Attila
Attila: történelmi személy († 453), a → hun–magyar mondakör központi alakja. Középkori történetírásunk tőle származtatja Árpád-házi királyainkat, népével, a hunokkal azonosítja népünket. Különösen eleven a székelyek Attila-hagyománya, jelentőségében nem kisebb, mint fiáé, Csabáé (→ Csaba-monda). Személyéhez az Alföldön és a Dunántúlon is helyi mondák sora kapcsolódik. Fővárosát egyaránt a maga területére képzeli Szeged, Hódmezővásárhely, Arad, Szentes, Gyula, Jászberény, Debrecen, Balmazújváros népe. Sírját – mint Ausztria, Svájc, Franciao., Felső-Olaszo. vagy Lengyelo. – hazánk is a maga földjén keresi: így a Dunántúlon a Baracska melletti Szentivánpusztán, a somogyi Attala faluban, Százhalombattán (amelynek határában egy domb Attila vára nevet visel), de főként a hun emlékeknek vélt római épületmaradványokban gazdag Keveháza vidékén (Tordason tartották torát, Gyúró községben gyúrták a torra a tésztát stb.), a Tiszántúlon pedig Dombegyháza vidékén, ahol e hagyomány különösen eleven. Attiláról szóló régi mondáink közül egyrészt a világbirodalmat megalapozó és jelképező fegyver, az Isten kardja, másrészt az Attila temetéséhez fűződő rítusszövevény figyelemre méltó. Attila 5. sz.-i kortársa, Priszkosz Rhétor szerint Isten kardját egy pásztor vitte ajándékul Attilának, miután a földben rejlő kard nyájának egyik üszőjét megsebezte; s Attila úgy vélte, e kard által maga Mars, a hadisten rendelte őt az egész világ urának. Középkori krónikáink ezt nem említik; a 11. sz.-i frank szerzetes, Lambert krónikája azonban az 1071. év eseményeit ismertetve előadja, mint került Salamon királyunk anyjának ajándékaként Ottó bajor herceghez az a kard, amellyel egykor Attila ádáz csatákat vívott a keresztények ellen, s amely végül IV. Henrik császár meghitt tanácsosának vesztét okozta. Humanista történetíróink, Callimachus és Bonfini ilyen előzmények után fűzik az Isten kardja mondáját műveikbe. – Hasonló isteni eredetű, világhódító csatákra képesítő kardokról Kelet és Nyugat mondái egyaránt párhuzamokkal szolgálnak; a földből heggyel kiálló kardok kultusza a szkítáknál az i. e. 5. sz. óta ismert, ilyenek a múlt század erdélyi régészeti leletei között is felbukkannak. Azt, hogy a földből kinövés, növény módra szakasztott kardok birtokosai emberfölötti hatalmakat is le tudnak győzni, egyes népmeséink is emlegetik. Ez a hagyomány tehát az Isten kardja monda ősi eredetét látszik bizonyítani. – Attila sírjáról népünk úgy véli, hármas (arany, ezüst, vas) koporsóban temették el; temetőhelyéül folyó medrét választották, amelynek vizét ideiglenesen elvezették; s hogy a vele eltemetett kincsekről senki se tudhasson, a temetést végző rabszolgákat agyonnyilazták. Ez a hagyomány számos elemében irodalmi eredetű, egyes részletei Jókai Mór és Gárdonyi Géza műveiből terjedtek el népünk körében. Kézai (14. fej.) ugyan pontosan meghatározza Attila temetési helyét a hunok közös temetőjében Százhalomnál, a Duna mellett, a temetésre nézve azonban csak annyit jegyez fel, hogy az „szkíta szokás szerint”, azaz nagy titokban történt. A szkíta előkelőségek temetkezésének titkosságát már Hérodotosz is említi (i. e. 4. sz.), a középkor egyes keleti utazói s utóbb Marco Polo a mongol-tatárok titkos temetéséről is hírt adnak. Az Attila-hagyomány tehát ilyen vonatkozásban hitelesnek látszik. Az a szokás, hogy az uralkodóval rabszolgáit is eltemetik, ugyancsak keleti rítusra utal, ennek háttere azonban nem a temetés titkosságának biztosítása, hanem a Lehel-mondában (→ Lehel kürtje) is megfogalmazott elv, amelyet a Képes Krónika így rögzít: „a szkíták hite, hogy akit az életben megölnek, a másvilágon neki szolgálni tartoznak” (33. fej.). Marco Polo az Altaj-hegység vidékéről ugyanezen indokolással jegyezte fel a szokást. Az Attila személyéhez kapcsolt további mondákból, amelyeket középkori történetírásunk említ, a néphagyományba is számos motívum átkerült, jóllehet ezek részben egykori gesztaíróink okoskodásának, részben a magyar királyokról szóló mondák Attilához való átkapcsolásának, olykor pedig a germán hősmondából való kölcsönzéseknek eredményei. Ilyenek, hogy Attila megölte testvérét, Budát, mivel az Pannonia fővárosát a maga nevéről nevezte el, holott Attila a saját nevét (németül Ecilburg) szánta a helynek; hogy a városa számára kegyelmet kérő Leó pápa kérésének Attila azért engedett, mert a pápa feje fölött karddal fenyegetőző alakot látott lebegni; hogy a német Detre ármánykodása Attila fiai közt szörnyű testvérharchoz vezet, amelyet a nép Krimhild csatája néven emleget stb. – Irod. Heller Bernát: Isten kardja (Ethn., 1912); Hóman Bálint: A magyar-hun-hagyomány és hun-monda (Bp., 1925); Solymossy Sándor: Monda (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Györffy György: Krónikák és a magyar őstörténet (Bp., 1948).
Sándor István
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
