A nagykőrösi korszak lírája
A nagykőrösi korszak lírája
Arany számára épp a két Toldi után válik szükségszerűvé az új utak keresése: nem ismételheti önmagát, nem sorvaszthatja modorrá mindazt, amit oly merészen és újszerűen teremtett meg őmaga. Ám epikai kísérletei közben nem hogy megtalálná új önmagát, de inkább elveszti a régit is. Arany sikeres és a teljes kibontakozást is igérő vállalkozásai ez időben a líra területén mennek végbe. Az epikus Aranyt a lírikus Arany menti meg – a lírikus Arany találja meg azt a kiutat, melyet hiába keresett az epikus.
127Petőfi könnyed, szárnyaló líraiságával összehasonlítva Arany első lírai költeményeit, meglepődhetünk emezek nehézkesebb, körülményesebb menetén, hangnemén. Kivételt csak az olyan balladai életképek jelentenek, mint A varró leányok (1847) vagy a Szőke Panni (1847). Negyvennyolc előtt különnemű elemekből egybeszerkesztett, rapszodikus szerkezeteket hoz létre, s kedvenc témakörének egyik legszebb darabjában A rodostói temetőben (1848) bontja csak ki hangulat- és légkörteremtő művészetét, melyben líraisága végre otthonos fészekre lel. A rapszódiaszerű, változatos versformájú, epikus építménynek is tekinthető költemények általában csak lírája első szakaszát jellemzik. A rodostói temetőnek népies párjaként tekinthetjük A betyárt (1850), mely a dalformák változatosságában követi az előbbinek műköltői formaváltozatosságát. A könnyű kézzel megalkotott Petőfi-vers szomszédságában, az Arany-vers darabosságai nemcsak a másfajta vérmérsékről, hanem a másfajta költői szemléletről is tanúskodnak. Az Álom-való (1848) strófái, melyek nem tudnak elszakadni a kezdőképtől, – a "kínos ágyhoz" szegező töprengés-vívódás vezérfonala, mely a költemény elemeit egybefűzi, s a folyamatosan egyhelyben keringő versmenet: mindez egészen másfajta líraiságot képvisel, mint aminőt Petőfi kezdeményezett. Első lírai darabjában Arany távolabb áll a Petőfi-típusú népiességtől, mint később, s szabadságharc folyamán.
Arany ötvenes évekbeli lírájának középponti témáját s legerőteljesebb, személyes mondanivalóját a válság, a reménytelenséggel küszködő hinni akarás szolgáltatja. Ez a költészet tehát a kor tudatának legfontosabb tartalmát fejezi ki; Arany vívódásában, csüggedés, majd hivatásvállalás közti vergődésében, meghasonlásában és útkeresésében: a Világos utáni korszak tudatfolyamatai tükröződnek. Arany útja a kétségbeesés pereméről a nemzet iránti kötelességek vállalásáig: a Világos utáni korszak legjobbjainak útja is. Ugyanezt az utat járja végig Madách nagy művének Ádámja – s ha valamiben nemzeti funkciót tölt be Arany lírája, úgy elsősorban ebben. Arany tehát nem epikájában mondja el legfontosabb közlendőit, hanem lírájában. A Világos utáni korszak legjellemzőbb drámájának azt a belső küzdelmet érezhetjük, mellyel költők és gondolkodók a reménytelenségből, a csüggedt pesszimizmusból, az önpusztító kétségbeesésből a nemzet iránti kötelességeik felismeréséig és teljesítéséig eljutnak. Ez a dráma ugyanoly közvetlen, teljes és naplószerűen személyes módon szólal meg Arany lírájában, mint Petőfiében a forradalmárrá érés drámája.
Arany lírájában a népiesség nem a dal-műfaj kultusza révén érvényesül, hanem a közvetlen és őszinte költőiségnek ama művészete révén, melynek példáit Arany éppúgy, mint Erdélyi és Gyulai, a népköltészetben csodálják meg. A népiesség másfajta érvényesülése ez, mint aminővel a népieskedőknél találkozunk; a népdalok vallomás-jellege ad bátorítást Aranynak a maga vallomásaira, a népköltészet naivsága igazolja az ő őszinteségét – s mindez költészetének inkább lényegét érinti, semmint formáját.
Világos után Arany legfőbb gondja, hogy a költészetet hozzáidomítsa a költészet-ellenes valósághoz – helyesebben, hogy az ilyen valóságra adandó költői replikát kialakítsa. A történelem összhangban volt egy ideig a negyvenes években fellépő, plebejusi, demokratikus, illetve forradalmár nemzedék gondolkodásával, költészetével. Ez az összhang Aranynál már 1848 végén meg-megbomlik – most azonban egyenest a legélesebb konfliktus jön létre 128költészet és valóság közt. Az Ősszel (1850) majd az idomulásról, a valósághoz illő költészeti forma és hangnem megleléséről is tanúskodik. Ez az idomulás készteti Aranyt a dal-műfaj mellőzésére: a Bach-korszakhoz óda és elégia illik, nem pedig az összhangot megtestesítő dal. Valóság és költészet fájdalmas összeütközésének vallomásai fel-feltörnek az 1849–50-es évek különböző költeményeiben: A lantos (1849) a halálos ellenséget is megjeleníti, az iszonyú kísértetet, "melynek Való a neve"; a Reményem (1850) szintén a menekülést választja, mert remény és valóság többé össze nem békülhetnek: "Messze a kék part mögöttem, | Földe a kopár valónak".
Arany nemegyszer lázad is, ki akarja mondani a végső szót: "Letészem a lantot. Nyugodjék. | Tőlem ne várjon senki dalt" (A lantos, 1850), de máris az erkölcs, sőt, a hit kiegyenlítő, megbékítő erejéhez folyamodik (Fiamnak, 1850), a megkísérelt lázadást jóváteendő. Az 1850-es év még gátat emel a végső, lírai személyességnek – a sztoikus erkölcs gátját. S gátat emel Arany új lírai formáinak kialakulatlansága is. Egyelőre még a Vörösmarty-féle óda-típushoz ragaszkodik, annak hangnemét változtatja át, népiesebbre; később a gondolati költemény népiesebb lehetőségeit is keresi, s a tréfa, az öngúny petőfies hangzataiban, hatásaiban (Reményem, Írószobám, Háziuraság) talál megoldást.
A Gondolatok a béke-kongresszus felől (1850) formailag, hangnemileg a népiességét egyeztetni próbálja a reformkori költészet örökségével, mégpedig Vörösmartyénál is inkább Kölcsey gondolatiságával, úgy, ahogyan emez pl. a Vanitatum vanitasban (1823) is megmutatkozik. Arany nem annyira Petőfihez, mint inkább a nagy költő-barát elődeihez áll itt közel.
A Gondolatoknak némiképp párdarabja az Ősszel, mely nyelvi tömörítés helyett a hangulatok, a motívumok sűrített, jelző-felidéző hatását első ízben próbálja ki, hogy később majd ugyanezt az eljárást alkalmazza a balladákban, melyeknek légkörét, hangulatiságát hasonlóan sommás, epigrammatikus eszközökkel alakítja ki. Az egymással szembeállított, ellentétes képek A lantos eszméjét fejlesztik tovább – azt a szemléletet, mely a Világos előtti korszakot a költői harmónia, a görögös teljesség és felszabadultság derűjében fogta föl. Az Ősszel a hangulat-jelzések futó, motívumszerű felsorakoztatásában is újszerű. A balladák jeleznek majd így tájakat, környezethangulatokat: "Kék fátyol messze bérc fokán | Arany hajó, mely futva szeldel | Bíbor habot": a három szín (kék, arany, bíbor) jelképes erővel tömöríti magába a hellén derűt, s a képből szinte csak ez a hármas benyomás bizonyul lényegesnek, maradandónak. Ugyanezt mondhatjuk el az ellentétes képről is, mely az Osszián-énekek hangulat-elemeinek puszta felsorolásával, teljes költői éghajlatot idéz: "Felhőid és zúgó szeled,| A zizegő haraszt, moha, Magános tölgy a domb felett, | Bolyongó tűz, hullámmoraj".
1852 termését úgy is tekinthetjük, mint Arany "Felhők-korszakát", vagyis a költői krízisnek olyan tömény, egyöntésű jelentkezését, mely egyazon mondanivaló köré rendez minden epizódot, minden költői alkalmat és megnyilvánulást. Arany "Felhők-korszaka" költőileg érettebb, kimunkáltabb Petőfiénél; emez egy új hangnemet teremt, melyben még nem eléggé otthonos – amaz elmélyíti a régit. De Petőfinél a Felhők-válságból forradalmi költészet születik – az 1852-es Arany-líra azonban az objektiválódás szükségszerű kiútjához vezet. Szükségszerűvé amiatt válik az e kiút, mivel 129a kétségbeesésnek, a reménytelenségnek, a legmélyebb, a legkilátástalanabb pesszimizmusnak örvényeiből menti meg a költőt: vagy elsüllyed ezekben az örvényekben, vagy pedig a személyességet mellőző, a szélső líraiságot végképp kirekesztő tárgyiasságot választja. Ez a választás a nemzethez szóló, a nemzeti közgondolkodást befolyásoló, a Világos utáni helyzetben segítséget, útmutatást nyújtó költői hivatás parancsát is teljesíti. Arany balladái, történelmi tárgyiasságukban, nemzeti célzatosságukban a költői kiutat és menekvést is jelentik – más szóval: a válság feloldását, az útkeresés korszakának lezárultát, elsősorban az Arany-epika (Buda halála, később meg Toldi szerelme) fogja megérezni.
Arany "Felhők-korszaka" a Mint egy alélt vándor… (1852) fájdalmas személyességével kezdődik. A dalnok búja (1851) még nem mert a személyességnek ilyen terepére áthatolni; ott a nagy politikai, világnézeti katasztrófának, a bukott forradalomnak nemzeti számvetése valósult meg. Emiatt a nemzetiből átlépünk az egyénibe: a közéleti katasztrófa magánéleti kihatásaira döbbenünk rá – sőt, a magánélet krízise a felületes szemlélő elől a nemzet, a nemzedék, a plebejus-népies iskola krízisét akár el is takarhatná. Az Arany "szemérmességéről, líraiatlanságáról szóló hiedelmekre a Mint egy alélt vándor… éppúgy rácáfol, mint párdarabja, a Visszatekintés (1852): e hiedelmek szellemében Aranynak az asztalfiókjában kellett volna e verseket őriznie. De azok megjelentek, igen hamar, az előbbi 1853-ban, az utóbbi kettő pedig már elkészülésük évében, 1852-ben.
Arany válságát – ezt a lírailag lecsapódó válságot – későbbi élete, pályája eldöntő mozzanatának kell éreznünk. E válság megértése, folyamatainak áttekintése: Arany későbbi sorsának, fejlődésének kulcsát adhatja kezünkbe. Ő, aki oly kevéssé hajlamos a vallomásra, a vándor-versben és a Visszatekintésben oly pőrén mutatja meg magát, mint a vezeklők, s oly szenvedélyesen vall önmagáról, mint Petőfi. Ezt a két költeményt az Arany-líra szélső-személyes megnyilvánulásaként kell számontartanunk. Mert ez a személyesség szélsőségesebb, mint az a másik, az a bonyolultabb, bujkálóbb, konstatálóbb és megbékéltebb, mellyel az Őszikékben (1877–80) találkozunk.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
