KD-i K.-ban a Brassói-hegységtől kezdve a délmagyar hegyvidékig, valamint a Bihar-hegységben. A kristályos kőzetek közül a Kis-K.-ban és Maga-Tátrában a gránit uralkodik a palák fölött, a többi szigetekben ellenben a kristályos palák tulnyomók, mig a tömegkőzetek alárendelt szerepet játszanak. A palák elhelyezkedése gyakran olyan, hogy legalól van a gnájsz, felette a csillámpala s ezen az agyagpala; a Rodnai-havasokban és a Biharban kristályos mészkövek is nagy kiterjedésben lépnek fel. Ezen kristályos szigetekhez a K. nagy övének külső oldalán régibb üledékek csatlakoznak, u. m. (az alárendelten előforduló karbonon kivül) vörös homokkő (diasz), werfeni palák, triaz-, räti-, jura-, kréta- és eocén-korbeli képződmények.

A kristályos kőzeteken kivül a K. legjellemzőtt kőzete a trachit, mely a K. ívének D-i oldalán hatalmas hegységeket alkot; ilyen a Selmesbányai-hegycsoport, az Eperjes-tokaji trachit-hegység, a Vihorlát-Gutin hosszu vonulata, a Hargita és több kisebb trachit-sziget a Biharban s Krassó-Szörény vmegyében. A trachitok zömét az andesit képezi, melynek alapanyaga sűrü fekete vagy szürke, az időjárásnak erősen ellenáll, miért is meredek hegyalakot képez, mig a könnyen málló zöldkő-trachit gömbölyded, néha harangalaku hegyalakulatokat hoz létre s a legjobb borok (Hegyalja) termő talaja.

Nagyobb kiterjedésü a kréta- vagy eocén-kori kárpáti homokkő, mely az ÉNy-i határláncolattól kezdve egészen Brassóig megszakíttatlan övben kiséri a K. őskori vagy trachittömegét, az ÉK-i K.-nak pedig fő alkotókőzete. Ezen öv legnagyobb szélességét (150 km.) Eperjesnél éri el, azonkivül a Vihorlát-Gutin vonulatban és a Biharhegységben is nagyobb kiterjedésben található. A kárpáti homokkő szeliden hullámzó gömbölyded, többnyire erdős hegyeket s hosszura nyult láncokat képez, melyekben meredek lejtők s kopasz sziklák csak kivételesen szoktak előfordulni. (A geologiai viszonyok tüzetes tárgyalását l. az egyes hegycsoportok neve alatt.)

Ásványkincsek.

A K. ásványokban felette gazdagok; igen gazdagok és változatosak a K. kristályos kőzeteiben előforduló érctelepek, mint a vas-, réz-, kobalt- és nikolércek, a higanytartalmu fakóércek Szepes és Gömör vármegyében, a csillámpalában levő mangánércek, az agyagpalában levő ólom- és cinkércek, ugyszintén a rézkénegnek a kloritpalában mértföldekre terjedő telepe Bukovinában, melynek tovább DK-re folytatása van Erdélyben Balánbánya táján; ide tartozik a K. legjelentékenyebb vasérc-telepe Gyalárnál (Hunyad vmegye), végre az Orsova táján az Alduna mellett szerpentinben található krómvasérc tömzsök. Az üledéskes kőzetekben még jelentékenyebb ásványkincsek vannak; ide tartoznak a legalsó jurához tartozó hatalmas kőszénrétegek Steierdorf és Anina táján, a Moravica melletti mágnesvastelepek, az aranytartalmu vaskéneg Uj-Moldován, a rézérc Szászkabányán és az ezüsttartalmu ólomkéneg Csiklova, Oravica és Dognácska táján. A trachithegységekben a nemes fémtartalmu ércek leginkább a zöldkő-trachitban fordulnak elő s a legfontosabb érctelepek a selmeci trachithegysében Selmec- és Körmöcbánya táján vannak; nevezetesek továbbá a Vihorlát-Gutin csoportben Nagybánya, Felsőbánya és Kapnikbánya érctelepei, ugyszintén Rodna vidéke, végre a Biharhegység D-i oldalán az erdélyi Érchegység, mely Európának aranyban leggazdagabb vidéke, ahol az arany helyenkint a ritka tellurral vegyülve is találtatik. A kárpáti homokkő ásványokban szegényebb; legjelentékenyebb terménye a petroleum és földviasz, mely az alsó krétának és a felső eocénnek bizonyos rétegeiben fordul elő; azonkivül Teschen környékén (Sziléziában) gazdag vasérctelepek fordulnak elő.

Az egyes ásványok nevezetesebb lelőhelyei a K.-ban a következők: aranyércek: Körmöcbánya, Jánoshegy, Magurka (Liptó vármegye), Budfalu (Máramaros), Szászkabánya, Miszbánya, Láposbánya, Kisbánya, Fernezely, Nagybánya, Botes (Alsó-Fehér), Facebaja, Nagyág, Kisbánya, Abrudbánya, Veresptak, Zalatna, Offenbánya, Boica, Rudabánya, Oláh-Láposbánya; ezüstércek: Körmöcbánya, Kopanica (Bars), Selmecbánya, Urvölgy, Homokhegy, Felsőbánya vidéke, Nagybánya vidéke, Illoba (Szatmár); Gölnicbánya, Kotterbach, Merény, Svedlér, Szomolnok, Szlovinka, Aranyidka, Telkibánya, Facebája, Kisbánya, Verespatak, Zalatna, Boica, Füzesd, Rudabánya, Szelistye, Oláh-Láposbánya; higany: Szepes-Igló, Kotterbach, Porács, Komoróc (Zemplén), Gölnicbánya; rézércek: Selmecbánya, Urvölgy, Homokhegy, Libetbánya, Rézbánya, Budfalu (Máramaros), Miszbánya, Illoba (Szatmár), Oravica, Csiklova, Szepes-Igló, Gölnicbánya, Porács, Merény, Svedlér, Szomolnok, Szepes-Remete, Zavadka, Kotterbach, Nagy-Kunchfalu, Krompach, Prakfalva, Szlovinka, Dobsina, Balánbánya, Verespatak, Oláh-Láposbánya; cinkércek: Kapnikbánya, Pelsőc, Ó-Rodna; ólomércek: Selmecbánya, Rézbánya, Felsőbánya, Láposbánya, Kisbánya, Kapnikbáya, Szászbánya, Füzes, Ó-Rodna, Boica; vasércek: Kis-Garam, Libetbánya, Tiszolc, Gölnicbánya, Dobsina, Rozsnyó, Telekes, Nadabula, Trojás, Monyásza, Ravna, Dézna, Hátmeg, Gyertyánliget, Budfalu, Steierdolrf, Anina, Moravica, Dognácska, Szekul, Domán, Nadrág, Szepes-Igló, Zsakaróc, Szomolnok, Antalóc, Krompach, Prakfalva, Szlovinka, Betlér, Oláhpataka, Csucsom, Ochtina, Csetnek, Dernő, Bibarcfalva, Telek, Vajda-Hunyad, Gyalár, Torockó, Keresztbánya; mangánérc: Solymos-Bucsáva; krómércek: Dubova, Plavisevica, Tiszovica, Eibenthal; kobalt- és nikolércek: Dobsina, Szepes-Igló, Szepes-Remete, Libetbánya; antimon: Király-Lubella, Dubrova, Bisztra (Liptó), Urvölgy, Majdán, Szepes-Ilgó, Szomolnok, Nagy-Kunchfalva, Aranyidka, Trestia; kénkovand: Pernek, Cajla, Bazin, Új-Moldava, Szomolnok, Ó-Rodna; vitriolpala: Bibarcfalva; opál: Dubnik; timsó: Beregszász, Bibarcfalva; kőszén: Eibenthal, Szekul, Domán, Resicabánya, Steierdorf, Anina, Berzászka, Töresvár; barnakőszén: Báród, Handlova, Kosztolány, Ruszkabánya, Zsilvölgy; aszfalt: Felső-Derna, Tataros; kősó: Akna-Szlatina, Sugatag, Rónaszék, Sóvár (sófőzés), Maros-Ujvár, Vizakna, Deésakna, Torda, Parajd.

Ásványos forrásokban a K. rendkivül gazdagok; száz meg száz ásványforrás fakad a K. területén, melyek közt nem egy kiváló s európai hirü gyógyforrás és fürdő van, mig számos forrás még eddig méltatva sincsen; itt csak a kiválóbbak felemlítésére szorítkozunk: tiszta hévvizek: Bajmóc, Rajec-Teplic, Stubnya, nagyváradi Püspökfürdő és Felixfürdő; egyszerü savanyuvizek: Kubra, Szinye-Lipóc (Salvator-forrás), Bibarcfalva, Borszék, Zajzon; égvényes savanyuvizek: Luhi, Szolyva, Hársfalva, Polena, Ploszkó, Szaplonca, Bodok, Kászok-Jakabfalva; égvényes vizek, és pedig égvényes konyhasós savanyuvizek: Cigelka, Dombhát, Kovászna, Bikszád, Sztojka; égvényes glaubersós savanyuviz: Kolozs; konyhasós vizek: Csik, Polhora, Királymező, Felső-Bajom, Szováta, Vizakna, Székely-Udvarhely, Déva, Herkulesfürdő; vasas vizek, és pedig vasgálicos vizek: Erdőbénye, Felső-Vissó, torjai Büdös; vasas hévvizek: Szliács, Vihnye, Lucski, Algyógy; vasas savanyuvizek: Bazin, Rozsnyó, Gyertyánliget, Csik-Zsögöd, Vajnafalva; égvényes savanyuvizek: Zólyom, Szulin, Lubló, Uzsok, Málnás, Előpatak, Zajzon, Lövéte, Tenke, Bükszád; égvényes konyhasós vasas savanyuvizek: Szlatvin, Bártfa, Ránk Olenya, Visk, Vissó, Borsa, Suliguli, Tusnád; földes vasas savanyuvizek: Zseleznó, Koritnyica, Ajnácskő, Ceméte, Borvölgy, Borszék, Homoród, Korond; kénes vizek és pedig hévvizek: Pöstyén, Trencsén-Teplic, Alsó-Kéked, Alváca, Herkulesfürdő; hideg kénes égvényes vizek: Ajnácskő, Leibitz, Bréb, Szinyák, Szmerdzsonka; hideg kénes égvényes honyhasós savanyuvizek: Büdöskő, Szobránc, Szejke, Kőhalom, Kérő, Zsibó; hideg kénes meszes vizek: Brusznó, Sivabrada, Szinye-Lipóc, kassai Lajos-forrás; földes v. mésztartalmu vizek: Szklenó, Kis-Bélic, Baldóc, Gánóc, Felső-Ruzsbach, Oláh-Toplica; lápfürdők: Alsó-Tátrafüred, Bártfa, Szliács, Jegenye; iszapfürdők: Pöstyén, Szobránc, Nagyvárad, Felső-Bajom; gázfürdők: Szilács, Kovászna, Vajnafalva, torjai Büdös. A leglátogatottabb gyógyfürdők a következők (a számok az állandó vendégeket jelölik 1893. évben): Herkulesfürdő 7019, Trencsén-Teplic 4885, Pöstyén 3657, Felixfürdő 2513, Bártfa 1884, Koritnyica 1558, Szliács 1161, Borszék 1087, Tusnád 922, Előpatak 750, Lubló 455. A klimatikus gyógyhelyek és hidegvizgyógyintézetek közül kiemelendő a három Tátrafüred, a Csorbai tó, Tátraháza, Poprád (Husz-park), Barlangliget, Lucsivna, Feketehegy, Stoósz, Koritnyica, Borszék, Biharfüred, Marilla-völgy.

Barlangok. A K.-ban több nevezetes barlang is van; a legnagyobbak a mészkőhegységben fordulnak elő, de van mg nagyobb barlang más geologiai formációban is. Legnevezetesebbek: az aggteleki és a szepes-bélai cseppkőbarlang, a dobsinai jégbarlang, a deménfalvi cseppkő- és jégbarlang, a szilicei jégbarlang, az ó-ruzsini barlang, a haligóci barlang, a falucskai barlang; Erdélyben a torjai Büdösbarlang, a homoród-almási barlang, a Biharhegységben a szegyeseli József főherceg-barlang, a szkerisorai jégbarlang, az oncsászai, a funácai, meziádi, fericsei barlang, a Zapodia jeges barlang, a pesterei Igric, a Pösnice, a Nádor-barlang, Albert főherceg-barlang, Dőry-barlang, a zádorfai üreg, a Kimpanyászka barlang.

Éghajlat. A K. éghajlata, tekintve a hegyrendszer nagy fölrajzi kiterjedését, különböző elrendezését és magasságát, igen változó s azért egyes vidékeinek ugy hőmérsékleti, mint csapadékviszonyai között nagy eltérések észlelhetők. Általában véve mondható, hogy a különbségek inkább a magasságbeli különbségektől, mint a földrajzi fekvéstől függnek s hogy ugyanazon földrajzi szélesség alatt egymáshoz közel eső területek éghajlata is nagy eltéréseket mutathat, aszerint hogy milyen az orográfiai szerkezete. Az átlagos hőmérséklet a K. hegyrendszerében 4 és 10 C0 között ingadozik, amennyiben a K. legmagasabb régióiban, igy nevezetesen a Központi K.-ban és az Erdélyi K-i és D-i határláncolatokban az évi hőmérséklet 4-50-nál nem több; a csökkenő magassággal a hőmérséklet arányosan emelkedik s az alacsonyabb hegyvidékeken 7-8, sőt az erdélyi belföldi medencében 9-10 fokra száll fel. A felsőmagyarországi hegyvidék éghajlatát általában véve igen zord telek s meglehetősen hűvös nyarak jellemzik, különösen a Tátra Ny-i és É-i völgyeinek van igen alacsony téli hőmérséklete. Árvaváralján az évi átlagos hőmérsék 5,7, Poroninban (Galiciában) 4,9, a Javorinán (1020 m. magasságban) 3,00, Tátra-Füreden, a Magas-Tátra D-i lejtőjén (1000 m.) az évi átlag 5,10. A Tátrától D-re eső hegyvidékeknek azonban, melyeket egyrészt a Tátra, msárészt a Magyar Érchegység már jobban véd az É-i szelek ellen s a D-i síkságok melegítő hatása inkább megközelíthet, már enyhébb a telük s melegebb a nyaruk. Az erdélyi hegységeket szélsőségek közt csapongó völgyi éghajlat jellemzi; kemény, csapadékban szegény telek váltakoznak itt forró, esős nyarakkal. A K-i fekvés, mely - Hann szerint - az oceán behatását csaknem teljesen kirekeszti, és a D-i szélesség működnek itt közre; ez utóbbi kissé mérsékli a tél hidegét, de mind a kettő fokozza a nyár melegét, mely azonban a bőséges esőzések, a hegyek hűsítő hatása s a völgyek magas fekvése miatt tulságosnak nem mondható.

Csapadékban a K. hegyrendszere általában gazdag; az ÉNy-i felföldön legkevesebb az eső a felföld D-i és K-i szélein, legtöbb a felső Vág és Garam völgyein (8-900 mm.) s az eső meglehetős egyenletesen oszlik el az egyes évszakok közt, ámbár a nyár általában véve nedvesebb mint a tél. Az Északkeleti-K.-ban egészben véve több az eső mint az ÉNy-i részekben s különösen Máramarosba annyira fokozódik a csapadékmennyiség (1400-1500 mm.), amint még a Magas-Tátrában sem. A Délkeleti K.-ban a Rodnai-havasok, Fogarasi-havasok és a Retyezát részesülnek legtöbb csapadékban; a Biharhegységben az évi csapadékmennyiség már jóval kevesebb, az erdélyi belső medence csapadékban oly szegény, akár a magyar Alföld.

A K. égalji viszonyainak jellemzésére szolgálhatnak a következő adatok:

Növényzet. Nagyobbrészt megegyezik azokkal a geográfiai határokkal, amint ezt a hegyláncolatot északnyugati, északi és keleti, vagyis erdélyi részre szokás osztani. A Kis-Kárpátok növényzete a Vág folyóig még nem kiválóan havasi. Kerner quad flóravidéknek nevezi. A Vág folyótól egészen a Tisza forrásáig a kárpáti flóravidék, melynek jobbadán havasi vegetációja van. Itt három főcsoportot említhetünk: a Magas-Tátrát, melynek növényzete leginkább a Szudetokéval egyező; a mészhavasokat, amely fogalom alá a Fatra meg a Kis-Tátra érdekes mésznövényzete tartozik; végre a Máramarosi-havasokat, amelynek gazdag vegetációja a szomszéd Rodnai-havasokéval egyezőbb. A K. centrális részében (Tátra) jellemző a rozmaringfenyő meg a havasi fenyő. E hegycsoport aránylag nem nagy terjedelmü, völgyes és mély völgyek fogják körül. Nem nagyon sok sajátságos növénye van, de magasságával meg a vele együttjáró növényzettel a Szudetokat jócskán tulhaladja, noha ezzel számos vegetációi kapocs (Salix Silesiaca, Hieraciumok, Azalea hiánya stb.) összefűzi. Az erdélyi K.-at, noha nagyobb terjedelmüek, völgyek kevésbbé szaggatják meg. Minthogy a Tátránál alig alacsonyabbak, a növényzete is nagyobbszerü és tarkább. Az erdélyi K. növényzetének bősége és változatosssága az Alpesekével csaknem vetélkedik. Itt a növényzet nagy érdekességében, mely csaknem a megfejthetetlenségig változik, szibériai (Aquilegia grandiflora Schang.), a kaukázusi (Arenaria rosundifolia), majd balkáni vonások (Bruckenthalia) a kirivóbbak, sőt a Gentiana meg a Carex Pyrenaica a Pyreneussal is közös. Grisebach a Vegetation der Erde 552. és 556. l. a K.-nak 29 benszülött növényét számítja elő; kétségtelenül van több is, de amint más vidéket (Balkánt) is jobban kutatnak, gyakran találnak ott olyan növényt, amelyet idáig a K. endemikájának tartottak (Senecio Carpatius, Linum extra axillare stb.). V. ö. Borbás, Természetrajzi Füz. 1893, 41. l.

Erdőségekben a K. hegyrendszere gazdag; a legkiterjedtebb erdőségek azon hegységekben vannak, amelyek szles hátu gerincekkel s csekélyebb meredekségükkel az erdőtenyészetnek jobban kedveznek; igy az Erdős-K., az Eperjes-tokaji trachithegység, az Alacsony-Tátra, a Kis- és Nagy-Fátra, a Selmecbányai hegycsoport, a Hargita, a Biharhegység és a Pojana-Ruszka. A legmagasabb, merdekebb hegységekben az erdők kiterjedése csekélyebb, ugyszintén kevés az erdő a Mezőségen és az Olt és Feketeügy lapályain, valamint a Tapoly és Laborc völgyei közt. A K. hegyrendszerében az erdők az összterület 36%-át foglalják el; két harmadrészük fenyvesekből, egy harmaduk lombos erdőkből áll. Chavanne szerint az egész Káprát hegyvidék erdőségei ekként vannak összetéve:

A K. hegyköréhez tartozó egyes magyar vármegyékben az erdők aránya az összterülethez a kővetkező; Máramaros 63, Zólyom 56, Csik 53, Ung 52, Gömör, Brassó 50, Liptó 49, Turóc, Háromszék 48, Maros-Torda 46, Bereg 45, Szeben 43, Torda-Aranyos 42, Krassó-Szörény 41, Szepes 39, Abaúj-Torna 36, Sáros, Trencsén 34, Beszterce-Naszód 33, Hunyad 31, Zemplén 28, Árva 27%.

Az erdők alkotó részeire vonatkozólag megjegyezzük, hogy DK-en a kocsányos és csertölgy uralkodó, az előbbi felső határa Biharban 820 m. Gyakoribb a bükk, mely É-on csak lapályokon és előhegyeken fordul elő 900 m. magasságig, DK-en ellenben 800 m.-től 1100 m.-ig húzódó nagy övet alkot s 1400 m.-ig felszáll. A bükk főlött sűrü fenyves következik, leginkább jegenyefenyő (Abies excelsa), mely 1200 és 1450 m. között az uralkodó fanem. A fehér fenyő az Északi K.-on csak a bükk magasságáig fordul elő, a Biharban magasabban is. A törpefenyő vegetáció, mely az Északi K.-ban 1450-1770 m. közt lépfel, a Délkeleti K.-ban is előfordul, ahol a törpefenyő törpeborókával és zöldégerrel párosul, mely a Magas-Tátrában hiányzik. Teljesen hiányzik a Rhododendron is. 2085 m. magasságon tul már csak moha és zuzmó él, de a Gentiana frigada s a jeges boglárka a legmagasabb hegycsúcsokig is felkúszik. A K. szélesebb hátu gerincein, mint az Alacsony-Tátrában, a Máramarosi-havasokban, a Liptói-havasokban, a Hargitában és a Biharban nagy kiterjedésü havasi legelők vannak, melyeken azonban eddig csak jelentéktelen havasi gazdaság fejlődött ki. A Tátrában, az Erdős K.-ban és Erdély magasabb hegységeiben, ahol az erdőségek még az őserdők jellegét viselik magukon, medve, farkas és hiuz gyakori; a zerge a Magas-Tátrában otthonos, de utóbbi időben ritkult.

Lakosság. A K. lakossága aránylag nem sűrü; a hegységek belsejében nincs sok község, a legtöbb község a nagyobb folyók völgyeiben csoportosul. Mindazáltal vannak a K.-nak is részeik, melyekben a népsűrüség elég nagy. Legsűrübben lakott a Kis-K. és az ÉNy-i határláncolat, ahol helyenkint 70-80, sőt több lakos jut 1 km2-re; ily sűrü népesség az egész hegyrendszerben sehol másutt nem fordul elő, ellenben 50-70 lélek lakik Nyitra, Abaúj-torna, Zemplén, Ung, Bereg, Szilágy és Szatmár vármegye egyes részeiben, a többi vármegyékben átlag csak 30-40, sőt az Erdős-K.-ban és az Alacsony- és Magas-Tátra vidékén átlag csak 20-30 ember él 1 km2-en. Hasonló ritka a népesség Erdély K-i határláncolatában, valamint a Retyezát körül és a Délmagyarországi hegyvidék táján. Csakis Erdély belsejében, a Maros és két Küküllő mentén sűrüsödik a népesség ismét 50-70-ig km2-enkint.

Nemzetiség tekintetében a K. legnagyobb részét szláv népek lakják; Pozsonytól Zemplén és Ung vármegyéig a tótok vannak tulnyomó számban, helyenkint kizárólag; Szepes és Árva vármegye É-i részében gorálok (lengyelek) élnek; Turóc, Nyitra és Bars, valamint Szepes és Gömör vármegye egyes részein német szigetek vannak, egyébként a németek csak a városokban laknak nagyobb számmal. Szepestől kezdve Erdély határáig a rutének laknak, eleintén tótokkal keverve, Ung vármegyétől Máramarosig németekkel vegyesen. A magyar elem ugy az Északkeleti, mint az Északnyugati K.-ban csak csekély számmal szétszórva van jelen. Máramaros és Szatmártól kezdve az oláhok területe következik, kik egészen az Aldunáig és Románia határáig hatalmas tömegben élnek. Erdély K-i részében a székelyek képeznek nagy magyar területet, mely kisebb szigetek útján a Szilágyság magyarságával függ össze; Erdély D-i részében ismét a német (szász) elem van nagyobb számmal képviselve, oláhokkal és magyarokkal keverve. A délmagyar hegyvidéken végül bolgárok laknak kisebb számmal. A K. lakosságának fő keresetforrása majdnem mindenütt a földmívelés és állattenyésztés, a magasabb hegyvidékeken az erdőmívelés, havasi gazdaság és juhtenyésztés, sok helyen a bányászat és kohászat. Ipar és kereskedelem mindenütt csekély, csak a városokban emelkedik némi jelentőségre.

Közlekedés tekintetében a K. hegyrendszere csak az újabb időben tett nagy haladást. Előbb a K. határövén keresztül csak néhány országút vezetett a szomszédos tartományokba; most az utak száma is megszaporíttatott és immár 10 vasúti vonal eszközli a közlekedést. Az országutak kivétel nélkül a már említett hágókon vezetnek át. A K. nagy határívét jelenleg a következő vasúti vonalak hágják át: a magyar kir. államvasutak vonala a Vlára-szoroson át, a kassa-oderbergi vasút a jablunkai szoroson át és Csácáról Saybusch felé, továbbá Eperjesről Orló s Új-Sandec felé; a magyar kir. államvasutak vonala Przemysl és Sztry. valamint Kőrösmezőről Stanislaus felé, továbbá a tömösi szoroson át Bukarestbe és Nagy-Szebenből a vöröstoronyi szorosba; végül Temesvárról Orsován át Romániába. A K. hegyövén belül is szaporodtak a vasutak, melyek ma már majdnem minden nagyobb folyó völgyén száguldnak végig, sőt magasabb hegységeken is átkelnek; igy Zólyom és Turóc-Szent-Márton közt, Kassa és Legenye-Mihályi közt.

Turistaság. A K.-ban mintegy negyed század óta lehet szó turistamozgalmakról. A K. szépségeinek megismertetésére és hozzáférhetővé tételére 1873. alakult a Magyarországi Kárpátegyesület, mely kezdetben ugyan a Magas-Tátrára fordította figyelmét s itt létesítette legszebb alkotásait (menedékházak, turistautak, kalauzügy rendezése, a Csorbai-tó és Tátrafüred közti kocsiút, kárpáti muzeum), de idővel osztályai által a K. vidékének más részeit is bevonta működésének körébe, igy az Északkeleti K.-at, az aggteleki barlangot, Selmecbánya vidékét, Liptó vármegyét stb. Az 1892. alakult Magyar Turista-Egyesület (székhelye Budapest) osztályainak működése a Vágvölgy, Selmecbánya, Magas-Tátra vidékére terjeszkedik ki. Az erdélyi K.-ban 1880 óta a Siebenbürgischer Karpathen-Verein (székhelye Nagyszeben) fejt ki dicséretes működést, mely több mint 20 menedékházat épített és egyéb módon is lényegesen emelte a Délkeleti K. turistaforgalmát. 1891 óta az Erdélyrészi Kárpátegyesület (székhelye Kolozsvár) is hasonló célzattal működik, figyelmét főleg az eddig elhanyagolt Ny-i és K-i hegyvidékekre fordítván. A Biharhegységben a Bihari Kárpátegyesület (székhelye Nagyvárad), a Délmagyar hegyvidéken a Délmagyarországi Kárpátegyesület (székhelye Temesvár), a Kis-K.-ban a Modori turistaegyesület áll fenn, szerényebb működési körrel. Ezen egyesületek működése folytán ma már a K. majdnem minden részén ébredt fel a turistaság iránti érzék s több hegyvidék már annyira kultiválva van, hogy ott nagyobb arányu turistaforgalom létrejöhetett. Első sorban áll ez a Magas-Tátráról, melynek ma már sok ezerre menő idegenforgalma van, amely a számos fürdőben és nyaralótelepben hathatós támogatást talál. Ugyanez mondható a dobsinai és aggteleki barlangok vidékéről, mig a K. többi részeinek forgalma még mindig igen csekély. Erdélyben a Brassói- és Fogarasi-havasokban fejlődött némi turistaforgalom, egyebütt ez csak az odavaló lakosságra szorítkozik s a külföldre hatással még nem volt.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me