A bihari remete és Az értelemnek keresése
A bihari remete és Az értelemnek keresése
"Egész életemnek olvasása, tapasztalása, gondolkozása és érzése állították össze e kis munkát" – vallja ő maga A bihari remetéről, s nagyon jól tudja, hogy "soha magyarul nyomtatott írással még ily formában okoskodni nem kívántak".
A természet világát visszadobta a cenzúra, szerzőjét pedig műve egyház- és államellenes tendenciái miatt hatósági ellenőrzés, megfigyelés alá helyezték. Ezért A bihari remetének megjelentetését már meg sem próbálta, pedig szerette volna nyomtatásban látni, mint az erdélyi gubernátorhoz, Bánffy Györgyhöz 1804 októberében intézett ajánlásából kitűnik. Folytatását, Az értelemnek keresését már abban a tudatban tette félre, hogy "hadd legyen írásban inkább igazság, mint nyomtatásban hazugság".
A bihari remete (teljes címe: A bihari remete, vagy a világ így megyen) Bessenyei egész filozófiájának összefoglalása. Mint maga jegyzi meg, "valamit még írtam, soha annyira, mint ez, meg nem szorongatott".
Két képben, jelenetben állítja elénk a mű ihlető élményét. Az egyik reális, a másik szimbolikus. Egyik sem igazabb, megrázóbb a másiknál, a kettő egymásból meríti igazságát. "E munkának világrahozása elmémben meg sem fordult. De Nagyváradra a rabok törvényszékére rendeltetvén, ott reá okot találtam. Ezen emberi kép alatt élő fenevadak rémítő bűneiket vasban vonszolván előttem, azon kezdettem elmélkedni, hogy köztem s köztük a különbséget mi teszi? Természet, ország törvénye, vallás, lelkiismeretnek igazsága, emberiség, becsület, szánakozás, mely dolgoknak ezen ember-fenevadakban semmi nyomok nem találtatott, fejemben mind összezavarodtak. Százszor voltam törvényszéken, soha rajtam ez így meg nem esett. Gondolat-tenger áradt fejemre. Lehetetlen volt nyugodnom, míg le nem írtam". Ez a reális élmény. A másik a szimbolikus: a nagy – s a felvilágosodás operájának s festészetének remekeihez méltó – kontraszt a homályba rejtezés és a napfényre való feltörés között. "Örökös magánosságra zárattatván 47ki az emberi társaságoknak fergetegei közül… a remete sorsával megalkuszik és véle kezet fogván, a bihari havas oldalába magát elrejti." Vádolja a hálátlan embereket, akik jótevőjük ellen fordultak. Nem ismerte fel – folytatja Bessenyei –, hogy a "jótétemény minden érdemét elveszíti, mihelyt az, akitül származik, adománnyal, szolgálattal kíván érette kifizettetni". Egyszer csak azonban a "bihari remete… barlangjábul kikél egy reggel, és a havas tetejére menvén, látását az álmábul felocsudó természeten kiterjeszti. Már a hajnalnak kékkel elegyes tájszíne hosszú ujjaival a magas ég táját pirosra festette. A bérc teteje világosodni kezdett, mintha alóla tűznek lángja emelkedne felfelé. A hegyeken termett fák egymásra mosolygó aranyszínnel ragyogtak… Az útjában bujdosó Keres tekervényes folyásával az álmos vidékeket megelevenítette, és a napnak világát magán játszódtatta. Párája felette széjjel terült… Városok, faluk… láttattak széjjel a messze térjeken és ligetek között.… Végre a nap e világnak elevenítő és éltető tüzét királyi székinek karjain a bérc tetejére emeli fel, honnan tündöklő méltóságát e világnak megmutatja: befogván játszósugaraival az egeknek véghetetlen kiterjedését. Minden ragyogott, tündöklött: térségek, hegvek, halmok, vizek, ligetek mosolyogni, nevetni láttattak. – Mindezen magokhoz ragadó tárgyaknak szemlélése a remetének lelkét annál nagyobb felemelkedésbe hozván, az ég és föld között, isten és emberek előtt, csendes elmélkedését és beszédét következőképen kezdi…" S ami erre következik, a világnézeti kérdések özöne, nem más, mint a homály és a sötétség küzdelmének folytatása.
"Tévelygő szüleinek neveléssel általvett hamis tudományokat" el kell utasítania magától az embernek, hirdeti a bérci fény bölcse, aki messzire előrehaladt a vallásos világnézet, a latinos kultúra, az áhítatos és pereskedő magyarság, a teréziánus államelmélet, a nemzeti önhittség mindenféle "hamis tudomány"-ai leküzdésének útján. "Ez hát az a fundamentom, melyen megállok" jelenti be harcát, melyet az emberi értelem, a szabad vizsgálódás fegyverével kíván megvívni.
De a harcba induló lebocsátkozik barlangjába, és oly kegyetlen igazságokhoz érkezik el, hogy "búra száll alá lelkében". Elsősorban a természet "veszedelmé"-hez, vagyis megrontásához az emberi okosság által. "A természet mindent lábra állított, az ember mindent felforgatott… Két font eledel gyomrát megtölti; ő százat főzet számára, hogy magát táplálva sokasitsa nyavalyáját testében. Ezer esztendeig élne, és élete módjával gutaütését sietteti. Ez heverésben rothad és eledelének temérdekségétül csömörlik el; amazt a dolgának sokasága emészti meg és éhhel hal. Formáját szüntelen változtatja; öltözetét húzza, vonja… Most öltözetének bőségébe öli magát belé, majd azután testét szabja ki belőle. Ha az isten s természet hatalmat engedtek volna reá az embernek, formáját minden hónapban más-más állattá teremtené. Szamarakat látnál beszélni, paripákat danolni. Sasok szólítanának meg a fellegek közül." Csupa ironikus villanás, a magyar prózának olyan bravúrjaival s könnyedségével, hogy Petőfiig alig találni párját. Az irónia mögött azoknak a súlyos ellentmondásoknak felismerése húzódik meg, melyeket éppúgy észlelnie kell a magánéletben, mint a közéletben. A társadalom ellentmondásait élesen látja, s végül elfogadja, hogy az ellentmondások szükségesek a világ egyensúlyban tartására. Robinet hierarchikus 48világfelfogásának maradványa ez, amely a jó és a rossz metafizikai egyensúlyát hirdeti, örök rendet láttatva a világban. Nyilvánvaló, hogy Bessenyeinél e tanítás már nem az abszolút monarchia eszményét támogatja; inkább a benne rejlő materialista csírát fejleszti tovább. Mert bár elérkezik az értelem önmagával való antinómikus szembenállásának felismeréséhez – nem lehetetlen, hogy Kantot is tanulmányozta már –, tudat és lét viszonyában mindig hajlik a materializmus felé. Az anyagból (testből) fakadó érzés szüli a vágyat, akaratunkat tehát az anyag, a szükség szabja meg; a lélek nem más, mint az anyagnak értelme, gondolkodása. Mégsem tud elszakadni a deizmustól, ami szkepsziséből következik ("a világ így megyen") s visszatükrözi azt a törést, melyet a reakció felülkerekedése Európa-szerte okozott a forradalmi gondolkodásban.
Sem a tudatlanság erélyes szétoszlatásának feladatában, sem a haladásban nem kételkedik, sőt – "az aranyidő álomra marad" – elutasítja az ősközösségi boldog élet utópiáját. "Mi a magunk idejének nyomorúságait szenvedjük, de a régieknek veszedelmeit nem éreztük; ebből jön, hogy innen oda sóhajtunk." Vagyis: az ősi világban is "csupa embertelenség, kegyetlenség volt", csak másként.
Úgy tetszik, amikor változatlannak s változhatatlannak mondja az ember természetét, a haladás útját is bevágja. Ámde ha egyfelől felismeri azt, hogy azért van annyi bolondság az emberben, mert okos, és ebből az egyensúlyt keresi a világban jó és rossz, bolond és okos között, másfelől feltétlenül hirdeti meggyőződését: "az értelem világának feljebb emelkedésével" sok ostoba, nevetséges és vad bűn eltöröltetett már, "az értelem sohasem hibáz, ha tiszta". Még nem A tiszta ész kritikájának szintjén, de már az értelem kritikájának oly erejével, mely megfélemlíti őt, de ugyanakkor magasabbra emelkedésének előkészítője lesz, meri kimondani a jövő számára: "az igazi értelem: igaz vezér… az érzékenységre veszedelmet nem hoz, hanem a szolgál keservére, hogy az emberek egész világába nem helyeztetik és felemelkedésbe nem hozhatják." "Az erős elmét és annak okosságát" dicséri s méltatja az egész értekezés, szkepszise ellenére is.
Annak a filozófusnak méltóságát, aki rangot, kincset egyaránt megvet, a maga szimbolikus és filozofikus portréjában domborította ki Bessenyei. Személyesség, ihletett filozofálás és szinte hidegen kegyetlen elemzés, vallomások és könyörtelen képek, jelenetek a kor társadalmáról, ellentmondásairól, éppen nem nehézkes, hanem oldott, társalgó nyelven, ironikus fordulatokkal, szenvedélyesen felforrósuló, nagyszerűen ünnepélyes vagy bohózatosan kacagtató stílusban: ezek a vonások A bihari remetét Bessenyeinek művészi szempontból is egyik legnagyobb alkotásává teszik.
A kötetke folytatása, Az értelemnek keresése e világnak testében és határa, annak ismeretében csak 1956-ban jelent meg. Azt tanítja, hogy a világ anyagi valóság, s a matéria universalis szül mindent. A lélek halhatatlansága "csupa természetbül" vagyis tapasztalati s racionális okokkal nem bizonyítható, ezért volt szükség a kinyilatkoztatásra.
Az értelem ott homályosodik el szerinte, ahol a világot veszi fel tárgyául. "Hol van az az emberi értelem, mely ha véghetetlenségbe bocsájtkozik, lábait valaminek megvethesse?… A világ testének kiterjedése véghetetlen, szinte úgy, mint az időnek örökké való tartása". Vitatja az isten természetének 49érthetőségét, de attól, hogy kétségbevonja a teremtést – noha elérkezik e gondolat küszöbére –, visszariad.
Korának jellegzetes típusairól itt is remek kis klasszicista jellemrajzokat készít, s igen érdekes, hogy – az értelem és az álom kapcsolatának vizsgálata közben – több álmot beszél el a maga teljes, fantasztikus érzékletességében.
A Jegyzésben elmondja panaszát a cenzúrára, s ironikusan jegyzi meg a megváltozott világról: "Úgy látszik, mintha az uralkodók is némely tekintetben félnének a tudományoknak felemelkedésétől…"
1804-ben Bessenyei leteszi a tollat. Ekkor már készen van legnagyobb méretű s legnagyobb igényű szépirodalmi műve is, a Tariménes utazása.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
