Mese,
Mese, általában minden költött történet. A M. szó használatában fogalmának hol az egyik, hol a másik elemét hangsúlyozzuk, vagy azt, hogy költött történet, tehát nem való, vagy azt, hogy történetszerü tárgyról van szó. E jelentésein alapszik a M. szónak műszói szerepe a poétikában, ahol többféle fogalom jelölésére használják. Igy M. általában az eseményes tárgyu költemények anyaga, az eposz sujetje, a dráma cselekvénye, általán ami a költeményekben történetszerü. Ily értelemben beszélünk p. valamely eposz v. regény vagy szindarab M.-jéről. Különösen pedig M. műszóval nevezzük az elbeszélő költészet bizonyos műfajait, és pedig 1. a népmesét (tündérmesét); 2. az állatmesét v. oktató M.-t (fabula); 3. a találós M.-t (aenigma). Mind e fajok, melyeket a magyarban a közös M. névvel nevezünk, de más nyelvek többé-kevésbbé megkülönböztetnek, csakugyan közös sajátságokat mutatnak az elbeszélés többi fajával, p. a mondával, balladával, eposzszal szemben, szóval a történeti alapu költeményekkel szemben, s ez az, hogy minden történeti környezettől mentesek, korbeliés helyi határozottságoktól függetlenek, a való viszonyoktól való elszigetelés, a tisztán képzeleti valóság nagyon erősen hangsúlyozva van bennök. Ugy hogy a felsorolt három faj csak alfaja a M. egységes műfajának. A M. jellemző vonásai általában: az időn és helyen kivüliség (Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is tul volt, vagy az óperenciás tengeren is tul volt, volt egyszer egy...); a valószinüség kerülése a szereplők tipusszerü jellemzésében, elnevezésökben (mely sohasem köti őket történeti névhez vagy tényleges helyhez), és az események csodás mivoltában, melyeket azonban mint természeteseket ád elő. A M.-ben minden beszél, minden átváltozhatik mindenné s nincs lehetetlenség. A M. a nép költői szórakozása, melyet képzelete játékával tudatosan űz; költi a mondát is, de abban többé-kevésbbé hisz, a M.-ben sohasem hisz, csak kedves játéknak tartja maga is. A képzelet független csapongása, a reális viszonyok mellőzése és a tipikus lélektan a kedély bizonyos naív fogékonyságát tételezi föl a M. közönségénél, azért szeretik a M.-t főleg a gyermekek és a fejletlenebb kulturviszonyok közt élő népek, illetőleg néposztályok. A tisztán mulattató M.-ből fejlett ki a tanító M. Már a közönséges mulattató M.-ben is szerepelnek, emberek gyanánt viselkednekmindenféle élettelen dolgok is, annál inkább pedig állatok. Az állatok azon sajátos jellemvonásoknál fogva, melyeket mintegy képviselni látszanak, igen kedvelt tárgyai voltak a M.-költésnek, melynek egész külön osztályát alkotják az oly M.-k, melyekben kizárólag állatok szerepelnek. sok ilyen állatmese van, minden tanító célzat nélkül, a magyar népmesék és gyermekmesék közt is: Kis tű kezdi, fokos végzi stb. (l. Állatmonda). Az állatmese éppen az állatok tipikus tulajdonságainál fogva nagyon könnyen vált példabeszéddé, parabolává. Ezt a fajt nevezzük szorosan véve állatmesének, vagy máskép tanító M.-nek, vagy aesopusi M.-nek. Egyébként minden parabolát, vagyis oktató célu elbeszéléskét M.-nek nevezünk (p. Menenius Agrippa hires M.-je a hasról és a tagokról). A parabolikus M. első képviselője az európai irodalomban a görög Aesopus volt (l. Aisopos); azonban e faj eredete is régibb és különösen keleten virágzott. A római költészetben Phaedrus aknázta ki Aesopus M.-anyagát. A középkorban is számos M. volt forgalomban, leginkább latin nyelven, de nemzeti nyelveken is keletkeztek efféle M.-k, p. német nyelven.
A renaissance óta minden irodalomban ismét megjelent az aesopusi M. mint műfaj. Nálunk Pesti Gábor (1536) és Heltai Gáspár (1575) az első M.-iró; amaz rövidebb szerkezetben, Phaedrus módjára a M. vázára szoritkozik, mig Heltai alanyi hangulattal, humorral, festői részletezéssel szinezi ki a M.-t, s a tanulságot bőven kifejti, gyakran az egykoru politikai viszonyokat alkalmazva. Az újabb irodalmakban általán ezt a két fajtáját találjuk az aesopusi M.-nek. A francia Lafontaine képviseli az egyik irányt, a M. szeszélyes, humoros, szatirikus kiszinezését, és ennek az iránynak volt követője nálunk Péczeli József a XVIII. sz. végén; mig az egyszerü, M.-vázas előadást, visszahatáskép a Lafontaine-féle irány ellen, a német Lessing sürgette és képviseli. Lessing álláspontja e tekintetben az, hogy a tanulság ne az előadásból, hanem a M.-bőltünjék ki, s ennek az kedvez, ha a cselekvényt adjuk mentül egyszerübben és kevesebb cicomával. Lessing elvei értelmében dolgoztak e század elején a mi M.-iróink, kik közül jelesebbek Vitkovics Mihály és a rendkivül termékeny és népszerü Fáy András, mig Czuczor Gergely mind a német, mind a francia modort követte, Greguss Ágost pedig (verses M.-iben) csaka kiszinező formához csatlakozott. Jeles M.-költők a franciáknál Lafontainen kivül Arnoult és Millevoye, az angoloknál Gay és Moore, a németeknél Lessingen kivül Hagedorn, Gleim, Lichtwer, Pfeffel. A parabolikus M. egyik legrégibb és legdúsabb forrása a hindu Bidpai hires nagy M.-gyüjteménye, melynek 5 könyvből álló fenmaradt töredéke Pancsatantra néven ismeretes (l. o.). Ezt a gyüjteményt a Kr. u. VI. sz.-ban fordította le Kozru Nusirván persa sah pehlevi nyelvre; ez a Kalila és Drinna c. fordítás is elveszett, de megmaradtak a belőle készült szir és arab átdolgozások. Az arab szövegen alapulnak a görög, zsidó és persa fordítások; majd ezeken a török, latin, német, olasz, francia, spanyol, angol, dán, svéd, hollandi, csehés magyar (Rozsnyai Dávidé a XVII. sz.-ban törökből és két XVIII. sz.-beli kiadás más-más forrásokból) fordítások. V. ö. Benfey Tivadar, Pantschatantra; Landau M., Die Quellen des Decamerones; Müller M., A mesék vándorlásáról (felolvasás a Royal Institutionban, 1870 máj. 3.); Hatala Péter, A mesék őshazája (Havi Szemle 1870); Beöthy Zs., Szépirodalmi elbeszélés. E M.-tőkének francia feldolgozásai inspirálták Lafontainet. Nem kevésbbé érdekes, sőt általánosabb elterjedtségénél fogva még fontosabb a pusztán mulattató M.-k (népmesék, gyermekmesék) kérdése. Ezeknek magyarázatával, elméletével, keletkezésével,vándorlásainak, összefüggésének és elváltozásainak kérdésével sokat foglalkoztak a népköltési termékek gyüjtői és elemzői, legújabban egész rendszeres tanulmánynyá tették a folkloristák. L. Magyar népköltés, Népmesék, Népmondák.
M. a drámában a tartalom okszerüleg összefüggő vázlata, a dráma epikai alapja, amit el lehet beszélni, mesélni. Aristoteles szerint a mese a dráma lelke és csak másodsorban fontos a jellemzés. Lehet - szerinte - jó mesével, jó jellemzés nélkül, hatásos darabot irni. Ezt a mai elmélet már nem igen fogadja el. Shakespeare óta értékesnek drámát jellemzés nélkül nem ismerhetünk el. De tényleg a legnagyobb sikereket aratják a regényes, epikus, esemény- és változásdús darabok, mig a jellemzés finomságai már műveltebb közönségre számítanak. A mai tulgazdag regény- és novellairodalom mellett M.-t találni nem is nagyon nehéz, a jobb művész csak jobban és indokoltabban fogja feldolgozni (l. Meseszövés). A M. kiválasztásánál is tapintattal kell birnia az irónak, hogy mily faju darbot akar irni, melyik tárgy inkább vígabb, melyik pedig tragikus formára alkalmasabb. Az irói elmeél legjobban nyilatkozik akkor, ha régi mesét új alakba kellönteni. A drámairodalomban feltünő a régimesék újabb meg újabb szinrehozatala. Ez egy külön még meg nem irt tanulmány tárgya. Egyáltalában némely dramaturg abban a véleményben van, hogy kevés a drámai M. és a fordulatok szükségképen ismétlődnek. Fölvesznek körülbelül hetven drámai tárgyat és kombinációt.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
