borkereskedelem
borkereskedelem: A középkortól kezdve a só, a hal, a gabona és a jószág mellett a legfontosabb árucikk a bor volt. Az első borkivitelre utaló adat 1226-ból származik. A borkereskedelem különösen fontos szerepet játszott a városok fejlődésében. A 13. sz.-tól a királyok jelentős kiváltságokkal (vámmentesség, árumegállító jog, harmincad stb.) támogatták a városok bortermelését és borkereskedelmét. Pl. Sopron 1297-től, Kőszeg 1341-től, Ruszt 1479-től szállíthatta vámmentesen borait az ausztriai tartományokba. A 14. sz.-ban az Anjou-dinasztia városi fejlődést támogató politikája alatt jelentősen növekedett a borkereskedelem. Károly Róbert felvette a küzdelmet Bécs árumegállító joga ellen. A János cseh királlyal kötött visegrádi szerződés értelmében megnyílt a Buda–Esztergom–Nagyszombat–Brünn kereskedelmi útvonal. A jelentős borkereskedelmet folytató városok felhagytak az egyéb mezőgazdasági termeléssel. A szőlőművelés és a borkereskedelem az eredeti tőkefelhalmozás, egyben a várossá fejlődés alapjává lett. Már a 14. sz.-ban a legjelentősebb városok egyben a legfontosabb borkereskedők voltak. Pl. Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Lőcse, Késmárk, Szepesbéla, Kassa, Kamonc, Szalánkemén, Brassó, Buda, később Bártfa, Eperjes stb. Bár a források szerint a Ny-mo.-i bor hamarabb bekapcsolódott a külkereskedelembe, a 15. sz. végéig a borkereskedelemben kétségtelenül uralkodó szerepet játszott a szerémségi bor, amelyet Budára, Kassára, sőt Lengyelo.-ba fuvaroztak a délvidéki kereskedők. A szerémségi bor mellett a 15. sz.-ban keresett árucikként tűnt fel a somogyi, baranyai és tolnai bor, amely a török hódoltság alatt még nagyobb jelentőségre tett szert. A 16–17. sz.-ban Szegedre, Debrecenbe, Kecskemétre, sőt külföldre is szállították. A középkortól a 18. sz. közepéig a borkivitelnek négy fő útiránya volt: 1. A legkorábbi adatok (13. sz.) a nyugat felé irányuló kereskedelem megindulásáról szólnak. A soproni és pozsonyi borvidék borait Morvao.-on át Sziléziába szállították. Egy részét ott értékesítették, más részét tovább vitték Lipcsén, Berlinen át Poroszo.-ba és az északi államokba. A soproniak a borért cserében vásznat és posztót hoztak. 2. Pozsonyból Bécsbe és tovább az osztrák örökös tartományokba. Kisebb részben tengelyen, nagyobb részben hajóval a Dunán. A 16–17. sz.-ban ezen az úton jutottak el a somogyi, baranyai és tolnai ún. török borok az osztrák tartományokba. 3. A Szepességen át Lengyelo.-ba vezető út. Lublóig, Podolinig, Gniezdáig tengelyen szállították a bort, onnan pedig a Poprádon, ill. a Dunajecen és a Visztulán tutajon Varsóba, sőt tovább Oroszo.-ba. A közvetítő kereskedelmet a 16. sz.-tól a szepességi városoktól (Lőcse, Késmárk, Szepesbéla) mindinkább Kassa, Bártfa és Eperjes vették át. A lengyelo.-i borkereskedők a 14–15. sz.-ban még főként soproni (wino edelburskie), pozsonyi, szentgyörgyi (wino swietojurskie), budai és kisebb mértékben szerémségi bort vásároltak. A 16. sz.-tól fellendülő tokaji bor hamarosan kiszorította valamennyit és a lengyelo.-i kivitelben egyeduralomra tett szert. Ebben a bor minőségének és a lengyelek ízlésének találkozása mellett közrejátszott az is, hogy a Kamarának nagy kiterjedésű szőlőbirtokai voltak a Hegyalján, ezért az állam is támogatta a lengyel piac monopolizálását. 4. A borkivitel negyedik vonala Erdélyből vezetett Moldvába és a Havasalföldre. Az erdélyi magyar és szász bortermelés azonban nagyobb jelentőségre nem tudott szert tenni, sőt a 16. sz.-tól a török betörésekkel hanyatlásnak indult. A 17–18. sz.-ban inkább a román fejedelemségek területéről szállítottak borokat Erdélybe. – A 17. sz. közepétől tervszerű exporttörekvések is jelentkeztek borkereskedelmünkben. Pl. 1680 körül Hollandiába és a skandináv államokba, 1699–1700-ban egy örmény kereskedő Angliába szállított 1000 csöbör budai vörös bort. 1705-ben a francia és spanyol örökösödési háború idején angol kereskedőtársaság alakult a mo.-i borkivitel érdekében. Mindezek és a hasonló szórványos kísérletek a Ny-európai piac meghódítására nem jártak sikerrel. Ellenkezőleg, a 18. sz. közepétől a külföldi piacok fokozatosan bezáródtak a magyar bor előtt. Az osztrák örökösödési háború után, 1752-ben Mária Terézia megtiltotta a sziléziai vászon és posztó behozatalát, így a magyar bor kivitele is erősen megcsappant Sziléziába és Poroszo.-ba. A 18. sz. végére lényegében meg is szűnt. Kevés soproni bort vittek ugyan továbbra is osztrák-Sziléziába, de a szentgyörgyi, bazini, modori, ruszti borok végleg piac nélkül maradtak. Az 1775-ben bevezetett új vámrendszer értelmében magyar bort Ausztrián át csak akkor lehetett kivinni, ha ugyanannyi mennyiségű osztrák bort is vitt magával a kereskedő. Később ugyan ezt a rendelkezést megszüntették, de magyar bort a Dunán nem volt szabad Bécsen át vinni, csak a jóval költségesebb tengelyen szállítást engedélyezték. Ezzel az osztrák örökös tartományokba irányuló kivitel is erősen megnehezedett. Ráadásul az osztrák bort nem terhelte behozatali vám Mo. irányába, a magyar borokat viszont kivitelnél harmincaddal terhelték meg. Így a magyar kivitel helyett a 18. sz. végétől inkább az osztrák behozatal érvényesült. A külföldi piacokon eladhatatlan, savanyú osztrák bor az olcsóságával vált versenytárssá Mo.-on. A lengyelo.-i piac elvesztése nagyjából ugyanerre az időre esik. Lengyelo. harmadik felosztásával Galícia hosszú időre osztrák tartomány lett. Mo. és Lengyelo. közös vámhatára megszűnt, ehelyett az osztrák vámrendszer értelmében ugyanazok a korlátozások érvényesültek, mint a Bécs felé irányuló kivitelnél. A külföldi piacok elzáródása maga után vonta a szőlőművelés és borkészítés technológiájának nagyfokú hanyatlását, más társadalmi tényezők együttes hatására viszont ezzel párhuzamosan a szőlőterületek nagymértékű kiterjedése következett be. A két ellentétes folyamat eredményeképpen a 19. sz. elejére létrejött a mennyiségi termelés a korábbi minőségre törekvés rovására. Bár a feudális kötöttségek lényegesen kevésbé sújtották a szőlőművelést, mint a hagyományos paraszti gazdálkodás egyéb ágait, elmaradottságának mértéke hasonló volt azokhoz. A rosszul kezelt, eltarthatatlan borok miatt még a gyéren kínálkozó piaci lehetőségeket sem tudták a magyar bortermelők kihasználni. A két tényező kölcsönösen erősítette egymást. Ezalatt pedig az olcsó és jó minőségű francia, spanyol és rajnai borok meghódították a piacokat. Az így kialakult helyzeten az 1850-ben létrejött vámunió sem sokat változtatott. A külső piac hiánya miatt létfontosságú kérdés volt a bormérés jogának megszerzése, ill. gyakorlása a bortermelő helyeken (→ kocsmálás). Míg a 14–15. sz.-ban a bortermelő városok ragaszkodtak ahhoz, hogy a város határában termelt bort helyben mérjék ki, a 16. sz.-tól ez a probléma mindinkább háttérbe szorult, ehelyett az idegen borok behozatalának tilalmazása lépett előtérbe. A mennyiségi termelés időszakában a borbehozatal nemcsak a kimérésből eredő hasznot kisebbítette volna, hanem időnként és helyenként egyenesen a helyi termés eladhatóságát veszélyeztette. Ezért vált általánossá országszerte, hogy a más helyről behozott bor kimérését külön illeték lefizetéséhez kötötték. A borkereskedelemnek a 19. sz. második felére kialakult stagnálásába csak a → filoxéravész hozott változást. A kötött talajra ültetett szőlők Európa-szerte történt kipusztulása a magyar homoki borok számára időleges konjunktúrát teremtett, ami nagyjából az I. világháború idejéig tartott. A két világháború közötti időszak nemcsak a borkivitel számára nem volt kedvező, hanem az I. világháborút lezáró békekötéssel az addigi belső piac jó részétől is elesett a borkereskedelem, hiszen az elvesztett területek jórészt bort nem termelő területek voltak. (→ még: borcégér, → borkereskedő, → borűrmértékek, → cenzár, → történeti borvidék) – Irod. Szekfü Gyula: A magyar bortermelő lelki alkata (Bp., 1922); Komoróczy György: Borkivitelünk észak felé (Kassa, 1944); Feyér Piroska: Szőlő- és borgazdaságunk történetének alapjai (Bp., 1970).
Égető Melinda
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
