legényavatás
legényavatás: a férfiaknál a serdülőkorból a felnőttkorba való átmeneti rítus (→ átmeneti rítusok). Az ifjúvá serdült fiatalembert az egy korosztállyal előtte járó legények → korcsoportja, → baráti csoportja vagy szervezete az év egyik ünnepnapján ceremoniális eljárásokkal tagjai közé fogadja s ezzel együtt felnőttként elismeri. – Az ifjúvá avatás rítusát szerte a világon a legkülönbözőbb népek gyakorolták és gyakorolják ma is. A legényavatás honfoglalás előtti és utáni története a magyar parasztságnál egészen a 19. sz. közepéig hiányzik. Történeti forrásaink csak a főnemesi, nemesi rangú ifjak játékaira, lovagi versenyekre, később pedig a → céhek ifjúságának szervezett avatására, a céhes avatásra utalnak. Közülük elsősorban a céhek avatási szertartásmódjai hatottak a parasztfiatalok avatásaira, de a ceremónia végrehajtásának egy-egy formájában felfedezhetjük a lovaggá ütés eljárásait, még ha parodisztikusan bemutatva is (pl. pofonütés, felütés), de ugyanígy a keresztény egyházak → keresztelői rítusainak jegyeit is. (Pl. A legényavatás neve azokon a vidékeken, ahol az avatás vízzel, borral, pálinkával való leöntéssel történik, bekeresztelés.) A legényavatás kialakulásának és szokássá válásának az a feltétele, hogy a korosztályok és korcsoportok viszonylag zárt rendje kialakuljon. Ez a rend azonban nem alakítja ki szükségszerűen a legényavatást, de a → leányavatást, a gyerekből serdülővé avatást (puhabkeresztelő) sem. Mindennek jó bizonyítéka, hogy a korcsoportok szerinti tagozódást az egész magyar nyelvterületen ismerjük, de legényavatásról csak a Kisalföldről, a Ny-Dunántúlról, a Felföldről és Erdélyből mutathatunk be megbízható adatokat. Mindebből arra következtethetünk, hogy a legényavatás intézményét a szomszédos, elsősorban a német, szlovák, délszláv (Ny-i horvát) lakossággal való kulturális kapcsolataink révén ismertük meg, terjesztésében, formai jegyeinek kimódolásában pedig a városi, mezővárosi, falusi céheknek volt döntő szerepük. Mindez nem jelenti azt, hogy a serdülő fiúk korosztályából a legények korosztályába való átmenetnek ne lettek volna legényavatásnak ugyan nem mondható, de mégis ünnepélyes, az alkalomhoz mért egyéb formái. Ott, ahol nem avattak legényt, a legénnyé válást és annak elismerését épp olyan jól kifejezte pl. a legénynek szokásos viselet felöltése → húsvétkor, vagy a prot. egyházak → konfirmációja. Halványabban ugyan, de ugyanezt az állapotváltozást tükrözte a legények első mulatságán való részvétel, a templomi ülésrendben a legények közé ülés vagy állás, az → aratóbandába szegődtetés kaszásként stb. A korosztály- és korcsoportváltásnak ezek a módjai – a konfirmációt kivéve – még nem intézményesedtek s már nem is fognak, nem szólva most arról, hogy az állami, társadalmi, egyházi szervezetek a maguk felnőtté avatási eljárásait, szertartásait a változó → normák szerint változó módon kialakíthatják. (Pl. katonaeskü, leszerelés a katonaságtól, választói jog stb. – mint a felnőttség intézményes, a közvéleményben is továbbgyűrűző elismerése.) – A paraszti legényavatást a → próba előzi meg közvetlenül, de hajtóereje, kiváltója a serdülőkorú fiatalok kényelmetlenül zárt, visszafogott állapota. Általában ők kezdeményezik a legényavatást, de a falu nyilvánosságán belül döntő szerepe a legények korcsoportjának jut. Ők beszélik, szervezik meg a dolgot a szülőkkel és az avatandóval, de alkalmanként – a szigorú közigazgatási, egyházi ellenőrzés alatt álló mezővárosokban – a helység elöljáróival is. Amikor a múlt század második feléből indulva az I. világháborúban tetőzött a paraszti életforma társadalmi és erkölcsi válsága: a legényavatás a legények korcsoportjának kocsmai szórakozásává vált. Kivételt ott találunk, ahol a legényavatás az év ünnepeinek rendjébe, egy tartósabb kötőanyagba épült bele. (Pl. a Szigetközben az → aprószentek napja ünnepi és társadalmi szokásaiba.) Ekkoriban tűnt el a parasztfiatalok életéből, átadva helyét az életkorok szerinti természetes rétegződés köznapi módjainak, a társadalmi, politikai, kulturális, egyházi intézményeknek. – A legényavatás átmeneti rítus. Nem egyetlen kulturális hagyományból alakult ki, ezért a változatok tarka sokfélesége, az ötletek, a komoly és játékos ceremóniák rövid életű hagyománnyá vált szokásai jellemzik. Pl. 1. A bekáfolás a Balaton vidékén egyszerű áldomásfizetéssel járt, máshol ezt sittyó-áldomásnak, fertálbefizetésnek, balekavatásnak nevezték. Az avatásnak azonban a legtöbb helyen szokásszerű feltételei voltak, amelyeket előzetesen teljesíteni kellett. Ilyenek lehettek a munkával összefüggésben, hogy a legény jól tudjon kaszálni, ki tudja kalapálni s meg tudja fenni a kaszát, rakni a szekeret stb. Máshol fizikai erejét és ügyességét kellett bebizonyítania, pl. meg kellett birkóznia a legénybíró által kijelölt másik legénnyel, vagy egy nehéz kőgolyót a völgyből a hegyre kellett felvinnie. – A serdülőnek mondott fiatalember a próba után pénzt kér a szüleitől és elmegy a kocsmába. A legények várják már, de mintha váratlanul és engedély nélkül toppant volna be, kizavarják. Újra visszajön, most már kopog, és engedélyt kér a legénytársaság vezetőjétől, hogy megfizesse a „legénysorba lépést” és keresztapát válasszon magának a korosabb legények közül (legénykeresztelő). A keresztapának napokkal előbb felkért legény feláll, a társaság asztalához kíséri és leülteti. A kocsmáros kihozza a szintén korábban megrendelt italt és a terített asztal fölött a legények vezetője (→ legénybíró) az alkalomhoz illő szavakkal köszönti. A keresztapa ezután az új legény fejére önt egy pohár bort, a legénybíró pedig a legények „koszorújának” tagjává, egyúttal teljes jogú legénnyé fogadja. Hajnalig isznak, mulatnak, azután a keresztapa elkíséri a legényt ahhoz a lányhoz, akinek – titokban – udvarolt már. A sokféle legényavatás-ceremónia szerkezete, menete ugyanaz. Néhol az avatandó szokásszerűen lopott búzából szerzi a pénzét, másutt két, sőt három keresztapát választ, megint másutt tegezi a keresztapát, általában azonban – egy-két év korkülönbség ellenére is – élete végéig magázza. Gyakran a legények szedik össze – erőszakkal ha kell – az avatandókat, akiknek nem borral öntik le a fejét, hanem a hátsó felét felütik a mennyezethez, pofonütik, arcul köpik borral (Ny-Dunántúl, Erdély, Felföld), leöntik a fejét és ikszet (kart karba öltve) isznak vele. (Szigetköz, Csallóköz, Felföld) – A legényavatás a Szigetközben és a Csallóközben aprószentek napján történt (→ még: adománygyűjtés). Leggyakoribb alkalmai: → farsang (itt hamvazószerda, farsang vasárnap, a helyi → búcsú napja, a → regölés napjai (csak Ny-Dunántúlon) és általában a vasárnapok ősszel és télen. A felavatott legénynek joga volt dohányozni, kocsmába, fonóba járni, a lányos házakat meglátogatni, a lányt táncba vinni stb. Illendő magatartására a legénybíró ügyelt fel. A legényavatáshoz hasonlóan történt a vadász- és a bányászavatás és a céhben a legényavatás. Rudabányán még 1972-ben is balekavató gyűlésen fogadták be vidám hangulatban a bányászok közé az elsőéves bányamérnök hallgatókat nemre való tekintet nélkül. (→ még: avatás) – Irod. Szendrey Ákos: Legényavatás (Ethn., 1952); Jámbor Márta: Legényélet és legényavató szokás Halásziban (Népr. Közl., 1957); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Németh Imre: A népi közösségekben élő fiatalok életmódja és kultúrája (Arrabona, 1966).
Németh Imre–Tárkány Szücs Ernő
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
