furulya | Magyar néprajzi lexikon

Full text search

furulya: az ajaksípok családjába tartozó népi hangszer. E névvel általában a hatlyukú, végén fúvós, dugós változatot jelöljük, de jelentheti a → hosszú furulyát is. A Hortobágy környékén pedig a klarinétot nevezik furulyának. – Furulyakészitéshez leginkább bodza- vagy juharfát használnak. A hatlyukú furulyák átlagos hossza 30 és 50 cm között van. Furatuk átmérője 13–16 mm. A mai mo.-i furulyák furata általában egyenletes. Az erdélyi magyarok és a csángók (úgyszintén a románok) furulyáinak a furata alul összeszűkül, ennek következtében ezek hangsorának első két foka között nagyszekundnál nagyobb a távolság. Az ún. szélhasító nyílás alsó pereme hozza rezgésbe a furulyába fújt levegőt, mely a cső végét szorosan záró fadugó melletti keskeny csatornán át áramlik egyenesen a szélhasító nyílás éles peremének. – A hangképző nyilások („lyukak”) helyét a furulyakészítők legszívesebben valamilyen kész minta egy „jól magyarázó” kész furulya méretei után jelölik ki. Ha ilyen nincs kéznél, vagy a rendelkezésre álló anyag nem alkalmas (pl. rövid) ahhoz, hogy a kész beosztást rámásolják, akkor különbözőképpen mérik ki a lyukak helyét. A mérés legegyszerűbb módja az, hogy a készítő kezébe veszi a készülő furulyát, mintha játszana rajta, és megjelöli azokat a helyeket, ahol „az ujjaknak kényelmes”. Az egyik legáltalánosabb mérési elv szerint a legfelső hangképző nyílásnak a cső hosszanti felezőpontján kell lennie, s legalsó pedig annyira van a furulya alsó végétől, mint amennyi a legfelső lyuk és a szélhasító nyílás közötti távolság egyharmada. A lyukak egymás közötti távolságát egyenlően osztják el; a nagyobb méretű hatlyukú furulyákon azonban a 3. és 4. hangképző nyílás között nagyobb távolságot hagynak. – A pásztorok a furulyát – mint egyéb eszközeiket – művészi faragással, ólomöntéssel, karcolással, néha diszkrét színezéssel is (spanyolozás) díszítették. Készítettek díszes „ostornyél-furulyát”, „bot-furulyát” (amelyet ostornyélként, pásztorbotként használtak), néha olyat is, amelynek egyik fele közönséges furulya, a másik pedig harántfurulya. – A hatlyukú furulyák alaphangja az f’ és c” között változik. A hangsor általában dúr vagy mixolid. A sokféle alaphang miatt a hatlyukú népi furulyát olyan transzponáló hangszernek tekintjük, amelynek írott alaphangja (legmélyebb hangja) c’. – A furulyák hangterjedelme két és fél oktáv: c’-f” (g”’). A legfelső hangok – d”’-től – nehezen és nem mindegyik furulyán szólaltathatók meg. Paraszt furulyások a c”’ fölötti hangokat általában nem használják. Módosított hangot általában nem játszanak. A diatónia határain túllépő dallamról ki szokták jelenteni: „Nem lehet furulyán eljátszani, mert félhangos.” A jobb furulyások többnyire ismerik a módosított hang képzésének mindkét módját: a villafogást és a hangképző nyílás félig való födését; erre ritkán van szükség, ilyenkor inkább az utóbbit alkalmazzák. – Népi furulyások közt egyáltalán nem látszik szabálynak, hogy furulyázás közben a jobb kéz van alul; a furulyásoknak kb. a fele „balkezesen” fogja hangszerét. – Az eddig leírt és legáltalánosabban használt hatlyukú furulya mellett a ritkábban előforduló harántfurulya (oldalfúvós furulya, flajta, flóta) is általánosan ismert. Ennek megszólaltatása, hasonlóan a gyári fuvoláéhoz, oldalnyíláson át történik. Hangja valamivel élesebb a végén fúvós, dugós furulyáénál. Egyebekben nincs különbség a kettő között. – A csángóknál ritkán előforduló kettős vagy ikerfurulya nem egyéb, mint két egybeépített, azonos nagyságú és hangmagasságú, végén fúvós, dugós furulya, melyek egyikén hat hangképző nyílás van, a másikon nincs hangképző nyílás. – A bukovinai székelyek „szélfurulyája” szintén csak megszólaltatási módjában különbözik a közönséges furulyától: nincs külön sípszerkezete, hanem a cső peremére fújt levegővel szólaltatják meg. – Egyik változata a dunántúli hosszi furugla. – Az iskolás gyerekek által használt 7+1 hangképző nyílású, leginkább fémből készült furulya a német Blockflöté-k típusába tartozik. – Magyar furulyások általában azt játsszák hangszereiken, amit dalolnak is. A csángók hagyományos hangszeres táncdallamokat is furulyáznak. A székelyekkel együtt ismerik és játsszák a pásztor históriáját, aki elveszti juhait és efölött kesereg (hangszeres rubato-dallam), majd amikor azt hiszi, hogy megtalálta a juhokat, örömének ad kifejezést (hangszeres táncdallam). A Dunántúlon a molnár históriáját szokták furulyával előadni, akit rablók támadtak meg; furulyázásra megjelennek a kutyák és széttépik a rablókat. – Hogy mi minden funkciója lehetett a régi pásztorok és parasztok életében a furulyának, arról ma már nehéz teljes képet alkotni. A regölésnek – a köcsögduda, láncosbot, csengők mellett – fontos hangszere. A betlehemes játékban is szerepel a pásztor. Közös mulatság, tánc hangszereként – a csángók kivételével – régóta nem használják. A falusi lakosság már régebben is rangon alulinak tartotta a szegényebb réteghez tartozó pásztorok hangszere mellett mulatni. – Több furulya együttes játéka vagy esetleg furulya és egyéb hangszerek együttese, már csak a furulyák sokféle hangolása miatt is, nehezen valósítható meg. Ilyenekről – az említett regölést kivéve, ahol a többi hangszer meghatározatlan hangmagasságú ritmushangszer – nem tudunk. – Jellegzetes férfihangszer. Nők csak újabban és igen kivételes esetben játszanak rajta. – Furulyaféle hangszerek a földkerekségen mindenhol vannak. Csontból, agyagból, fából készült példányok a történelemelőtti korból is ismeretesek. Ásatási leletek tanúsága szerint Mo. területén a honfoglalás előtt szintén ismerték (pl. istállóskői és szőnyi leletek). A furulya régebbi nevét – süvöltő – használják máig is a moldvai csángók: szültü. Meglepően hasonlít ehhez a cseremiszek ugyancsak furulyát jelölő sijáltös szava. Az elmúlt századokban a furulya ugyanolyan elterjedt közkedvelt hangszer volt a magyar nép (különösen pásztorok) körében, mint még századunkban is a szomszéd szlovákoknál, románoknál, délszlávoknál. – Irod. Hickmann, H.: Flöteninstrumente (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, Kassel, 1966); Baines, A.: Woodwind Instruments and their History (London, 1956); Sárosi Bálint: A magyar népi furulya (Ethn., 1962).