A RÁOLVASÁS MŰFAJA
A RÁOLVASÁS MŰFAJA
A ráolvasás a mágia szöveges eszköze. Egyénileg, hagyományos formában és meghatározott körülmények közt (általában valamilyen hagyományos cselekmény kíséretében) elmondott szöveg. Elmondásának célja a mindennapi élet bármely területének pozitív vagy negatív irányú befolyásolása. Erre a célra különböző tartalmi és formai ismérvekkel rendelkező szövegek használhatók, alkalomszerűen akár idegen műfajú szöveg is. Ezért a ráolvasások formai-tartalmi ismérvek alapján nem határolhatók el szövegfolklórműfajként. Leglényegesebb elhatároló kritérium a funkció: a meghatározott funkció alapján használt szövegek mindegyike ráolvasás: „…funkcionális eszköz, …amellyel a varázsló képes a jövendőt a maga szándékának megfelelően hatalma alá bírni” (Sebeok 1975: 323).
A heterogén szöveganyagot összekötő funkció valamilyen konkrét, egyéni szükséglet által létrehívott cél elérése. Ez a cél – a jelenkori paraszti gyakorlatban – leggyakrabban betegség gyógyítása, ezenkívül a mezőgazdasági és házi munkák mágikus serkentése, az ember életét fenyegető természeti és természetfölötti csapások elhárítása, szerelem, szerencse és házi haszon biztosítása csakúgy, mint – rontó mágiával – betegség, halál, szerencsétlenségek okozása, vagy a házi élet és gazdálkodás hasznának „elvétele”.
A ráolvasás mint a mágia eszköze a hiedelemrendszer részeként működik, de mint szöveges eszköz a szövegszerű működés sajátságait is mutatja. A mágikus cselekvések, illetve az ezek részét képező tárgyak, szövegek szerepe egyaránt valamely hatás elérése. Mint H. Webster írja: a mágia szöveges rítusainak alapja ugyanaz, mint a cselekményeké: egyik gesztusokkal, a másik szöveggel testesíti meg a „teljesülés óhaját” (Webster 1948: 92). Hiedelemtartalmuk egyaránt: ráhatás valakire/valamire. A mágia bármely egyéb eszközéhez képest a szómágia többlete, hogy ezt a „ráhatást” a szöveg konkrétan és világosan meg is fogalmazhatja. A kérő és parancsoló formák – az első személyű szövegek – a ráolvasó személy teljesülésbe vetett hitét is kifejezik, ami a mágikus cselekvés (és ráolvasás) vélt sikerének feltétele.
R. Jakobson – kommunikációs modelljében – a közlemény konatív (megszólító, felszólító) funkciójából véli levezethetőnek a mágikus varázsfunkciót: „A címzett felé irányuló konatív funkció legtisztább kifejeződése a vocativus és az imperativus…”, „…a mágikus varázsfunkció, főleg egy távollevő vagy élettelen ’harmadik személy’ valamifajta átalakítása egy konatív közlemény címzettjévé” (Jakobson 1972b: 237). A vocativus és imperativus – ezzel összefüggésben az első személy – használata olyan lényeges ismérve a mágikus szövegeknek, hogy adott esetben csak ezeknek (és emellett az ismétlés bizonyos 634fajtáinak) a jelenlétéből „mágikus műfajok” meglétére vagy más közegben való jelenlétére lehetett következtetni (pl. Marót 1958).
A ráolvasás egy olyan A → VB viszony kifejeződése, ahol A – mint fölérendelt személy – hat B-re (ez lehet élőlény, tárgy, természeti erő, földöntúli hatalom), kényszeríti B-t, aki/ami „a felszólításnak automatikusan eleget tesz” (Sebeok 1975: 312). Ezt az A → B viszonyt nevezzük mágikus viszonynak, A-nak B-re gyakorolt hatását pedig mágikus funkciónak.
A funkcionális meghatározottságot tükrözi a használók terminológiája. Legelterjedtebb kifejezés mind a közelmúltban, mind a 16–18. századi boszorkányperek nagyszámú hivatkozásában a ráimádkozik, imádkozik (pl. „ráimádkoztak a kelésre”; Tura, Pest m.; P. Madar gy.), másodsorban az olvas, ráolvas (pl. „nem olvasott reá”; szegedi boszorkányper, Kovács J. 1898: 363), ritkábban a kiolvas és bájol. Utóbbi leginkább a nyelvterület keleti részén maradt fenn (lásd pl. Kallós 1966; múltbeli használatára: Bornemisza 1955). A boszorkányperekben még gyakori olvasás terminus (pl. „attul tanulta mind az olvasást, mind a kötözést”; debreceni boszorkányper, Komáromy 1910: 167) később alig ismert. A közelmúltban az imádságon kívül nincs a cselekvéstől elvonatkoztatott megnevezés: nem annyira egy meghatározott szövegkategóriának, hanem inkább a műveletnek a tudata létezik.
A határok meghúzása céljából fontos a ráolvasással rokon műfajok (illetve a ráolvasáshoz hasonlóan csak funkcionálisan egynemű szövegcsoportok) rövid vizsgálata.
A rítusénekek, (vagyis a közösségi varázsköltészet) eredetüket tekintve – lévén szintén mágikus viszonyt kifejező szövegek – nem választhatók el a ráolvasástól (Dömötör T. 1964c: 210; 1974a: 87 utal a hasonló formai meggondolásokra és a részben közös motívumkincsre), a közelmúltbeli európai parasztság gyakorlatában azonban világosan elkülönülnek. A rítusénekek szövegeinek (pl. Luca-napi kotyoló vers) a ráolvasástól elválasztó leglényegesebb jegye a közösségi jelleg, szemben az egyénileg gyakorolt és konkrét, egyéni szükséglet által fenntartott ráolvasással. Mint ahogy Dömötör Tekla megfogalmazta: a cél pontosabb meghatározásában tér el a ráolvasás a „közösségi varázsköltészet”-től. A ráolvasásokénál általában magasabb esztétikai szintet is a költészet közösségi jellegével magyarázza (Dömötör T. 1974a: 85, 97). Míg a konkrét szükséglet jelen van, a mágikus funkció kifejeződése az elsődleges szövegalakító tényező, amely „gátat szab” a poétikai funkció elsődlegessé válásának.
Az ünnepi alkalmakhoz fűződő jókívánságok (Dömötör Tekla csoportosításában: varázsló szerencsekívánó mondókák; 1964c: 250–251) kevésbé közösségi jellegűek, de ezek is az ünnepi rítus sztereotip részeként hangzanak el és nem olyan varázsszövegként, amelyet konkrét szükséglet és a megvalósulásba vetett hit tart fenn. (Pl. a pünkösdölő kislányok „ekkora legyen a kenderük” kívánsága.) Hasonló a helyzet a sztereotip lakodalmi, keresztelői, újévi, névnapi stb. jókívánságokkal. A konkrét szükséglet hiánya itt – szemben az előző csoporttal – nem annyira magasabb esztétikai minőséggel, hanem – az alkalmi jelleggel más esetekben is összefüggő – formulaszerűséggel van összefüggésben (Bausinger 1968: 65 meghatározta értelemben).
A mindennapi élet sztereotip jókívánságai (a köszönés, mellyel „jó estét” kívánunk, az utazást, házi munkát kísérő, szerencsét, szép időt stb. kívánó formulák) a tartalmi-formai hasonlóságok ellenére egyértelműen elválaszthatók a ráolvasásoktól. E mindenki által használt formulaszerű szövegek fő funkciója a kapcsolatteremtés (Bausinger 1968: 68 a kontaktus-formula kategóriában tárgyalja).
635Az ima és a ráolvasás kapcsolatának, illetve elválasztásának kérdése végigkísérte a kutatás történetét. A „közös eredet”-ből kiindulva fejlődési fokokat tételeztek fel: Fr. Heiler szerint kezdeti fokon mindkettő azon a hiten alapszik, amely szerint „a szó magában hordozza megvalósulása erejét” (Heiler 1961: 308). Legutóbb I. Hampp tárgyalja összefoglaló munkájában (1961) az átkot (illetve ráolvasást) és az imát mint fejlődési fokokat. Erdélyi Zsuzsanna szintén időbeli fokozatokat tételez fel (Erdélyi Zs. 1976: 43, 58). Azonban nemcsak a közelmúltbeli magyar vagy európai, hanem a klasszikus ókori és ókori keleti szöveganyag vonatkozásában, valamint a természeti népek gyakorlatában is már rég kialakult, a belátható múltig mindig párhuzamosan egymás mellett élő, egymás funkcióját gyakran kölcsönző-cserélő, egymással kontaminálódó műfajokról van szó. A fejlődés mikéntjétől függetlenül az ima és a ráolvasás tartalmilag-formailag és funkció szempontjából egyaránt szoros kapcsolatban van. Azonban a ráolvasás A és B tényezőjén kívül itt egy C tényezőnek nevezett „közbenjáró” is jelen van. Ez lehet hivatalos egyházi és nem keresztény „természetfeletti lény”, „felsőbb hatalmasság”, akit a szöveg mondója, A, B befolyásolására kér. Ez az A → C → B viszony a vallásos viszony, a közbenjáróhoz fordulás a vallásos funkció. Ez a különbség egyéb tartalmi-formai különbségekben is tükröződhet. A „magasabb erőhöz” intézett szöveg hangja általában nem olyan kényszerítő, mint a tisztán mágikus szövegeké. Mint Th. Sebeok mondja: az ima olyan eszköz, melynek sikere bizonytalan (Sebeok 1975: 312). A „közbenjáró” meglétének kritériumát tekintve a ráolvasások jelentős része imának tekinthető. A ráolvasás és ima különválaszthatóságának eseteiben is általános az azonos értékű használat azonos célokra, a mindennapi élet hasonló szituációiban. Az ima és a ráolvasás elválaszthatatlanságát tükrözik a kettőt azonos kategóriába soroló osztályozások. H. Bausinger (1968: 74) pl. a kultikus formula „két pólusának” tekinti, hangsúlyozva, hogy a két pólus nincs messze egymástól; létezik „vallásos mágia” és „mágikus vallásosság”.
Az átok és áldás szintén közbenjáróval teljesítteti a kívánságot, de nem C-hez fordul, hanem rá hivatkozva a befolyásolandó B-hez. Tehát „B befolyásolása” értelmében az átok- és áldásszövegekben a mágikus viszony is kifejeződik. Ezt az 
viszonyt mágikus-vallásos viszonynak nevezzük. A fejlődési fokokat keresők az áldást és átkot közbeeső fokozatnak tekintették a tisztán mágikus, B-nek parancsoló, és a vallásos, C-t kérő szövegekhez képest (pl. Heiler 1961: 309). E vallásos szerkezetű – és tartalmú – szövegek csak funkcionális kritériumok alapján határolhatók el a ráolvasástól: a ráolvasás-szerepben a mágia eszközeként használt áldás és átok ráolvasásnak tekintendő. Különösen a magasabb szervezettségű, bonyolultabb ráolvasásokra jellemző, hogy egyazon szöveg is gyakran tartalmaz formailag ráolvasásnak, valamint imának, áldásnak vagy átoknak minősíthető szövegelemeket. El kell azonban választanunk a ráolvasásoktól – a „rontó” célú ráolvasásokkal való tartalmi hasonlóság ellenére – a sztereotip átokformulákat, szitkozódásokat („A fene egyen meg”, „Az iz rágjon ki!”), amelyek eredeti jelentésüket elvesztett, nem mágikus funkcióban használt mindennapi nyelvi formulák.
viszonyt mágikus-vallásos viszonynak nevezzük. A fejlődési fokokat keresők az áldást és átkot közbeeső fokozatnak tekintették a tisztán mágikus, B-nek parancsoló, és a vallásos, C-t kérő szövegekhez képest (pl. Heiler 1961: 309). E vallásos szerkezetű – és tartalmú – szövegek csak funkcionális kritériumok alapján határolhatók el a ráolvasástól: a ráolvasás-szerepben a mágia eszközeként használt áldás és átok ráolvasásnak tekintendő. Különösen a magasabb szervezettségű, bonyolultabb ráolvasásokra jellemző, hogy egyazon szöveg is gyakran tartalmaz formailag ráolvasásnak, valamint imának, áldásnak vagy átoknak minősíthető szövegelemeket. El kell azonban választanunk a ráolvasásoktól – a „rontó” célú ráolvasásokkal való tartalmi hasonlóság ellenére – a sztereotip átokformulákat, szitkozódásokat („A fene egyen meg”, „Az iz rágjon ki!”), amelyek eredeti jelentésüket elvesztett, nem mágikus funkcióban használt mindennapi nyelvi formulák.
A mondókára sztereotip formula-jellege mellett – vagy éppen ellenére – bizonyos stilisztikai-poétikai eszközök halmozása és elsődlegessé válása jellemző. Ezekre a tartalom – gyakran tréfás hatást keltő – heterogenitása, továbbá gyakran recitáló előadásmód jellemző, vagyis a Bausinger (1968: 80–81) szerinti „játékformula” két ellentétes eleme: játék és szabadság – formula és kötöttség; szilárd forma – rím-ritmus megszabta tartalom. 636A játékos-tréfás elemek teljes eluralkodását mutató mondókák világosan elválaszthatók a „komoly” ráolvasásoktól, de nehéz az elválasztás a csak ilyen tendenciát mutató mondókaszerű ráolvasások, illetve ráolvasásszerű mondókák esetében.
Varázsformulának, varázsszónak nevezzük a mondai, mesei kontextusban előforduló, ráolvasás-szituációban kimondott mondatokat (pl. a „Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok” mesei varázsformula). Tartalmilag-formailag pontos megfelelői lehetnek egy-egy tényleges funkcióban használt ráolvasás-szövegnek, de világosan elválasztja őket tőlük a tényleges funkció hiánya. Nehezen elválasztható átmeneti eseteket jelentenek az egyéni élményeket elbeszélő, így a valós ráolvasás-szituációkat közvetlenül tükröző memoratokban megjelenő szövegek (pl. boszorkányelküldő varázsformula).
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
