dohánykertész
dohánykertész: dohánytermesztéssel foglalkozó, speciális szaktudású mezőgazdasági munkás. A 18. sz. második felében és a 19. sz. első felében a dohánykertészek sajátos faluszerű településeket alkotva (→ kertészfalu) a mo.-i dohánytermesztés legfontosabb tényezői voltak. A 18. sz. első felében a felduzzadt mezővárosi zsellérlakosság többnyire saját, önálló kezdeményezésre kitelepült a környező bérbe vett kincstári pusztákra, és a kedvező értékesítési lehetőségeket kihasználva dohányt kezdett termeszteni. Az első dohánykertészségek túlnyomóan szegedi lakosokból Csongrád megyében közvetlenül a Tisza jobb partján az 1710-es évektől folyamatosan keletkeztek. Ezek a telepek kezdetben nem voltak állandóak. A dohánytermesztés helyeit a kedvező talajokat és az ármentes szinteket keresve viszonylag sűrűn váltogatta a lakosság. A dohánykertészek hosszú ideig megtartották városi illetőségüket, a kertészeteket ideiglenes szállásként használták. Végső letelepedésükre és a dohánykertész községek megszilárdulására a 18. sz. második felében került sor. Az úrbéri rendezés után a szabadon gazdálkodó bérlőket az allódiumokká alakuló földeken egyre több feudális szolgáltatás kötötte. Közben alakult ki a jobbágyparasztoktól különböző dohánykertész-réteg, amely a szabad bérlőközösség hagyományait őrizte, ugyanakkor azonban a jobbágyi kategóriákhoz hasonlóan is tagolódott. Az 1800-as évek legelején a napóleoni háborúk és az amerikai dohánybehozatalt akadályozó kontinentális zárlat még jobban föllendítették a mo.-i dohánytermesztést. A gyéren lakott Csanád, Békés és Arad megyékben, valamint a Temesközben újabb dohánykertész-falvak keletkeztek, amelyek azonban erősen különböztek a korábbiaktól. Szervezett telepítés eredményeként jöttek létre, gyakran magánföldesúri birtokok allódiumaként, sok helyen mindjárt szabályos faluként. A dohánykertészeket nem védték a többi, jobbágyokra vonatkozó törvények, és a bérleteken növekvő feudális terhek (dézsma, robot) fokozottabban kiszolgáltatták őket földesuraiknak. Ilyen állapotban történt a jobbágyfelszabadítás, amely azonban mint a majorsági földek művelőit a dohánykertészeket nem juttatta földtulajdonhoz. A szabadságharc bukása, majd az 1851-ben kihirdetett állami dohánymonopólium megpecsételte a hagyományos kertészségek sorsát. Az uradalmak nem várták meg az országos rendezést, hanem félve a dohánykertészek által kapott telkek elvesztésétől, a megnehezült értékesítési lehetőségekre hivatkozva jórészt föloszlatták a kertészségeket. A Pallavicini-uradalom pl. a falvakat karhatalommal leromboltatta, a lakosságot szétkergette. A dohánykertészek többnyire beolvadtak a környező települések agrárproletariátusába. Eredeti foglalkozásukat kevesen folytathatták, és így magas szintű szaktudásuk kárba veszett. Néhány kivétellel csak azok a magánföldesúri birtokokon levő dohánykertész-telepek maradtak meg, amelyek már 1848 előtt kezdtek átalakulni cselédfalvakká (pl. a Károlyi-uradalom falvai). A kincstár nem szüntette meg a dohánykertészeteket, hanem hagyta, hogy lassan fölhagyjanak a dohánytermesztéssel, és arra törekedett, hogy bérlettel és örökváltság-fizetéssel végleg helyhez kösse, állandó falvakká alakítsa őket a ritka lakosságú D-Alföldön. Ezeknek a településeknek az ügyét más telepítvényes falvakéval együtt csak 1873-ban rendezték országosan, önmegváltásra kötelezvén őket. A lezajlott változások folytán a D-Alföld elvesztette korábbi nagy súlyát a mo.-i dohánytermesztésben. A megszűnt dohánykertész-réteg helyébe a dohánytermelők új csoportja lépett, az uradalmi feles kertészek. Nem cselédbérért, hanem csekély konvencióért és a dohánytermés feléért dolgoztak. Nem voltak folytonos szolgálatra kötelezve, kisbérleti jellegű dohányos munkájuk mellett más szolgálatokat is elvállalhattak. Az új dohányosréteget kertésznek, gányónak, kukásnak, dohányosnak nevezték. A hagyományos földművelést folytató parasztoktól és a cselédektől egyaránt megkülönböztette őket értékes szaktudásuk, hagyományaik, életmódjuk, szokásaik, viseletük, magatartásuk, munkaszervezetük és a munkát kereső nagy mozgékonyságuk. Átmenetet képeztek a mezőgazdasági részesmunkások és az állandó gazdasági cselédség között. A dohánykertészek népes rétege nagy szerepet játszott a D-Tiszántúl (Viharsarok) forradalmi mozgalmainak kialakulásában. A kertészségek feloszlatása után igen sokan a nagy földmunkáknál (vasút- és útépítés, folyamszabályozás) kerestek munkát. A bontakozó agrárszocialista mozgalom bennük találta meg legfontosabb bázisát. Egészen a II. világháború utánig számos dohánykertész vált helyi vagy területi mozgalmi vezetővé. Másrészt a dohánykertészek jelentős kertészeti tapasztalatai alapját képezték a D-tiszántúli belterjes növénykultúrák nagyarányú kibontakozásának is (szegedi paprika-, makói hagyma-, szentesi zöldségtermesztés). – Irod. Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964); Gyimesi Sándor: A telepítvényes falvak „felszabadulása” (szerk. Szabó István: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914; I., Bp., 1965).
Kósa László
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
