Fogak
Fogak (dentes), csontszerü, elmeszesedett szervek, melyek a száj nyákhártyájával összeköttetésben fejlődnek. Az emlősök fogain boncolástanilag megkülönböztetendők a következő részek: a korona, fogkorona, vagyis a szabadon a szájba nyuló rész, mely alatt az inyszegély által borított rész, a fognyak és ezentul a fogmederbe erősített rész foggyök nevet visel, utóbbi egyes vagy többszörös lehet (egy gyökü vagy többgyökü fogak). A fogkoronának öt felülete van, melyek megjelölése a következő: mellső, hátsó, külső, belső, rágó vagy metsző-felület; vagy (fogászati) mesial, distal, labial, lingual, masticatorius felület. A korona müködő része az él (metszők) és csücsök (őrlőfogak). Utóbbiak 1-5-ig tertjedő számban vannak az ember fogainál. A csücskök között hosszanti és haránt-árkok futnak. Mellékcsücskök és mellékárkok rendesen nagy számban és fejletten rendellenesen fordulnak elő. A gyökök önállók, szétágazók vagy összeforrt (iker-) gyökök. Utóbbiaknál az összeforradás helyén hosszanti barázda. Ahány a csücsök, annyi a gyök, ha összeforrt is. Ez emlékeztet az ősi fogra, melynek egy magános csücske és egy ilyen gyöke van (kup-fog). A fog belsejét üreg képezi, mely a gyökerekben mint csatorna folytatódik a gyök végéig, ez a fogbélüreg és a gyökcsatorna. Ezen üregben fekszik a fogbél a fogfejlődési korszakból visszamaradt fogcsirrész, mely a fogat élet ideje alatt nedvességgel ellátva táplálja, önmaga véredényekkel és idegekkel el van látva, de azokból a fog szilárd állományainak nem ád (kivétel a vasodentin).
Minden fog három állományból áll. 1. A fogzománc, ez a koronának külső kérgét képezi, legvastagabb a metsző- és rágó felületeken, kivált a csücskökön és megszünik a fog nyaki részén; összetétele hullámzatos, finom, kemény, ásványi anyagokból álló rudacskákból (prizmák) áll, melyek alig tartalmaznak szervi anyagokat és innen van a zománc roppant keménysége (az edzetlen acélnál keményebb). 2. A dentin a fog zömét képezi, igen finom csatornácska-rendszerrel van ellátva, melyben még finomabb, tápláló-szöveti szálak futnak és határán szétágazódnak, v. visszahajló kacsokat képeznek; utóbbiak magasabb rendü gerinceseknél a zománcba nem, vagy csak nagyon kevéssé terjednek át a gyök kérgi rétegébe, de némely halnál és némely hüllőnél inkább beterjeszkednek a cementbe. A dentincsatornácskákban futó szálak dentinfibrillák-nak neveztetnek, a csatornácskák közötti rész a dentin szövetközti állománya; ezt az előtt homogen-állománynak tartották, legujabban azonban felfedezték szerkezete rostos voltát. Erős savak által a fogállományból a mészsók kivonhatók, a visszamaradó anyag a fog alapanyagát (fogporc) képezi. 3. A gyökcsont v. gyökkéreg körülveszi a gyököt egész hosszában, különféle vastagságu rétegekben, legvastagabb a gyökcsúcson, legvékonyabb a fog nyaki részén, lényegileg csontszövetet képvisel. Ezen állományok hiány nélkül megvannak az ember fogaiban, azonban némely állatfajnál majd azoknak elosztódása hiányos v. aránytalan, majd azoknak egyike vagy másika hiányzik, p. a rágcsálók metsző fogainál csak az ajaki felületen van zománc. Oly fogak, melyeknek zömét dentin képezi és melyeknél a zománc talán teljesen hiányzik, dentinfogaknak neveztetnek; ezeknél p. a zománc csak fogjelődés idejében létezik, v. a fog megjelenésekor csakhamar lehámlik (elefánt-agyar). A dentinfogak megkülönböztetendők a szarulemezes állcsontoktól, hol kemény szaruréteg helyettesíti a fogakat (madarak, teknyősök, chelonia) és még inkább a szaruból álló fogakból, milyenek p. a bálna fogai, az u. n. halcsont. A kifejlődött dentinfogak zománc-, dentin- és cementből állanak, mely utóbbi nemcsak a gyököt borítja vastag rétegben, hanem a koronát is.
Összehasonlító boncolástana.
A gerincesek fogai és a halpikkelyek analog bőrképletek, amelyek a bőrpapillák elmeszesedéséből keletkeznek, és ennélfogva a halaknál a szájnak, szájpadlásnak és állcsontoknak nagy részét elfoglalják, mintegy sürü kibélelését képezik; ellenben a magasabb gerinceseknél az állcsontok széleit borító rágó-készüléksort képeznek.
A fogak alakja (morphologia). A gerincesek alsó osztályaiban a fogak jobbára egyszerü, kupalaku, egygyökü alakkal birnak, melyeknek felülete némi rovátkolást, árkolást mutat. Ilyen folyton növő, jobbára nagyszámu kupfogak találhatók a halak-, kétéltüek-, hüllők- valamint az őslénytani madarak s emlősök egész soránál a szájban és garatban, anélkül, hogy a fogak között alaki különbség mutatkoznék. A különféle életmód, táplálkozás, illetőleg fogmunka folytán a fogak p. az emlősöknél már különböző alakot öltöttek. Igy megkülönböztetünk az emlősöknél mellső vagy metsző, egygyökü, és hátsó, többgyökü, egyszersmind összetett koronaképződéssel ellátott fogakat, melyek külön-külön alakuak, korlátolt növekedésüek és két izben nőnek (tejfogak és állandó fogak). Tejfog oly fog, mely valamely időpontban gyöki részén felszivódást szenved és utód által pótoltatik. Állandó fog oly fog, mely szabály szerint nem bir utóddal. Általánosságban a fogak alakjának magasabb differencirozódása következtében beállott számbeli csökkenésük. Az eocen emlősök jobbára sokkal fogdusabb fogazattal birtak, mint a későbbiek. A halak, kétéltüek és hüllők fogazata, mint említettük, egyforma fogakból áll, az ily fogazat neve homodont (isodont); ezzel ellentétben a többféle alakból álló fogazat heterodont (anisodont) fogazat nevet visel. A heterodont fogazatban az egyes fogcsoportokra (fogféleség) a következő megjelölések állanak fenn: metsző-, szem- vagy szeglet-, kisőrlő- és nagyőrlő fogak. Minthogy a metsző- és szemfogak az egygyöküség és a korona egyszerü alakja mellett megmaradtak, ennélfogva csupán a tovább fejlődött, differencirozottabb őrlőfogak osztályozására volt szükség. A jelenlegi őrlőfogak keletkezését illetőleg a buvárok tulnyomó része (Cope, Osborn, Wortman, Schlosser, Fleischmann) megegyezik abban, miszerint azok a kupalaku, reptilia-fogból fokozatos átalakulás folytán jöttek létre. Ezen felfogással ellentétben áll egy uj elmélet, mely szerint az összes őrlőfogak két v. több egyszerü kupfog összeolvadásából fejlődtek a mai magas organizáltságu fogképletekké. (V. ö. Röse, Anat. Anzeiger, 1892. XV. sz. 13-14.)
Filogenetikus szempontból az emberi fogazat legközelebb áll az antropoid-majmokéhoz és ezek közül leginkább hasonlít a jelenleg élő madagaskari Hylobates fogazatához (fosszil-majmok ez ideig még nem ismeretesek). Azonban a különbség még itt is elég nagy, mert ugy a metsző-, mint az őrlőfogak sokkal határozottabb alakkal birnak, és a szegletfog sokkal hosszabb és hajlottabb mint az embernél, továbbá a majmoknál is az egyes fogcsoportok között köz (diastema) van, mi az emberi fogazatnál hiányzik. A neandervölgyi és nauletti állítólagos ősemberlelet, eltekintve attól, hogy nem ismertetnek el ilyennek, sem hozta közelebb a majomfogazatot az emberéhez; az összekötő láncszemet képező fosszil-állatok pedig hiányzanak. Az egyes emberi race-ok fogazata között nagyon csekély különbségek forognak fenn. Az ausztráliai őslakók (Tasmania, Uj-Kaledonia) és a középafrikai vad négerek fogazatán csak az tünik fel, hogy a fehér racehoz viszonyítva, fogaik erősebb alakfejlettséget mutatnak, nevezetesen leginkább a III. molaris (bölcseségi fog) bir tökéletesebb alakkal, és hogy az I. molaristól kezdve a III-ikig nagyság és csücsökszám tekintetében progressio mutatkozik, mig ellenben a fehér race-nál e viszonyok a bölcseségi fog felé regresszivek. A nagyon civilizált népeknél a III. molaris fog állítólag már kiveszőben van (reductio), mit az inkább puha táplálékkel való élésre vezetnek vissza.
A fogak száma igen változó; vannak állatok, melyek igen nagy számban tüntetik fel azokat, ugy hogy az állcsontokon kivül még a garat és a szájpadlás is el vannak általuk borítva (halak, kétéltüek, hüllők); viszont másoknál a fogazat nagyon hézagos vagy teljesen hiányzik (edentata, madarak). A fogak számának meghatározására minden állatfaj számára egy formula létezik, milyen p. az embernél az állandó fogazatra és a tejfogazatra az angol irásmód szerint a következő:
vagyis szóval kifejezve, az embernek 32 állandó és 20 tejfoga van. Ezt egy másik irásmód szerint a következő formula fejezi ki: i 2/2, c 1/1, pm 2/2, m 3/3×2 = 32, és d, i 2/2, c 1/1, m 2/2 ×2 = 20.
Magától értetődik, hogy csak heterodont fogazat bir ilyen formulával. Noha a különböző emlősöknek fogformulája nagyon változó, mégis segítségül véve a fossil törzscsoportokat, sikerült a következő tipikus emlősfogformulát felállítani i 3/3, c 1/1, pm 4/4, m 3/3 × 2 = 44; ily fogformulával birt a Homalodontotherium, egy őslénytani patás Patagóniában (Flower, Philosoph. Trans. 1874).
Az ember szájüregében két izben egymás után jelennek meg fogazatok (denticiók), amennyiben az első, u. n. tejfogak csak az első életévekben működnek, a 7-ik életévtől kezdve azonban kihullanak és az u. n. állandó fogak kezdik elfoglalni helyüket; az ember tehát difiodont fogazattal bir. Az embernek 32 állandó foga van, melyek közül 16 a felső- és 16 alsó állcsontba van ékelve (gomphosis). Az emberi állandó fogazatban megkülönböztetünk 8 metsző, 4 szeglet- vagy szem-, 8 kis őrlő- és 12 nagy őrlőfogat. A 4 felső és 4 alsó metszőfog között megkülönböztetünk 2-2 középső és 2-2 oldalsó metszőfogat. Az oldalsó metszőfogaktól kifelé egy-egy szegletfog következik. A 8 kis őrlőfog (mindegyik oldalon 2-2) koronája valamivel alacsonyabb mint a szegletfogaké, rágó felületük szélesebb és két csücskü. A nagy őrlők száma 12 (mindegyik oldalon 3-3); a 3 legkülső nagy őrlőfogat, mivel csak későn, a 16-25. életévben törnek elő, bölcseség-fogaknak szokták nevezni. Meg kell még jegyezni, hogy az embernél a tejfogak száma 20, még pedig van a tejfogazatban fönn és lenn 4 metsző, 2 szem- és 4 nagy őrlőfog. Kis őrlőfogak (dentes praemolares) a tejfogazatban nem léteznek. A tejfogak alakja nagyjában megegyezik a megfelelő állandó fogak alakjával.
A fogak redukciója (számbeli csökkenése) annyit jelent, mint a fogak eredeti számának kisebbedése, melylyel azonban többnyire karöltve jár alaki, fejlettségi tökéletesedésük. Az emlősöknek joformán valamennyi rendjénél a geologice ifjabb alakoknál kisebb a fogak száma, mint ugyanazon fejlődési sorozat régibb képviselőinél. Ellenben a phyletikus fejlődés folyamán a szabályos fogszám gyarapodása diphyodont emlősöknél sohasem fordul elő. A redukció majd mindig egy bizonyos fogféleség végén veszi kezdetét, p. vagy az incisivus, vagy a praemolaris, vagy a molaris-féleségtől, még pedig előre vagy hátrafelé haladólag.
A fogazat pótlódása (successio), amely szükségessé válik az életviszonyok és elhasználódás miatt, az állatoknál különféleképen megy végbe. Nagymérvü a pótlódás a halaknál, melyek éppen ugy mint a pikkelyeiket, fogaikat is elvetik. Az emlősöknél a pótlódás korlátozott és itt két csoportot különböztetünk meg: monofiodont és difiodont állatokat, illetőleg fogazatokat. A monofiodontokhoz tartoznak p. a cetaceák és edentaták, ezeknél a meglevő fogak sem cseréltetnek ki, miga difiodont állatoknál ifju korukban egy ideiglenes, u. n. tejfogazat jelenik meg, melyet utóbb az állandó cserél fel; ezen cserének neve második fogzás. Megjegyezendő, hogy némely állatnál nem az összes fogak, még az állandók sem találhatók egyidejüleg, hanem, mint p. az elefántnál, mindenkoron csupán egy őrlőfog működik, amely mögött azután a következő a régi elhasználtat helyéből kiszorítja. Némely állatnál a tejfogazat jórészben állandóan fenmarad és teljes második fogzás nem következik be, hanem csak csekély számu uj fog jelentkezik. Laikusok között lábrakapott a nézet, mintha az embernél magas korban az állandó fogazat kihullása után még egy harmadik fogsor, v. egyes fogak, melyek még ide tartoznának, jelennének meg, vagyis egy dentitio tertia fordulna elő, ez nem létezik. A tejfogazat értelmezését illetőleg ellentétes nézetek állanak szemközt; a legtöbb szerző abban az eredeti reptilia-fogazat átöröklési módját látja, ellenben mások azt emlős-sajátságnak tekintik (Elower, Oldfield). Az utóbbi felfogás szerint a monofiodont-fogazat volna az eredeti , a difiodont a később szerzett állapot. Az előbbi felfogást támogatják ugy ásatag (fossil) mint élő (recens) állatfajok, melyeknél a tejfogak v. részlegesen, vagy teljesen veszendőbe mentek, melyeknél tehát kezdetét vette vagy beállott az idő, hogy monofiodont fogazat keletkezett difiodontból. A tejfogazatnak működési időszaka nem egyforma valamennyi difiodontnál, hanem vannak állatok, melyeknél a tejfogak már a magzatéletben kihullanak, viszont olyanok, melyeknél a tejfogazat az egész életen át, tehát az állat kifejlődött korában is még működik, valamint vannak oly állatok, melyeknél a tejfogazatnak csupán fejlődéstani nyomai léteznek; az ily tejfogak hiányosan képződvén, felszivódnak és igy sohasem jelennek meg a felszinen. A fogak ki vannak téve az elhasználódásnak, kivált némely emlősnél, mint p. a herbivorák és rodentiák, melyek táplálékuk mivolta és feldolgozási mikéntje által fogaikat annyira elhasználják, hogy azok egész életükre nem tarthatnának; az ily állatok fogai folyton korlátlanul növő fogak. E fogak nem csúcsban végződnek, mint a korlátolt növésü fogak, hanem egy kis nyilással vannak ellátva, amelybe beterjeszkedik az eredeti, a fogat képező fogcsir egy része, amelyből az elhasználódás mérve szerint folyton uj meg uj fogállomány képződik. Ilyenek p. a nyul, a ló és a birka fogai. A difiodont-fogazatunk közül csupán az ember bir szorosan sorakozott fogsorral, mig az állatoknál, p. az emberhez legközelebb álló majmoknál is hézag van az egyes fogcsoportok között, e hézag neve diastema.
A fogpótlás (-váltás) iránya a vertikális az amfibiáktől kezdve, amelyeknél a váltás tulnyomólag még oldali irányból történik, de ahol már vannak egyes családok, melyeknél a pótlás iránya vertikális. A hivatás (functio) szerint, melyet a fogaknak teljesíteni kell, az emlősöknél a következő csoportok felállítása engedhető meg általános vázolásra: 1. halevők, 2. husevők, 3. rovarevők, 4. füevők, 5. mindenevők (piscivora, carnivora, insectivora, herbivora, omnivora); mindezen csoportoknak természetesen számos variációja és átmeneti alakja létezik. Valamennyi állatosztályra érvényes tétel, miszerint a fogazat morfologiai módosulatai az életmód és hivatás (tápszer minősége, fegyver, megragadási eszköz) által feltételezve az ehhez való alkalmazkodás által jöttek és a mai napig jönnek létre; a fölöslegesekké váló fogak kimaradoznak (számbeli redukció), vagy legalább, még pedig a kimaradozást bevezetőleg a fejlődésben visszamaradva mekkoraságuk és csücskeik számából veszítenek (alakbeli redukció).
Megerősítése.
A F. megerősítése az állcsontokon az állatvilágban háromféleképen történik: 1. szálagok (ligamenta); 2. összecsontosodás (ankylosis) és 3. beékelődés (gomphosis) utján. A szálagos megerősítésnél a nyákhártyában ülő fogak kötelékekkel tartatnak szorosan, az ily szálagok a foglécből a nyákhártya átalakulása folytán jönnek létre. A szálagos megerősítés előfordul p. halaknál, kigyóknál és lehetőv teszi a fogak meghajlását külső nyomás folytán, és ez fontos szerepet játszik apróbb állatok bekapásánál, mi ha megtörtént, a fogak ismét fölegyenesednek, kieresztik a vizet és bentartják a szájban a megfogott állatot; tipikus példa erre a Lophius piscatorius. Az ankilozis által való rögzítés vagy akként van szerkesztve, hogy a fogrendszer egybenőtt az állcsonttal és jóformán határvonal nélkül megy át abba, majd pedig egy külön erre a céljra fejlődő csontocska utján történik, mely a fog elpusztulásakor maga is elpusztul. Az utóbbi ankilozisnak két alakját lehet megkülönböztetni; az vagy lemezes vagy talapzatos; odontografikus névvel jelölve pleurodont és akrodont-fogazat. Az előbbinél a fog egy külső csontpárkányhoz van nőve, az utóbbinál a fog alapja egy önállóan e célra fejlődött csontocska (párkány) tetejéhez van rögzítve. Az átmenet a csont és a reánőtt fog között közvetlen és a fog meg az ankilozisban levő csont külön nem választható (Chamaeleon, Saurii). A beékelődésnél, mely általában az emlősöknél és kivételesen más állatoknál (p. a krokodilusnál) fordul elő, a fog oly alaku csontüregben talál megerősítést, mely a fog gyökének alakját pontosan képli. A fog mekanikailag van az állcsontban megerősítve, kettejük között egy közös, ideg- és főleg véredénydus hártya (gyökhártya) foglal helyet. Ezen szivacsos csontlemezek által képezett üreg neve alveolus (fogmeder). A fogmedrek a gyökök növekedésével közel lépést tartva fejlődnek, és ennek megfelelőleg változnak. Ha a fog elvész, a fogmeder felszivódik.
Fejlődése.
Valamennyi gerincesnél a fogak fejlődése egy és ugyanazon alapon történik, még pedig egy felhámképletből, mely az állcsontok mesoderm rétegébe behatol, és amelyből utóbb az állati szervezet legszilárdabb anyaga, a fogzománc fejlődik; ezen felhámból állószerv fogzománc-szerv nevet visel. Ez a fogfejlődés idejében kivétel nélkül megtalálható minden állatnál, mely valóságos, azaz dentinfogakkkal bir, sőt még a foghijasoknál (edentata) is, melyeknél pedig a már áttört fogak zománcnak nyomát sem viselik magukon; tehát arra, hogy egyáltalában fog fejlődhessék, mindenképpen szükség van a zománc-szervre, még ha ez a fogfejlődés folyamán később tönkre is megy. Ezen zománc-szerv alakját leginkább lemez gyanánt, majd utóbb mint lécet irták le és ez időszerint a zománc-szervet egyszerüen zománcléc v. foglécnek nevezik, a többi megjelölést pedig, mint zománcredő, primitivredő, elvetették. Leginkább érdekelhet itt a fogak fejlődése az embernél. 1. A fogléc első nyoma mindkét állcsontban egyidejüleg fejlődik még nem differenciált kerek sejtekből képezett állcsontepithel burjánzásából, még pedig az embrionális élet 40. napja körül. Ugyanekkor képez gócot a Meckel-féle porc. 2. Negyvennyolc napos embriónál (17 millimeter hosszu) az egyszerü fogléc két, egymás fölött függélyesen álló léccé oszlott; a laposabb és függélyesebbnek neve ajkmederléc, a magasabb és vizszintesen hátrafelé terjeszkedő a tulajdonképeni fogléc, mely hengersejtekből áll. 3. Az ajkmederléc, illetve az ajkpárkányzat elkülönítése az állcsontpárkánytól akként megy végbe, hogy az ajkmederlécnek a mélybe való növekedése mellett a léc epitheljének legfelsőbb rétegei felszivódnak, és midőn az eltünt, létrejön a fogléc különválása az ajkmederléctől, más szóval, az ajaknak különválása az állcsonttól. 4. A fogbarázda eleintén az állcsontpárkányzat mellső oldalán fekszik és innen a középről hátrafelé haladva csavarvonalban az állcsont hátulsó felülete felé vonul. 5. A fogléc, amely eleintén az állcsontban vizszintesen hátrafelé fut, a tejfogak növekedése következtében változtatja helyzetét és gyönge ivben mindinkább függélyesen helyezkedik el. 6. A fogléc szabad szélén hullámzatos lefutást nyer és a tiz hullámdomb bunkós felhámduzzanatokká nő, miáltal a tejfogak első telepe jön létre. 7. A 10-ik embrionális hétben (32 millimeter hosszu magzatban) kezdődik a papillák kitüremkedése az előbb említett vastagodásokba, még pedig ezen kötőszöveti papillák nem amannak legmélyebb pontján, hanem oldalt hatolnak be, miáltal a 14-ik hétben kezdődő tejfoglefüződési folyamat ama papillák mögött zavartalanul tovább nőhet a mélybe. 8. A 14-ik hétben a fogléc kisfoku, szabálytalan burjánzásokkal bir, melyek a 17-ik hétben teljesen kifejezettek, és ezzel egyidejüleg a papillák a tejfogak táján átlyukasztják a foglécet. 9. A 24-ik hétben a fogléc többszörösen, szitaszerüen átlyukasztott lemezt képez, mig az őrlő fogak tájékán az még vagy teljesen lapos vagy csak keveset van átlyukasztva. Ilyenkor a tejfogak helyzete a hullámdomboktól előre és némileg a középvonal felé esik. Ezen vastagodásokba a tejfogak felől oldalról ismét az állandó fogak papillái és első sorban a metsző fogakéi hatolnak be. 10. A második tejmolaris mögött a fogléc már a 14-ik hétben hátrafelé nőtt, mig a 17-ik hétben éri végét a vastagodás, amelybe azután szintén oldalról az első állandó molarisnak papillája betüremkedik. 11. A születés idején az első állandó őrlőfog éppen az eburnifikáció folyamatában van (zománcsapka), a fogcsir maga még széles összekötő hiddal függ össze a fogléccel, közvetlenül utána pedig a léc vastagodás nélkül végződik. 12. A hatodik élethónapban a fogléc az első molaris mögé van nőve, a vége vastagodott, és oldalról ismét a második molaris számára türemkedik be a papilla a lécbe. 13. 31/2 éves gyermeknél a fogléc a második molarison tul ugyanazon képet nyujtja mint az első molaris születés idején; hasonló folyamat megy végbe az 5-ik életévben a III. molaris vagyis bölcseségi fog fejlődésével stb. 14. A gyökök fejlődésének végbemenetelét egyáltalán és alaköltését felhámmaradványok határozzák meg, melyeknek neve felhámhüvely (Hertwig), ez mintegy matrixot képez a gyök fejlődésére nézve; növekedése megszüntével megszünik a dentin fejlődése és ezzel egyetemben kifejlődik a gyök vége (gyökcsúcs), melyet már csak fogcsont (cementum) alkot.
Élattana.
A fogak feladatai, funkciói, melyeket az emberi szervezetben teljesítenek, vonatkoznak 1. a tápszerek összeaprítására, 2. a beszédre, 3. sajátlagos érzésre. Számos állatnál a fogak a táplálék megragadására és fegyver gyanánt is szolgálnak. A fogbél és a gyökhártya érző idegekkel dusan el van látva, melyek minden őket érő ingert a központi idegrendszerrel közölnek. De a fog szilárd állományainak zömét képező dentin is bir sajátlagos érző képességgel. Ha a zománctól vagy gyökcsonttól megfosztott és ennek folytán szabadon fekvő dentint valamely eszközzel (mekánikai inger), vagy hideg vagy meleg tárgygyal érintjük (termikus inger), vagy p. savat cseppentünk reá (kémiai inger), vagy villamos áram behatásának tesszük ki (elektrikus inger), ugy az illető egyén fogában kellemetlen érzés támad, mely heves fájdalomig fokozódhatik. Minthogy a dentinben magában idegelemek nincsenek, azt kell föltételezni, hogy az ingert a dentinfibrillák fogják fel (Tomes) és közlik az idegdus pulpával. Pontosabb észleletek kiderítették, hogy a dentin ellentétben a bőr tapintó érzésével csupán hőmérséki különbözeteket képes felfogni, és igy a reá beható ingerek a dentin érző elemeit csak az akkor létrejövő hőmérséki különbözet által hozzák ingerületbe. A fog szilárd állományainak, mivel csak igen kevés szervi (organikus) alkatrészt tartalmaznak, csak kevés tápláló nedvre van szükséges, és ezt, mivel a pulpa véredényei a szilárd állományokba nem terjednek be, a dentinfibrillák utján nyerik. Aggkorban a fogak rendszerint kihullanak, ennek okai a pulpa elmeszesedésében, a fogbél véredényeinek és a dentincsatornácskák elzáródásában (obliteratio) keresendők.
Betegségei.
A fogak begegségei alatt tkp. azon kórok értendők, amelyek kizárólag a fogakban, illetve azoknak szilárd állományaiban és lágy részeiben fordulnak elő. Minthogy azonban a fogak betegségei átterjednek és betegségeket okoznak az állcsontokban, amelyekben implantálva vannak, az inyben, mely az állcsontokat beborítja és a további szomszédos lágy részekben ennélfogva azon kórok, melyek a fogbetegségekből kiindulólag az utóbb nevezett területeken előfordulnak, szintén a fogbetegségek közé számítandók. Régebben alig ismertek más fogbetegséget, mint a fogszut (caries) és a fogak által előidézett daganatokat, anélkül, hogy az igy jelentkező betegségek természetét illetőleg részletes kutatások vagy észlelések történtek volna. Nagy különbséget tüntet föl e tekintetben a modern fogászat, melyben, nemcsak a fogakban és a hozzátartozó állcsontrészekben előforduló kórtani (kórszövettani) elváltozások nyertek tüzetes leirást (Salter, Wedl, Magitot, Rothmann s mások), ugy hogy kórbonctanilag felismerhetők, hanem klinikailag is a fogbetegségeket éppen ugy megkülönböztetik egyes kóralakok szerint, mint az orvosi tudomány egyéb szakaiban, p. a szemészetben, fülészetben stb. történik. A fogbetegségek is, amennyiben önálló kóralakok kórképet nyujtanak, körülirható kórtani jelleggel és klinikai jelenségekkel birnak, mint önálló kóralakok ismertetnek föl és jelöltetnek, vagyis diagnosztizáltatnak. Ez uton a fogbetegségeknek hosszu sora lett ismeretessé és képezi mai nap a fogászati (fogorvosi) gyakorlatnak tárgyát. A fogbetegségeket a következő csoportokra osztják fel: I. a fog szilárd állományainak betegségei, II. a fogpulpa betegségei, III. a gyökhártya bántalmai, IV. a fogmeder-, medernyujtvány-, illetve állcsontoknak, csonthártyának, mirigyeknek sit. fogak által előidézett bántalmai; ide csatlakoznak a szájnyákhártya és iny betegségei. Mellékcsoportot képviselnek az egész szervre (fog), vagyis totálitására kiterjedő esélyes sérülések, milyenek: erőművi (traumatikus) lézio, törés (fractura coronae), ficam (luxetis), kopás (usura) dolor post extractionem. Ily sérülések egyszerre két v. mindhárom csoportba vágó bántalmat okozhatnak. Példa a fog-ficam, melyet esés hozott létre, s midőn letörik a korona egy része, megszakad a pulpa táplálása, s ugy ez, mint a gyökhártya, csont, csonthártya, iny lobos, illetve üszkös lesz; vagy a foghuzást néha követő lobos bonyodalmak. Az I. csoportba tartoznak a fogzománcon, a fog dentinjében és esetleg gyökcsontjában (cementum) előforduló kórok. E betegségek, eltekintve nevezett fogállományok fejlődési rendellenességeitől, sokfélék. De utóbbiak között legkiválóbb helyet foglalja el gyakoriság tekintetéből az általánosan ismert fogszu (caries), mely a zománcra szorítkozhatik (caries adamantina), tovább terjedve a dentint afficiálhatja, ekkor dentinszu (caries dentinalis), v. végre a cementállomány lobját idézi elő (cementilis), mely analog folyamat a csontlobbal (ostitis). A fogszu a legrégibb idők óta (egyiptomiak) ismeretes kór, s abban nyilvánul, hogy a fog körülirt helyen föllágyul, megszinesedik, barna-feketés lesz (caries pigmentum), itt kimosatva kiöblösödik, és végre a kórfolyam elmarva a fog jelentékeny részét, ezt törékenynyé teszi, vagy a fog teljes letörését eredményezi. A caries mindig kivülről indul meg és igy a foggyököt, hacsak ennek egy része az állcsontból, ill. a fogmederből ki nem áll. lecsupaszítva nincs, nem támadja meg. Keletkezését illetőleg régente mindenféle babonás felfogás uralkodott, melyek közül a középkorban leginkább elterjedt az a nézet, hogy a fogszut kukacok okozzák. Világosabb nézetre jutott az ujkori fogászatnak u. n. atyja Fauchard Péter (Páris 1728) és kortársai, akik az addig uralkodott felfogásokat a babonák közé számüzték, anélkül, hogy azon időben képesek lettek volna a kór lényegét megmagyarázni. Csupán a modern vizsgálati eszközök (mikroszkóp) feltalálásával vált lehetségessé a fogszu eredetét és lényegét tudományos alapon földeríteni. Miután előbb a fogszu oka gyanánt még a rothadást, majd vegyi befolyásokat (vegyi elmélet) vették föl; végre élősködő elméletet állítottak fel, és legvégül Leber és Rottenstein (Ueber die Caries der Zähne, Berlin, 1867.) bebizonyították az élősködő elmélet alapos voltát, ugy hogy jelenleg a fogszu keletkezése a vegyi és élősködő elmélet alapján magyaráztatik akként, hogy a fogszu keletkezésének bevezető részét vegyi folyamat, valamely a szájban előforduló sav vagy savak behatása, folytatását és továbbterjedését pedig mikroorganizmusok képezik. Ezen mikroorganizmusokat a legujabb időben beható kutatások tárgyává tették (W. D. Miller, Berlin) és egy egész sorát a különféle alaku fogszu baktériumoknak voltak képesek modern módon kitenyészteni. Szorosabban meghatározva tehát fogszunál első sorban a mészsóknak kell feloldatni, ill. kivonatni a fog szilárd állományaiból és csak azután jöhet létre mikroorganizmus-invázió a fogporcban; ez utóbbi stádiumban történik a fogállománynak elszineződése barnára v. feketésre (caries-pigmentum).
A dentin nem lévén ellátva véredényekkel és idegekkel, maga nem képes érezni, és ezért a szuvas terület ugy tekintendő, mint egy a fogon ejtett seb, amelyen át a külső behatások erőműviek és hőmérsékbeliek azon fonalacskák utján, amely a dentint a fogpulpával összekötik (dentinfibrillák), a fogpulpához vezettetnek, mely már bőségesen van ellátva érző idegekkel. A fogszu által okozott üregen keresztül tehát a külső behatások közvetve a fogpulpát érik, és a kellemetlen érzéstől kezdve a heves nyilalásig terjedő fájdalmi tüneteket okoznak. A fogszu hosszabb fennállása után, a kórfolyamat progressiója folytán, mely feltartózhatatlan, előbb a fogpulpa, majd a gyökhártya betegedik meg, ugy hogy az utóbbiaknak betegségei ily esetekben a fogak másodlagos megbetegedései, és ha a fogszu még tovább is fennáll, harmadlagosan az állcsontbetegségeket okozhatja. Az utóbbi évtizedekig az ezen csoportokba tartozó, névleg klinikai, vagyis diagnosztizálható betegségek közül csak alig nehányat irtak le részletesen, azonban jelenleg az irodalomban ismeretes kórfelosztás szerint a fogbántalmak jelenségeit részletesen ismerjük, és legujabban az egyes fogbetegségek klinikailag is pontosan meg vannak különböztetve. Fogalomnyujtás kedvéért legyen megemlítve, hogy jelenleg több mint 15 pulpabetegség (pulpitis atrophia), továbbá több mint 14 gyökhártyabántalom és 8 a fogak által előidézett csonthártyabántalom, összesen több mint 37 fogbetegség (általánosan szólva) ismeretes és kórismézhető a fogorvosi gyakorlatban.
Ápolása.
A fogak gondozása általában véve áll: a fogakra kártékony hatányok kerüléséből, a fogak rendszeres tisztántartásából s a megbetegedett fogak idejekorán történő gyógykezeléséből. Fogakra kártékonyan hat: nagyon hideg s nagyon meleg ételnek v. italnak, főleg közvetlen egymásután következő élvezése. Nagyon savanyu étel vagy ital, ha a fogakat elvásítja, kártékony, a száj közvetlen utána kiöblítendő. A fogak feladatához nem tartozó káros erőműveletek végzése p. dió, vagy mogyorótörés, fonal elharapása stb. A fogak akaratlagos fehérítése, p. savak által (citrom, sósav stb.). A fogaknak valamely érccel történő piszkálása. Erősen suroló fogporok és fogpaszták használása. Mérges anyagokat tartalmazó kendőző szerek (arckenőcs, festőszerek). Igen kemény fogkefe vizszintes alkalmazásban. Savakat tartalmazó szájvizek. Ezen kártékony hatányok tehát kerülendők. A fogak rendszeres tisztántartása akként történik, hogy minden étkezés után a fogak között maradt ételrészek elefontcsontból, teknőchéjból, szarvból vagy célszerüen ludtollszárból készült fogpiszkálóval eltávolíttatik, nagyon szorosan álló fogak közeit selyemfonállal vagy a kendő szegetlen szélével lehet kitisztítani. Ezután a száj jól kiöblítendő. Betegségre nagyon hajlamosak helyesen cselekszenek, ha minden étkezés után a kipiszkálás elvégzésével még fogaikat le is kefélik s kellő időn át öblögetve, addig, mig a kiköpött viz nem zavaros s élelmiszereket nem tartalmaz. Még fogbetegségekre kevésbbé hajlamosak is naponként kétszer, reggel a felkeléskor és este a lefekvés előtt tisztogassák meg fogaikat akként, hogy először szájukban vizet tartanak, melylyel a sürübb nyálat feloldják. Ezután kefével a felső és alsó fogsort gondosan keféljék le ugy, hogy ebben sorrendet tartsanak; igy először a felső fogsor fogainak ajki felületét, azután a rágó felületét, ezt követőleg a fogak nyelvi felületét tisztogassák meg, ugyanilyen sorrendben azután az alsó fogsort is. Keféléshez nem kell az üzletszerüen hirdetett fogporokat és pasztákat használni, ezek többnyire erősen surlók és igy ártalmasak. Legjobb a közönséges kézi szappant venni, mely ép ugy megtisztítja a fogakat is, mint a kezeket. A fogkefét nem szabad vizirányosan használni, mivel ezáltal a fogak nyaki részén kopás állhat elő, de másrészt épp a fogközök, melyeknek tisztántartása legfontosabb, nemcsak nem eszközölhető, hanem épp a fogkefe által a fogközökbe tereltetnek az eltávolítandó anyagok. A fogkefét mindenkor a fogak hossztengelye irányában felülről le, vagy alulról fölfelé kell vezetni. Eleintén nagyon szokatlan, de csakhamar bele lehet törődni, s később oly szokottá válik, mint vizirányos kefélés. Dohányos vagy vastag, tapadó nyállal biró egyének fogpor gyanánt hetenként egyszer-kétszer iszapolt krétából készített fogport használhatnak, melyhez a gyógytárban még fodormenta olaj is keverhető. A fogkefe ne legyen nagyon kemény, sem puha, jobbak a kisebbek s amelyeknek szőrzete kivájtan - a fogsor ivének megfelelően - levágva van. Jó ha egyidejüleg több fogkefe van használatban, mivel a közvetlen használat után a fogkefe is szorgosan megtisztítandó s megszárítandó. A kefélés után a szájat ismét jól ki kell öblögetni, v. tisztán vizzel, vagy gyenge szoda bikarbona, vagy borszeszoldattal, mely egyszerü szájviz gyanánt használandó. Egyes kórbuvárok még antiszeptikus szájviz használását is ajánlják, igy a berlini Miller következő elegyet ajánlja. Végy: Thymolt 25 centigrammot, benzoe-savat 3 grammot, Eucalypti festvényt 15 grammot, alkoholt 100 grammot és gautheria-olajat 25 csöppet, melyből egy pohár vizre egy kávéskanálnyi veendő. Beteg szájnál valóban jótékony hatással alkalmaztatik, jól gondozott szájnál azonban az előbb ajánlt tisztántartás is elegendő. Némely vadon élő népnél nagyobb a fogak gondozása és tisztántartása, mint sok művelt embernél, igy a szerecsenek az étkezés után rostokra zilált fával dörgölik meg fogaikat mindaddig, mig minden ételmaradékot eltávolítottak; sőt a házi állatokat megfigyelve, látjuk, hogy az evés befejezése után nyelvükkel, ajkukkal piszkálják fogaikat, hogy azokat az ételmaradékoktól megtisztogassák. Ha egyeseknek ideje szükre is van szabva, azért kötelességük önmaguk gondozására időt szakítani, s kiknek idejük elég van, azoknál a mulasztás semmivel sem védhető.
A megbetegedett fogak ideje korán gyógykezelendők. Ezen tétel az, mely ellen legtöbbször s legsulyosabban vétkezni szokás. Még olyanok is, kik e tétel igazságáról meggyőződtek, sokszor okadatlan huzavonás, «a még nem fáj»-ásba vetett alaptalan reménykedés folytán keserüen érzik meg nem tartásának következményeit. A szájban minden beteg fog, mely még gyógykezelhető, gyógykezelendő is. Igen beteg fogak v. gyökök a szájból eltávolítandók s ezek helye műfogak által pótolandók. Ha fogkőképződés van, ez eltávolítandó, épp ugy gyókezelendő bármely iny- vagy szájnyákhártya-megbetegedés. Szuvas v. másként betegfogu egyének és gyermekek a nagyobb rágóműveletet igénylő eledelektől, p. husféléktől is tartózkodnak, mivel ezeknek rágása sokszor fájdalmat okoz; a szénvizegyek (kenyér, rizs, burgonya, tésztások) pedig savanyu erjedést okoznak s a megbetegedést még növelik, annál inkább, mivel ilykép megbetegedett egyének a száj rendszeres tisztántartásától is tartózkodnak, mivel a fogpiszkáló és kefe alkalmazása, valamint az öblögetésnél a viz hőmérsékének különbözete ismét fájdalmat okoz s igy egyre növekszik az alkalom a betegség tovaterjedésére, mi nem is marad ki, s igy a kezdetleges kis- és könnyen gyógykezelhető bajból kiterjedt és sokszor mélyreható megbetegedés és kár származik. Meg nem gyógyítható fogak és gyökök eltávolítandók még akkor is, ha fájdalmat nem okoznak, azért, mivel ezek egyrészről gócpontjául szolgálnak a fogbetegség terjedését létrehozó mikoorganizmusoknak, másrészt azért, mivel azok üregei tisztán nem tarthatók s abban rothadó anyagok gyülemlenek össze, melyen nemcsak a szájnak büzös szagot kölcsönöznek, hanem ezen rothadó anyagok a falattal keveredve a gyomorba jutnak s az emésztést károsan befolyásolják, ezenkivül még a tulajdonos minden percben ki van téve ily fogak vagy gyökök által előidézhető következményes bántalomnak, mely esetleg sulyos lehet s csak ez uton kerülhető el. Fogkőképződés mellett a száj tisztán nem tartható, rendszerint szagos is, továbbá következményes bántalmakkal jár, milyen az inylob s a fogak korai megingása. Az iny és szájnyákhártya-megbetegedés mellett a fogak feladatuknak nem felelhetnek meg teljesen s igy a fogakra, valamint az egész szervezetre kártékonyan hatnak. Fogbetegeknek legalább félévenként - gyanus jelenségek esetén még hamarább is - fogorvosi szemlét kell tartatniok.
Gyermekek fogait - amig kicsinyek, - az anya vagy helyettese tisztogassa, azonban a lehetőség szerint jó korán hozzá kell őket szoktatni. Gyermekeknél puhább és kisebb fogkefe alkalmazása tanácsos. Nem elégséges azonban, hogy a gyermekek csak szinleg végezzék a köteles fogtisztítást, hanem erre szorgosan felügyelni kell s ha nem kellően végeztetett volna, ismételtetni is lehet. Káros a gyermekek rágószervét elkényeztetni s a rágásra alkalmas keményebb anyagokat, p. kenyérhéjat tőlük elvonni. Tejfogak (gyökhártya-gyuladásokat kivéve) egész a fogváltásig megtartandók. Szuvasmegbetegedésük esetén idejekorán fogtöméssel gyógykezelendők. A korai kihuzás ártalmas egyrészt a gyermek táplálkozására, másrészt az állandó fogakra nézve, melyek irányt változtatva sokszor görbén vagy rendetlenül törnek át, miáltal a fogak kellő záródására (articulatio) s az állcsontok fejlődésére is kár háramlik. A tejfogak kellő időben távolíttassanak el, sem korábban sem későbben; emellett nagy gond fordítandó az áttörő v. áttört állandó fogakra, nehogy esetleg szuvas tejfogak által megbetegedjenek. Szuvasfogu gyermekek táplálkozása a gyakran beálló fájdalmak miatt is fogyatékos s igy rosszabbult táplálkozás következménye a csekélyebb ellentálló képesség - gyermekeket amugy is gyakrabban fenyegető - betegségekkel szemben. Bünnek tekinthető azon szülők hanyagsága, kik gyermekeiket rendetlenül álló fogsorral engedik felnőni s a helyreigazítás legkedvezőbb idejét elmulasztják felhasználni; ilyenkor hanyagságuk következtében gyermekeiknek ez egész életen át sokszor bántó fogrendellenességet kell eltürniök, ami által az arc is több-kevesebb eltorzulást szenved, mi főleg leányoknál bizonyára kellemetlen és hátrányos, nemcsak egészségi szempontból, hanem a száj tisztántartása tekintetéből is. A fogak rendellenességeinek kezelésére legalkalmasabb a 12-16 év közti kor. Fogbetegségre hajlamos gyermekeknél vagy a fogváltás idejében lévőknél 2 havonként kell szakértőnek vizsgálatot végezni.
Rendszerint nagy mulasztás történik betegeknél, kik állapotukban vagy nem képesek fogazatuk ápolását eszközölni, v. figyelmük ettől a domináló betegség szenvedései által teljesen eltéríttetik. Ilyenkor az ápoló személyzetnek kell ezen kötelességet teljesítni s az orvos rendelete szerint naponta egyszer-kétszer még a legsulyosabb betegség esetében is begyakorlott kézzel a fogak gondozását fentartani. Minden gyomorbetegségnél első kötelesség volna a száj rendbehozása s a fogaknak lelkiismeretes gondozása. Egyes szerzők gyakori összefüggést tapasztaltak a fogak s a női ivarszervek megbetegedései között; tanácsos volna tehát idevágó esetekben a helyi gyógykezelés bekezdése előtt a száj teljes rendbehozatását rendelni el. Nők a serdülési időszakban valamint a terhesség alatt különlegesen hajlamosítvak a fogak megbetegedésére, nem lehet eléggé hangsulyozni, hogy ezen időszakban, illetve emezt megelőzőleg, vagy annak kezdetén, a legszorgosabb kezelés válik szükségessé. Fertőző vagy más betegségben szenvedőknél az egyéb gyógymód megkezdését a száj és a fogak kezelésének kellene megelőzni.
Műfogak.
Duchateau saint-germain-i gyógyszerész jött először azon gondolatra, hogy műfogakat mesterségesen porcellánból készítsen, azonban első kisérlete 1774-ben nem sikerült s igy összeköttetésbe lépett Dubois de Chemant párisi fogászszal, s neki sikerült először használható porcellán műfogakat előállítani, melyre XVI. Lajos 1786. szabadalmat adott. Eleintén a találmány hasznosítása lassan terjedt, de már a jelen század első negyedében, midőn Planton dr. által Amerikába átvándorolt, rohamos virágzásnak indult. A műfogak gyárilag állíttattak elő s egyre növekvő keresletnek örvendtek, miáltal azok készítésére mindinkább nagyobb gond és figyelem fordíttatott s soknemü javítások után már e század közepén szinben, alakban s a legkülönbözőbb nagyságban teljesen kifogástalan műfogak állíttattak elő. Természetes, hogy ezzel karöltve nemcsak a műfogak viselése egyre terjedt, hanem egyszersmind minden más anyagból készült műfogakat csakhamar teljesen kiszorított. Általános elterjedtségét korlátolta a fogművek előállításának költséges volta, mivel foglalt gyanánt leginkább arany használtatott s igy csak módosabbak viselhették; azért örömmel fogadtatott Goodyear Charles találmánya, ki a vulkanitot (kaucsuk 1855) ajánlotta a műfogak foglalásához, mely azóta mindenfelé elterjedt s olcsóbb előállítása következtében a szegényebbek is hozzájuthattak s ma már általános használatnak örvend, sőt az 1870. Hyatt által ajánlott celluloid sem volt képes helyéből kiszorítani.
A műfogak állománya (teste) porcellánföldből, mezőpátból s kovasavból áll (melybe már az első égetés előtt platinszögek tétetnek, melyekkel a fogmű készítésekor az aranyhoz vagy vulkanithoz erősíttetik) s kellő formába szorítva, kiégettetik. Azután egy külső, higabb réteggel lesz bevonva, mely fémélegek által a kivánt szinárnyalatot adja meg s ismételt kiégetés után fénylővé, a zománchoz hasonlóvá válik. Gondos összeválasztás után kisebb-nagyobb csoportokba (garniturákba) lesz rakva s igy jön a kereskedésbe, honnan a fogorvos szerzi be. A különböző fogművek előállítására a különféle szin, alak és nagyságon kivül még több fajta műfogak készíttetnek, igy: lapos, lékes, lyukas, inyes, fél, teljes, foltos, csapos stb. fogak, melyek szükség szerint kerestetnek ki s használtatnak föl. Mekkora azokban a fogyasztás, az kitüni abból, hogy már néhány év előtt évi 5000000-ra becsülték a világ összes műfog-gyártását; jelenleg jóval több lehet. Angol és amerikai gyárak a nagy-producensek.
A műfogak alkalmazási módja sokféle lehet. Egyes műfogakat, ha ép és egészséges foggyök van jelen ugy legcélszerübb csap segélyével ezen foggyökbe ersőíteni be; ezt csapos műfogaknak nevezzük. A csapos műfogak viselése igen kényelmes, semminemü kellemetlenséggel nem jár, s igy alkalmas esetben mindenkor ajánlható. Ha egy v. több ép gyök jelenléte mellett több fog hiányzik, ugy készíthető oly fogmű, melynél a hiányzó fogakat pótló műkoronák egymással (aranynyal) összeforrasztatnak s az egészet a meglévő ép gyökökbe erősített csapok rögzítik a szájban, ezt hidas fogműnek (bridgework) nevezik; néha ugy is készíthetők, hogy a meglévő fogakhoz vannak aranyboriték, vagy egyéb, sokszor nagy leleményességet igénylő készülékek által erősítve. Ily hidas fogművek sok gondos munkát igényelnek, de ha jól tervezve és hibátlanul alkalmaztattak, ugy viselésük szintén igen kényelmes és célszerü. Ha a viszonyok a szájürben a hidas fogmű készítését meg nem engedik, ugy a szájpadhoz vagy az alsó állhoz illő arany lemez készíttetik, melyre a fogak reá forrasztatnak s a szájban vagy egyedül tapadás által (tapadós fogmű) v. kapcsok által is (kapcsos fogmű) rögzíttetnek; ez utóbbi lehetőleg kerülendő, de ha nem lehet elkerülni, ugy széles kapcsok alkalmazandók. Ha az iny nagy mértékben sorvad, ugy ez inyes fogak által pótoltatik (inyes fogmű), vagy a szájpadlemez az inyre is kiterjed s inyszinü zománccal vonatik be (zománcos fogmű), ez utóbbi esetben arany helyett, mely nem elég hőálló, platin vétetik. Mindezen fogművek sok munkát és sok időt igényelnek. Előállításuk röviden a következő: A szájról lenyomat vétetik vagy gipszszel, vagy ezen célra készült masszával (p. Stent 's Composition, áll: talkum, krapplakk, kopál, stearin és olajsav keverékből). Ezen lenyomatba öntött gipsz az áll, esetleg még meglévő fogak hű utánzatát adja és mintának neveztetik. Ezen gipszminta kellő elkészítés után mintázó homokba nyomatik, eltávolítván azt a homokból, a képződött ürbe olvasztott cink öntetik s igy kihülés után az előbbi gipszminta másolata horganyba öntve nyeretik. Most ezen horganyminta ismét homokba lesz ágyazva, de ugy, hogy a szájpadrész a homokból kiáll, melyre olvasztott ólom v. cinn lesz öntve (positiv), ez utóbbit ellenmintának (negativ) hivják. Most a minta és ellenminta közé (legalább 18 karátos) aranylemez lesz téve s az ellenmintára történő folytonos kalapácsolás által (miközben az aranylemez többször is hevíttetik) a minta, illetve a szájpadalakjához idomíttatik. Ugyan-e célra szolgáló hidraulikus gépek is léteznek, melyekben a lemez préseltetik. A fölös rész eltávolítása után a mintához köszörült (szinben és nagyságban a kivántnak teljesen megfelelő) műfogak az aranylemezre ragasztatnak, azonban csak viaszszal oly célból, hogy a fogorvos meggyőződhessen az eddigi munkálatok helyességéről; ezt ilyenkor próbának hivják s a szájba illesztve, az esetleges változtatások vagy a fogbeteg különleges kivánságai ekkor teljesíthetők. Ha módosítás szükségessé vált, ugy ismételt próbát is lehet tartani, amig minden a kivánt módon alakítva vagy másítva lett. Ezután a műfogak az aranylemezzel együtt ugy lesznek begipszelve, hogy a viaszos helyekhez hozzáférni lehessen. Most az egész óvatosan fölmelegíttetik s a viasz helyébe aranyforrasz lesz téve s a fogak egyenkint a lemezhez forrasztatnak, épp igy esetleg a kapcsok is. Most a gipszből a fogmű kivétetik s a szükséges reszelés, simítás és fényesítés után a szájba történő beillesztésre készen áll. A beillesztésnél gond lesz fordítva arra, hogy a fogmű sem nagyon lazán, sem nagyon beékelve ne álljon, továbbá, hogy mindenütt egyenletesen a szájpadhoz, illetve inyhez simuljon s türhetlen nyomást a lágyrészekre ne gyakoroljon.
Természetes, hogy ilyen tapadós fogmű viselése kezdetben az illetőnek nehézséget okoz, de ez mulandó s nehány napi megszokás után nemcsak elmarad, hanem később a megszokott fogmű nélkül érzik magukat kellemetlenül a fogművet viselők. A kalapácsolás helyett az aranylemez préselhető is, amidőn az eljárás némileg módosul, valamint módosul a zománcos fogmü készítésénél is, melynél a fogmű többször az olvasztó kemencébe kerül, a pépalakban reá rakott zománc ráolvasztása végett. Arany és platin helyett más olcsóbb ércből is készítenek fogműveket, de ezt csak kevesen üzik, mivel nincs arányban a reá fordított szorgos munka mennyisége a nemes érc árkülönbözetének megtakarításával s ezért szegényebb gyakorlatban vagy ideiglenes (provizórius) fogmű gyanánt a vulkanitos (kaucsukos) fogmű van nagy mértékben elterjedve. Ennek előállítása aránylag nagyon könnyü; kevés időt, munkát és olcsó anyagot igényel s igy szegényebbeknek is könnyen hozzáférhetővé válik. A minta ugy lesz véve mint az aranyfogműnél, a gipsz megöntése után ugyanezen viaszlemezre lesznek a fogak felrakva s igy a próba készen van, mely most zárkába (cuvette) lesz gipszelve. Felmelegítésre a ketté vett zárkából a viasz kiolvad s ennek helyére puha (esetleg különböző szinü) vulkanit tétetik. Most a zárka két része összeillesztetvén, összepréseltetik, s a szarusító (vulkánoló) kályhába lesz téve, hol 1-l 1/2 órai főzés után a vulkanit 175 °C.-nál folyó lesz, lehütve megkeményszik. Kihülés után a fogmű a felpuhult gipszből kivétetvén, a rajta fölös mennyiségben lévő vulkanit kaparók, reszelők stb. segélyével eltávolíttatik s a szájpadfelület kivételével simává és fényessé csiszoltatik, amidőn a beillesztésre kész. A vulkanit fogmű épp ugy készíthető keskeny, valamint teljes egész szájpadlemezzel; előbbi legtöbbször kapcsokkal van ellátva, utóbbi a tapadásos fogmű, sokszor a szájpadlemez középrészén a szájpad felé néző felületén bemélyedéssel bir (szivókamra, Luft-Saugkammer, suction-chamber), mely a fogmű gyorsabb és fokozottabb tapadására szolgál, mi a megszokást könnyíti ugyan, de később a nyákhártya betüremlése folytán tapadóképessége csökken. Rendszerint a felső állon hiányt pótló fogművek szilárdabban állanak, mivel a nagyobb s keményebb felület a tapadásra alkalmasabb, az alsó állhoz készült fogművek a néha keskeny állszegélyen nem tapadás, hanem inkább sulyuk folytán ülnek. Néha kedvezőtlen viszonyoknál, teljesen fogatlan szájba készült fogműveket még rugókkal is összekötik, melyek a fogmű rögzítésének elősegítésére szolgálnak, az ilyet rugós fogműnek hivják. Ugyanigy készülnek a zárművek, valamint a fogszabályzó készülékek is; előbbihez gyakran szarusítás (vulkánolás) után puhán maradó kaucsuk is vétetik, s néha különleges készülék is csatoltatik hozzá; utóbbiba fémrugók, csavarok, ékek, fémlapok stb. erősíttetnek meg, melyek segélyével éretik el a fogak helyzetének szabályozása. Az arany fogműveknél ritkábban, a vulkanit fogműveknél gyakrabban repedés v. törés fordul elő, mely néha a fogat, máskor a lemezt éri. Legtöbbször ezen fogművek ismét kijavíthatók, a hiányok pótlása után az aranynál forrasztás, a vulkanitnál ujból történő szarusítás által. Gyakran kérdés tárgyát képezi, hogy a fogak kihuzása után mennyi idő multán tanácsos fogművet készíttetni; erre egyöntetü válasz nem adható, mivel az egyes esetek milyensége szerint az adott tanács különböző. Oly fogak eltávolítása után, melyek másodlagos v. harmadlagos hevenybántalomban szenvedtek, mindaddig várni kell, mig a lágy részek lobosodása és duzzadtsága teljesen elmult. Ha egyes fogak vagy gyökök távolíttattak el, melyek az előbb említett bántalmakban nem szenvedtek, ugy legtöbbször már nehány nap mulva az üresen maradt hely műfog által pótolható, mivel ily esetekben a fogmeder sorvadása csak kis mértékben szokott bekövetkezni. Ha egymás után több fog és foggyök huzatott ki, ez esetben néhánynap mulva ideiglenes fogmű (provizórius) alkalmazható, mely azután 9-12 hó mulva az állandó fogművel cserélhető föl. Azok, kiknél a kettős fogművel járó költségek szerepet játszanak, helyesen teszik, ha a fogak és gyökök kihuzása után csak 6 hó mulva jelentkeznek hiányzó fogaik pótlása végett.
A fogművek ápolását illetőleg rögzített csapos műfogakon s hidas fogműveken kivül (de gyakran már az utóbbiak is) a szájból tulajdonosuk által kivehetők. Minden nem rögzített fogmű minden étkezés után a szájból kiveendő s a száj kiöblítendő, valamint a fogmű fogkefe segélyével szappannal lekeféltetik s leöblítés után vizbe tétetik (melyhez kevés borszesz vagy kölni viz adható); egész éjjelen át a fogmű a vizben ázik s csak reggel a fogak megtisztítása után tehető ismét a szájba vissza. Igen előnyös, ha fogművet hordó egyének másodpéldánynyal (duplikáttal) is birnak, részint azért, hogy esetleg beálló törés alkalmával magukat - a néha igen kellemetlen - zavartól megkiméljék, másrészt azért, hogy az egyik fogmű némileg tovább állhat a vizben s igy könnyebben elkerülhető az, miről gondatlan egyének panaszkodnak, hogy a szájban szagot kapott. A fogművet éjjel a szájban tartani (kivéve némely esetben a megszokás rövid idejét) egyáltalán nem tanácsos, még az esetben sem, ha nagy is a fogmű, vagy ha az illető másodpéldánynyal birna is. A fogművek a száj rendes kinézésének rendes helyreállítása mellett részint a beszéd hiányosságát, részint a rágás nehézségét célozzák megszüntetni, de viselésük első napjaiban feladatuknak csak ritkán felelnek meg, mi a szokatlanság következménye, mi azonban helyesen készült fogműveknél néhány nap alatt már mulik. A megszokás ideje alatt fődolog, hogy az illető orvosa tanácsát szó szerint pontosan kövesse.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
