belső fűtésű szobai kemence
belső fűtésű szobai kemence: a lakóhelyiség fűtésére, sütéshez, főzéshez szárításhoz használt beépített tüzelőberendezés. Legkorábbi emlékei a korai Árpád-korban feltárt lakóházmaradványok feltárása során kerültek napfényre. A viszonylag kis alapterületű lakóházak → kemencéit egyfelől a ház felszín alatti falába vájták, s tapasztással tették erősebbé, használhatóbbá. Arra is van példa, hogy valamelyik sarokba sárból, agyagból tapasztott boltozattal készítették a belső fűtésű szobai kemencét. Gyakran cseréptöredékeket, tégla-, kődarabokat tettek a tapasztásba, hogy a kemence falát, tűzfelületét hőtárolásra alkalmasabbá tegyék. A kemence szája mindig a fűtendő szoba légterébe nyílt. A 18. sz.-ig nem volt szokásban a kemencékhez füstelvezetők beépítése. A füst szabadon oszlott el a fűtött helyiségben, s ajtón, ablakokon át szivárgott el. Bár a középkor és az újkor folyamán a lakóhelyiség nagyságának növekedtével együtt a belső fűtésű szobai kemence mérete is változott, a fűtési rendszere, használata a régi maradt. A nagyméretűre épített belső fűtésű szobai kemencék, ill. padkáik hálóhelyként is szolgáltak. A közelmúltban már csak egyes kürtős füstelvezetéssel kiegészített példányaik maradtak fenn (pl. Domaházán, Borsod m.-ben; Erdőhorvátiban, a Tokaj-Hegyalja szomszédságában), az → északi háztípus elterjedési területén. A DNy-Dunántúl területén a 19. sz. közepéig gyakoriak voltak a belső fűtésű szobai kemencék. Ezek inkább őrizték eredeti jellegüket, mert füstelvezetésük egyáltalán nem volt. A → keleti háztípus területén szintén elterjedt volt a használata. Erre utalnak a 16–17. sz. folyamán nemesi, polgári, paraszti lakásul szolgáló épületek levéltárakban őrzött inventáriumai. Azonban itt a hőpalástul szolgáló kandallóval egészítették ki a belső fűtésű szobai kemencéket. Erdély északi sávjában, valamint a moldvai csángók körében megmaradt azonban a belső fűtésű szobai kemence kürtős, helyesebben kabolás füsttelenítéssel. A polgárosulás az ÉK-i megyékben a kabolás kemencék háttérbe szorulását, a kandallós tüzelők szélesedő elterjedését eredményezte a 19. sz.-ban. A belső fűtésű szobai kemencéket az újkorban általában sárból építették. A legelterjedtebb gyakorlat az volt, hogy a kemencepadka és alap megépítése, földből, vályogból való elkészítése után hőszigetelő s hőtároló rétegekkel bélelték a tűzfelületet. A kemence boltozatát favázra rakott sárból építették. Szikkadása, száradása után a kemencét fokozatosan felfűtötték, a vázát, majd később a falak agyagszövetét kiégették. Előfordult, hogy a kemence boltozatát vályogból, nyerstéglából, téglából építették meg. A belső fűtésű szobai kemencék fala vastag volt. Ezeknél a belső fűtésű szobai kemencéknél nem a felhevült falak sugárzása adta át a hőt, hanem a kemence belsejének légcseréje révén melegedett a szoba, a lakóhelyiség. A belső fűtésű szobai kemence fűtéséhez fát, rőzsét, gallyakat használtak. Ha a lakosság az erdő használatában korlátozva volt, különféle mezőgazdasági termények szárával, szalmájával vagy sással, náddal fűtöttek. A 19. sz. közepéig azonban általános volt a fafűtés. A belső fűtésű szobai kemencék előtti padkán főzőtűzhely is volt. A belső fűtésű szobai kemencéket a fűtésen, sütésen kívül főzés céljaira is felhasználták. Használatuk a 15. sz. vége óta a → kályhák, ill. a → külső fűtésű szobai kemencék fokozódó terjedésével visszaszorulóban volt századunk elejéig, amikor egyes kivételes esetektől eltekintve lényegében megszűnt alkalmazásuk. A belső fűtésű szobai kemencék magyar változatai szélesebb európai összefüggéseket mutatnak. Bizonyítják, hogy a magyarság a K-európai belső fűtésű kemencés ház elterjedési területéhez tartozó lakáskultúrával rendelkezett, de ennek a felbomlása népünk körében európai szinten összevetve is nagyon korán megindult. A DNy-i területeken szlovén, stájer kapcsolatokat mutatva fejlődött a belső fűtésű szobai kemence regionális változata. Az É-i, ÉK-i övezetben a morva, szlovák, ukrán, román népi építkezés anyagában lelhetők fel belső fűtésű szobai kemencéink közvetlen párhuzamai. – Irod. Istvánffy Gyula: A palócok lakóháza és berendezése (Népr. Ért., 1911); Bátky Zsigmond: Építkezés (I., A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Károlyi Antal–Perényi Imre–Tóth Kálmán–Vargha László: A magyar falu építészete (Bp., 1955); Méri István: Beszámoló a tiszalök-rázompusztai és túrkeve-mórici ásatások eredményeiről (Arch. Ért.; 1952); Tálasi István: A magyar nép anyagi kultúrája Európában (A folyamatos kutatások tükrében) (MTA I. Oszt. Közl., 1964).
Filep Antal
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
