Az apám lakodalma
Az apám lakodalma
„Ecczer csak azon veszem eszre magamot, hogy hát apám házasodni akar, s anyámot meg akarja venni. – Azt mongya nekem apám: Eríggy a malomba, s őrless a lakadalomra kenyérnek valót! – Rajta szegén! kapom én nagyfirissen magamot, mind eme könnyű ficzkó, keresek egy átalvetőt, fel, viszek a híjjuba három tarisnyát, s megtőtök kilencz surgyét ojan dálnoki búzával, mind a makk, s mind a kilenczet ecczerre vállamra billentem, s kiviszem a szekérre. Kivezetem az ökrököt, s bé akarom fogni, de hát egyik sem tanál a régi hejjire, fogom a csást hócsból, a hócsost csából s úgy jól tanál. Poróbálom a járompáczát, s hát nem tanál a hejjire; dugom egyik hejjett a lapát nyelit, másik hejjett a kötőrúdat, s úgy jól van a dolog.
Elmenyek a malomba, s mikor odaérek, megállittom az ökrököt, felütöm az ostor nyelit előttik a fődbe, nehogy megindujjanak; magam pedég bémenyek a malomba, hadd híjjam a mónárt, hogy a búzát segittsen béhordani.
Egyetlen egy lelket sem kaptam benn a malomba. Nezek széjjel az ágy alá, s a pest megi, s hát látom, hogy a ződ kancsó nincs ott a szegen; abból megtuttam, hogy a malom oda van eprészni. Gondolom, hogy immán ha ennyibe van, szép békességesen haza várom; de eszembe jut, hogy nem igen szokása haza sietni, s a mig eléjön, én addég meg es őszülhetek, – osztág az ökröknek es bajosocska esztendőről esztendőre várakozni, mett nem es hoztam vót nekik, mit enni aggyak. Utánna iramodom hát sebess kutyafuttába ki a bérczre, s hát ott szimatol a bokrok között! vágok egy istenes husángot, kosztolni kezdem két ódalba, a hogy csak töllem lehetett; még ecczer jól neki húzom a husángot, s a mig rea sójtottam vóna, hallom messzüről, hogy megzerdül oda bé a vőgybe, s hát úgy őröl, ugyan zakatol: eppen az én buzámot járta.
Hogy a bérczről hamarébb leérjek a vőgybe, neki fekvém, s béhingerődzém az ódalon; utánnam a mennyi csutak: megkévánták töllem az üdőtőtést. Nekik nem lett belé semmi bajik; én es csak egy kicsiddég üttem belé az arromot egy lágy tehenganyéba, de nem mártottam fel onnét egésszen, még ott es elég maratt a hejjin; több baja lett annak a szegén fejér lónak, a mîk ott eddegelt az ajjba, met a töllünk úgy megijett, hogy a lábára szoritott nyűggel együtt kifutott a világból, s még nem jött vissza ez napságig.
Hezza dörgölgetém az arromot a gyephez, mind a tyúk szokott, s elmenék, hadd 63lássam, az ökrök nem mentek-e el az álló hejjikről; s hát az én ostornyelem oda fogont a fődbe, s akkora fa nőtt belőlle, mint a barassai nagy torony; de anyi fiát kőtöttek belé a seregéjek, hogy azoknak a csárrogásától a malomzúgás nem hallott. Bezzeg megörvendék neki; gondolám, hogy most fogok seregéjfiat eleget! Jól tuttam hágdosni, a hogy csak kellett: felhágok a fára, dugom a kezemet, s hát nem tér bé a likba, próbálom a fejemet, s hát jól bétér! teli szettem a kebelemet seregéjfiuval. Ki akartam búni a likból, de hát nem térek ki; haza futok, elviszem a ródaló féjszit, s kivágom onnét magamot. De nem tuttam leszállani, met a fa vastagocska vót, s a fejem es szédült, hanem kiátottam a mónárnak, hogy vegyen le; a mónár azt gondolta, hogy az a bajom, hogy megehültem, s nekem a fiától mónárpogácsát küdött. De én a fiunak ojan erőss lúdméreggel montam meg, hogy nem efféle bajom van, hogy az ecczeribe elfutott, s hozott egy véka korpát, azt nekem egy koszt végin felnyútotta. Én kötelet sodorék belőlle, ojant, hogy a malomkövet es fel lehetett vóna vélle akasztani; próbálám, leér-e a fődig, de hát egyrét nem éri; fogom kétrét, s hát ojan jól leér, hogy még a fődön meghajlik. Ereszkedni kezdek le rajta, de egy féreg ott fenn, a hol egy ághoz megköttem vót, elkerczelte, s én kötelestől lecseppentem. De mig a fődre érnék, addig a seregéjfiak a kebelembe megtolvasottak, szárnyikra kőtek, s engem repitteni keztek. Mikor az Ót felett repültünk, valami asszonyok ott az Óton rongyát mostak, s kiátozni keztek felém: Mi a tüzes gútot csinál az a gyermek hogy úgy tud repülni? ha leesik, eppen az Ótba szottyan, s beléhal! Láttam, hogy mind felém neznek, de a seregéjfiak csárrogásától nem tuttam tisztán kivenni, mit kiátnak; azt gondoltam, azt kiáttsák, hogy óggyam meg az ingem derekát. Én az ingem derekát kiszabadittám a harisnyám szíjja alól; aval a seregéjfiak ecczerre a kebelemből mind kiduvadának, nekem a mennyi szárnyam, mind elrepüle, s én az Ótnak köllősközepibe belécsubbanék. Csubbanásommal az Ótat úgy kicsapám az árkából, hogy az egészszen kiloccsant a hegy ajjáig; de mikor az árkába visszatakarodott egy kicsi héjjával, a mit egy gidófalvi szonnyu komondor lecselt fel belőlle, annyi hal maradt künn utánna, hogy a hejjet Mánástól Dobojig, s Árkostól Angyalosig mind ellepte, – még a Szépmezőt es egésszen. No, ott vót hal elég! Tizekét bihalszekér egy hétig mind örökké hordotta, soha meg nem szünt, még sem tutta megkezdeni; de mene egy csóré czigánpurdé Kőröspatakról, mind felszedé a pendejjibe, s elvivé.
Eszembe jut, hogy engem nem jáczodni kűttek vót, hanem őrölni; elindulok arrafelé, a hol az ökrök vótak, hadd lám, micsinálnak? nem mentek-e el hejjikről? Sokáig mentem, úgy hogy megfárattam belé. Látok a réten egy lovat, s reagondolom, hogy: ezen könnyen oda jutok, a hova kell. Utánna indulok, de hát ő engem nem vár meg. Fogom a farkát, egyet fordittok rajta, s magammal szembe állittom, s mondom neki amúgy mirgyilusoson: Hó! megájj, pityigangos! ne légy ojan jeszke! Megértette a jó szót s megállott, mind a czüvek. Megnyergelém a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán, egy lőtőn ki, s egy hágón bé, hogy a főd es szakatt utánnam.
Egy hejt egy szőllő alatt menék el, s annak a kerittésin belől sok szép ért gyümőcs vót. Megállittám a szürkét, leszállék a barnáról, s megkötém a sárgát a gyépühöz; próbálom, hogy béhágjak, de nem tudék; megmarkolám a hajamot, s annálfogva bélódittám magamot. Rázni kezdem a szilvát, hull a dió, szedem a magyarót; s teli rakám a kebelemet.
Erőss meleg vót, meg vótam szonnyulva, hogy majt megepettem. Láttam, hogy ott nem messze vadnak valami aratók, s kérdem, hol kapnék itt vizet valahol? Azok nekem megmutattak nem messze egy forrást. Oda menyek, de hát béfagyott! eleget akartam a 64jeget a sorkammal vaj kővel bétörni, de nem lehetett, mett a jég lehetett egy araszos; hanem kapám a fejemről a koponyámat, s könnyen bétörém vélle a jeget, vizet meritték vélle s amúgy jót ivám.
Elmenék a gyepühöz, hajamnál fogva kilódittám magamot az útra; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elvágtaték a sárgán egy lőtön ki, s egy hágon bé, hogy ugyan lógott a hajam belé. Egy hejt találék két embert; mikor meghalattam vóna őköt, utánnam azt kiáták: Te fiu, hova lett a fejed? Tapasztom a fenekem, s hát nincs ott a fejem! vissza én aval sebess kutyatroppba a forráshoz; de hát mit látok! az én koponyám magát nállam nélkül megunta, s neki csak annyi esze vót, hogy minekutánna ott felejtettem, magának sárból nyakat, kezet, derekat, lábat csinálgatott, s a jégen sikolándva kaptam meg. Én es meglehetősöcskén tuttam sikolándani; eleget sikolándottam utánna, de ő jobban tudott, mind én, nem tuttam semmi letteképpen megfogni. Uram isten, mi tevős legyek! merőbe megjettem, hogy fejem nékül kell csakugyan maradnom. De eszembe juta valami, s mondám magamba: hadd el, koponya, ne vesd magad, mett engem nem vágsz ki! csakhamar sárból egy agarat csinálék, neki uszittám a koponyának, s az egy miczre elfogá, s szépen előmbe hozá: én elvém, feltevém, menék a gyepühöz, hajamnál fogva kilódittám magamot; elódám a szürkét, felülék a barnára, s úgy elmenék a sárgán egy lőtön ki, s egy hágón bé, mind a madár.
Mikor a malomig értem, ott veszem eszre, hogy engemet apám otthon nem győzött várni, keresésemre indult, s hogy nem kapott, siratni kezdett nagy jajszóval: Jaj, lelkem fiam, hova lettél? jaj, jaj miétt es kűdélek el csak magadra! jaj, lelkem fiam, most vége neked, valahol elpusztultál! – A mennyit engem apám életembe szidott, s korholt, soha sem hittem vóna, hogy engemet úgy tuggyon sajnálni. Hogy láttam, mi baja van, még távurról hezza szóllottam: Ne búsujjon kjed egyet es, apám uram, mett itt vagyok! rossz féjszi nem vesz el!
Meghoztam szegény apámnak a lelkit. A zsákokat a liszttel szekérre raktuk, haza mentünk, s az apám lakadalmát fáinosan meginnapoltuk. A mennyasszony anyám vót, s a menyasszontánczot legelőbb én jártam el vélle, s azután jött a szer másokra. Mikor a lakadalomnak vége lett, mások mind eltakarottak, s mü otthon marattunk csak magunkra: s maig es élünk, ha meg nem hótunk!
Én még azután egy esztendőre lettem, met apámnak igazi törvényes fia vagyok: szépen felcseperettem, s ügyes legén lett belőllem” (Kriza János gyűjtése. Háromszék, 1840–1850-es évek; Kriza J. 1911: 11. 131–137).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
