tutaj
tutaj: 1. összekötött hosszú farönkökből álló vízi szállítmány. Egyéb elnevezései: lábbó, láp, szál, talp. Az úsztatást más vízijármű igénybevétele nélkül, a tutajon állva végzik. A jó utak megépítése, a szállító eszközök (vasút) kifejlődése előtt elsősorban tutajok útján történt a szálfák, kivált a magashegyi fenyőerdőségek kitermelt fájának nagyobb távolságra való szállítása. A tutaj-kereskedelem a 19. sz. közepén érte el tetőpontját, majd az I. világháború után – magashegyi erdeink nem lévén – fokozatosan megszűnt a mo.-i vizeken. A tutajkészítés több munkafázisból állt. Az egyik év májusának közepén ledöntött és meghántott szálfák a rákövetkező tél folyamán szánon kerültek le a havasból a patakok, folyók olyan helyeire, ahol azokból a következő év márciusában tutajokat köthettek. A tutajkötő helyen a szálfákat mindenekelőtt egyenlő hosszú (5, 6, 7, 8, 9, 10, 12 öles) darabokra vágták, majd lefektettek a vízparton a folyásra merőlegesen két vastag farönköt ásszokfának és azokon kötötték szorosan egymáshoz, azaz tutajjá a szálfákat mindig úgy, hogy a vékonyabb végük együvé essék – ez alkotta a tutaj elejét –, így az nyújtott trapézhoz hasonlított. Ennek a tutajvezetés, az úsztatás során vették nagy hasznát, ezáltal a tutaj könnyebben volt kormányozható és kevésbé akadt bele a partba vagy más akadályba, ami mellett el kellett húznia. A tutajokat háromféle kötéssel: mozgó, félig feszes és egészen feszes kötéssel állították össze. A mozgó kötés úgy készült, hogy a felül laposra faragott rönkök peremeit átlyukasztották és ezeken a lyukakon keresztül gyertyánfa gúzzsal lazán egymáshoz kötözték a szálfákat. Erre a kötési módra a szűk medrű hegyipatakokon való úsztatáskor volt szükség. Az így kötött tutaj nem volt merev, jól követte a víz mozgását; az egyenetlen, köves mederfenékhez is jól idomult. A félig feszes kötés úgy készült, hogy a szálfák vékonyabb végén – a tutaj elején – egy tenyérnyi mély bemetszést készítettek, amelybe a közepes vastagságú keresztgerenda, a heveder beleillett. A hevedert és a szálfákat fúróval átfúrták és erős bükkfa szegekkel erősítették egymáshoz. A tutaj farát pedig hosszú gúzssal fogták össze úgy, hogy a két szélső szálfát kötötték csak össze egymással. A harmadik kötési mód: az egészen feszes kötés, a tutaj mindkét végét hevederekkel fogta össze; olykor a tutaj orrán két hevedert is alkalmaztak egymás mellett. Az így kötött tutaj egészen merev volt, ezért ezt csakis folyami tutajok kötésekor alkalmazták. A kész tutajokat rudakkal, közös erővel költöztették vízre: az ászokfákról a vízbe taszították. Előbb azonban minden egyes szálfába belerótták a tulajdonos saját jelét. Ezután következett a tutaj felszerelése: a tutaj mindkét végére jármot szereltek az evezők, a kormányok számára, rákerült az eleséges tarisznya, fejszék, fúrók, több rendbéli gúzs, bükkfaszegek, tartalék kormányok és a kikötéshez hosszú erős kötelek a megfelelő karókkal. Ahol a víz sima esésű volt, ott a szállítandó terhet is rárakták a tutajra: deszkát, tüzifát, borvizet ládákban elhelyezett korsókban, sót, elkészített hidakat, kész épületeket, ólakat szétszedett állapotban, szarufákat, rudakat, zsindelyt stb. A tutajokat, hogy maga a tutaj milyen célra szolgált, vagy a terhelés szerint nevezték el: → dulábnak, → gyergyói tutajnak, kaulának, zsupos tutajnak, → deszka tutajnak, drányicatutajnak. – Az elkészített tutajok szélessége mindig a meder szélességétől függött, de 2–3 ölnél szélesebb nem volt. Egy tutajba 5, 7, 9, 10, 11, de legfeljebb 12 szálfát kötöttek. A szám mindig attól függött, milyen vastagok voltak a szálfák. A tutajok mérete egységes volt, amit a kereskedelem alakított ki. A kereskedelmi forgalom alapját a nagytutaj képezte, melynek a szélessége 2 német ölnél (12 lábnál) nem lehetett kisebb, csak nagyobb. Az ilyen nagytutajt nevezték → fertálytutajnak, négy fertálytutaj tett ki egy egész tutajt. A havasokból, a folyók felső keskeny szakaszán mindig csak fertálytutajokat vezettek le. – A tutajvezetés rudakkal, általában járomba fogott hosszú apacsinú (rúdú) kormánylapátokkal történt. Minden fertálytutajt két legény (Székelyföldön béres) vezetett le a folyó egy bizonyos szakaszáig. Mindenütt kialakultak a szakaszok; a Maroson az első szakasz Szászrégenig tartott. A tutaj vezetők itt átadták a felfogadó kereskedőnek a tutajt és visszaindultak, hogy újabb tutajt szállítsanak le. A tutajok tovább úsztatására a kereskedők újabb béreseket fogadtak fel. – A tutajoknak a hegyekből, a havasokból való kivezetése volt a legfárasztóbb és a legveszedelmesebb feladat. Nagyon jól kellett ismerni a sebesen szaladó víz medrének minden kis részletét. Gyakran megtörtént így is, hogy a tutaj valami sziklához vágódott és egyberontódott, szétszakadt, vagy megfeneklett és az utána sebesen jövő tutaj lepadolta, felmászott rá, arra meg az azt követő. Sokszor 40–50 tutaj is összetorlódott, mikorra a hátrább jövők nagynehezen kikötöttek. A keletkezett torlaszt magazinnak (Székelyföld) nevezték, amit csak úgy tudtak megszüntetni, hogy a tutaj kötéseket szétvagdosták: szálára eresztették a tutajt. Azután a nyugodtabb folyású szakaszon kifogdosták a vízből a szálfákat és a bevésett tulajdonjegyek alapján ki-ki megtalálta a magáét. Sok akadályt jelentettek a malomgátak is, mert azokon is fennakadhatott, vagy kárt tehetett bennük a tutaj. Ez pedig költséget jelentett, mert a tutaj árának sokszor egy harmadáért emelték le, vették le a tutajt a gátról; az okozott kárt deszkával meg kellett fizetni. Nagyobb kárt okoztak az éjjel, hirtelen jött árvizek, amelyek a kikötött tutajokat elragadták. – Amint a tutajok kijutottak a havasokból, a folyók esése csökkent, medrük kiszélesedett – ez a Tiszán Bustyaházánál, a Maroson Malomfalvánál volt –, ez egyúttal a tutajvezetés második szakaszának a végét is jelentette; itt a mozgó, félig feszes kötéseket egészen feszes kötésekké alakították át és a fertálytutajokat egész tutajokká egyesítették. Szokásban volt, hogy a tutajkereskedők az állomásokon transzportokat állítottak össze. A Maroson 40 fertály tutaj alkotott egy transzportot, amit 10 terübe (10 egész tutajba) kötöttek. Tiszaújlakon viszont 5, 6, 7, sőt 8 fertálytutajt is kötöttek egymás után transzportba. – A magashegyi fakitermeléssel és értékesítéssel járó tutajkereskedelem sajátos termelési sorrendet és munkamegosztást alakított ki. Az állami és közerdőkben favágó munkások dolgoztak, fuvarosok szállították a fát a tutajkötő helyekre. A birtokos uraságok jobbágyai robotban végezték ezt a munkát. A falusi közbirtokossági erdőkben ki-ki maga vágott egy vagy több tutajra való fát. Maga szállította le a tutajkötő helyre, maga kötötte tutajjá és maga vezette le az első tutaj úton. Minthogy azonban nem mindenki értett a tutajkötéshez és a tutajvezetéshez, voltak specialisták, akik a kötést és a tutajlevezetést vállalták. A tutajozás virágkorában évente csak a Maroson mintegy 10–12 ezer fertályt úsztattak le. – 2. Háromszög alakban nádkévékből összekötött vízijármű. Kisebb állóvizeken, tavakon – rudakkal tólva – közlekedtek rajta. – 3. Gyékényből vagy nádból kötött kis – 50–60 cm hosszú – kéve, amit úszni nem tudók a hátukra kötnek, vagy reá hasalnak, hogy el ne merüljenek a vízben. Nagyobb vizeken való átúszáskor úszni tudók is használták ezt, hogy holmijukkal biztonságosabban átérjenek. (→ még: csölle, → lápolás) – Irod. Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még nincs vége (I–III., Bp., 1904); Juhász Antal: A tiszai tutajozás és a szegedi supermesterség (Móra F. Múz. Évkve, 1960–62, Szeged, 1962); Dankó Imre: Lápolás a Gyepesen (Népr. Közl., 1963); Czeglédy János: Tutajozás a Maroson a múlt században (Ethn., 1969); Huska, Miroslav A.: Hovenski pltníci (Martin, 1972); Palkó Attila: Tutajozás a Maroson (Korunk Évkve, 1979; Kolozsvár, 1978).
Nádtutaj a Fertő tavon (19. sz. vége)
Tutaj: 1. mozgó kötés. 2. félig feszes kötés. 3. egészen feszes kötés (19. sz. második fele)
K. Kovács László
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
