hordó
hordó: a bor tárolására, érlelésére és szállítására szolgáló zárt, hengeres, domború-dongás faedény. A hegyvidéki hordókészítő központok (→ kádár) termékei a 16–19. sz.-ban soproni, pozsonyi, szerednyei, alföldi, kassai, gönci fa vagy hordó néven kerültek forgalomba. A többségükben 2–5 akós tölgy- vagy gesztenyefából készült karikafákat a 18. sz. közepéig faabronccsal (fűz-, nyír- és mogyorófavesszővel, kötővesszővel) berkézték fel, látták el a borkötők, hordókötők. A hordó szájára tölgyfadugó (szádló, akona, pinka) került, a középső fenékdongáján fa-, réz- vagy pipás csapnak lyukat fúrtak. A nagyobb méretű, 15–18 akós hordó készítése összefügg a vasabroncs alkalmazásával és a már hosszabb ajtós hordók terjedésével, amelyeken a hordófeneket a városi bodnárok faragással is (életkép, monogram) díszítették. A hegyi bor hordóval együtt került a kereskedelembe, egyesével (Tokaj-Hegyalja) vagy párosával (Eger), így a hordó, különösen a 16–19. sz.-ban, mint borűrmérték (→ borűrmértékek) is szerepelt. A gönci 3 akós, 190 iccés hordó és a gönci félhordó (átalag, által, ámtalag, antalkó vagy antalhordó) a tokaji aszú tárolására szolgált. A szerednyei 4, az egri 3, a dunántúli hordók általában 3–5 akósak voltak (→ akolómester). E viszonylag kis hordóméretekre magyarázatot adnak a szállítási nehézségek és a keskeny lyukpincék, ahol két sorban → ászokon érlelték a borokat. Az ászokhordó a borok érlelésére szolgált, a szállítóhordó a kereskedelemben vett részt, e megoszlás a 19. sz.-ban vált általánossá. A hordó kezelése hozzá tartozott a pincemunkákhoz. Az új hordót szőlőlevél (Alföld) vagy diófalevél (Erdély) főzetével forrázták ki. A kiürült hordót mosólánccal és vízzel forgatták át, néhol erőre hagyták, vagyis néhány liter bort tartottak benne, amellyel ősszel kimosták (Szekszárd vidéke). Ha a bor hordóízű volt, a hordót kifenekelték, s a dongákat kétnyelű faragókéssel megtisztították. A hordót korcsolyán, kujcsorján (Veszprém m.), 3–5 m hosszú összeerősített rúdpáron húzták fel, ill. engedték le a pincébe. A boroshordó szállítására szolgált a hordószánkó, csúsztató (Nógrád m.). – A hordó és a bortároló edények összegző történetével még adós a szakirodalom, azonban feltételezhető, hogy a korai középkorban a bort főként tömlőben (borjú-, kecske-, juh-, ökörbőrben) tárolták. Bizonyos támpontot nyújt a donga és az abroncs szavak eredete, amelyeket legkésőbb a 10. sz. végéig vettek át a szlávoktól a magyarok. A hordó és a rocska (roncsika) megléte is visszakövetkeztethető a 13. sz.-ig. Valószínű, hogy ekkorra kialakult a hordós bortárolásra és az egyéb célokra (tej-, víz-, sörtartó) készített dongás faedények használata. További 14–16. sz.-i adatok valószínűsítik, hogy a bocs, bocska és bot nyelvi alakok dongás, hordószerű edényt jelentettek. A vörös borok esetében a 16. sz. végétől számolhatunk a kádon tárolással is (→ kád). A hordónak a borkultúrához kapcsolódó felhasználása: lajt, széles szájú egész hordó, amely a zúzott szőlő szekéren szállítására szolgál (főként a német eredetű szőlőművesek gyakorlatában – Sopron, Mór, Buda). A félfenekű hordók széles körben ismertek: eceteshordó, törkölyöshordó, valamint a fennálló és a terhes, amelyben a szőlőt a hegyről a feldolgozás helyére szállítják (Tokaj-Hegyalja). (→ még: edény) – Ny. Dunántúlon és Zemplén m.-ben a tetejetlen hordót liszttárolásra is használták. – Irod. Hubschmid, Johannes: Schläuche und Fässer (Bern, 1955); Hofer Tamás: Csűrök és istállók a falun kívül (Népr. Ért., 1957); Bakos József: Nevelésügyi és művelődéstörténeti adatok egy XVIII. századi diákalbumban (Az Egri Pedagógiai Főisk. Évkve, 1959); Füzes Miklós: Régészeti-növénytani megjegyzések Moór Elemér: A bor és szőlő c. cikkéhez (A Veszprém megyei Múz.-ok Közl.-ei, 10., 1971); K. Csilléry Klára: Magyar bútoripari (faipari) munkaeszközök és technikák (A kézműves-iparművészeti Szimpózium anyaga, Veszprém, 1972).
Kecskés Péter
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
