Az Őszikék
Az Őszikék
Arany sohasem szakadt el egészen a folklórtól, s az Arisztophanész-fordítások nyelvében még mélyebben merített a parasztiból, mint korábban bármikor, sőt az Őszikék (1877–1880) két parasztballadájában még az első, 1847-es paraszballadák népies jellegén is túlhaladt – de az Őszikék-ciklus egészében már a városi világ s az új korszakra jellemző kínok, csalódások kötik le figyelmét. A népiesség fejlődésképe tehát azt tanúsítja, hogy ez az irányzat mindinkább kibővítette a maga téma-világát, s a népies formákat, a népiesség esztétikai jegyeit egyesítette a nem-népies jellegű mondanivalóval is. A népiesség fokozatosan levetkezte a partikuláris, folklorisztikus jelleget (Arany időnkénti vissza-visszatérései ehhez, a folyamat irányán még nála magánál 139sem változtatnak), s a szorosan paraszti-falusi téma-világot széleskörűen nemzeti, illetve patrióta témakörrel, majd pedig egyenes intellektuális, bölcseleti témákkal váltotta fel.
Az Őszikék lényeges eleme az a sajátos "humor", mely a Toldi estéjében és a Bolond Istókban is uralkodó hangnemmé vált, s melynek mibenlétét ugyancsak a Bolond Istók első strófáiban fejti ki. Az ellentétek fanyar összebékülésében áll ez a humor ("Árnyékot napfény – tréfa űz komolyt: | Ez a hullámos emberszív nedélye: | Haladó létünk cukrozott epéje), – s az Őszikékben a borongást, a méla fájdalmat ha nem is a mosoly egészíti ki, de egyféle mértéktartó kedélyesség. Másféle volt még a Toldi kedélyes közvetlensége. A mostani kedélyesség kevésbé családias, kevésbé meghitt, s hőfokát legtalálóbban a Tamburás öreg úr (1877) jelezheti. Az Őszikékben a fájdalom nem jelentkezik szélsőséges módon, nem szül reménytelenséget és kétségbeesést, megbékélt fájdalom ez, s a megbékéltséget bujkáló mosoly jellemzi. Az Arany értelmezése szerinti "humor" kettőssége, fénytörése úgy honol az Őszikékben, miként a Toldi estéjén is. Ez utóbbi mintha az Őszikék előképe lenne – s mintha Arany életében már jó ideje készülnének az Őszikék.
Van tehát az egész ciklusnak valamely szemlélődő jellege is; az a fajta béke, mely kialakult Aranyban: a lezárult, a véglegessé vált dolgok nyomán alakulhat csak ki. Az ötvenes években még a "letészem a lantot" motívuma is a folytatás, az újrakezdés, a megoldás vágyáról árulkodott – az a korszak még küzdelem volt, a siker reménye nélkül is vállalt harc.
Az Őszikék tiszta és konkrét líraisága a befejezettség, a lezártság élethelyzetéből fakad; a változtathatatlanba való belenyugvás helyett itt inkább a fölismerés, a megállapítás mozzanata jut előtérbe: Arany higgadtabban és világosabban néz szembe sorsával, életével s korával, mint addig bármikor. A költészet egyik legfőbb feladata: a néven nevezés, a fölismert dolgok megnevezése, kimondása. Arany most önmagáról s a világról többet mond ki – mert többet ismert föl –, mint korábbi korszakaiban. Változtatni nem tudna már többé, önmagán sem, s a világon még kevésbé, de a fölismerés őszinteségében, kendőzetlenségében is tisztaság és bátorság nyilvánul meg, vagyis a költői tettek legértékesebb feltétele. Az ilyen "konstatáló" líra néha egyedülálló fontossággal bírhat: szenvedélyek helyett igazságát és valóságát kell megbecsülnünk. Arany számára befejeződik, s épp ezért kivilágosodik most valami: önnön élete – és korának valósága is. Sorsa már betelt, parancsoló szükség tehát szembenéznie vele. Ezt a szembenézést sürgeti az az erkölcs is, melyet egész életében vallott: az önismeret, az önmagával való számvetés erkölcsi parancsa. A minősítésnek, az értékelésnek az a szigora, melyet Arany önmagával, a történelemmel és korával szemben mindig alkalmazott, most olymódon érvényesülhet, hogy megbocsájtásra vagy elítélésre nem kerülhet már sor. Az ötvenes években még bizonytalan volt, hogy az ország milyen sorsot választ magának; 67 után eldőlt a kérdés, a viszonyok végleges és kialakult formákat öltöttek. Arany nem lázad, de nem is hajt fejet a fátum előtt. Ehelyett: fölismer és kimond –- s ez a kimondott fölismerés a teljes igazság szomorúságával és tisztaságával ölt testet az Őszikékben.
Ha számba vesszük mindazokat az érzelmeket, melyek fontos szerepet játszottak Arany korábbi lírájában, de teljességgel hiányoznak az Őszikékből: ismét csak egy ábránd szertefoszlását kell meglátnunk. Végképp szertefoszlott 140Aranynak az az ábrándja, hogy a Világos utáni évtizedek nemzeti mozgalmai még elvezetnek valahová, még előkészíthetnek valamely méltó sorsot és helyzetet az ország számára. Bűn és bűnhődés témái, melyek a nagykőrösi balladáknak csak egy részében szólaltak meg, most egyeduralkodóvá válnak: az Őszikék balladái komorabbak, mint a nagykőrösiek. Emezeknek sorát derűs vagy hősi darabok is tarkázták – az Őszikék balladái bukásokkal és katasztrófákkal végződnek. Az a remény, mely a történelmi balladákban élt – az újbóli felemelkedés, a kitartás reménye –, most már szóhoz sem jut – sőt hősi románcok, történelmi balladák sem születnek többé Arany tolla alatt.
Nem szólal meg többé az a nevelő, figyelmeztető igény sem, mely pedig Arany népiesség-elvéhez valaha oly szorosan hozzátartozott. Az "úri lócsiszárokat" éppoly kevéssé kívánja megváltoztatni, mint azokat a szerencsétleneket, akik "mint csoportos madarak" "Föl-fölröppenve, szállanak" az új híd körül. Arany művei valamikor az élet, a boldogság, a győzelem eljátszásának vétkétől óvtak – az Őszikékben véglegesen és jóvátehetetlenül játszotta el már mindenki az életét és a boldogságát. Kund Abigél éppúgy eljátszotta – mint az ország. Arany morálja az Őszikékben egyetlen vétek köré öszpontosul: a könnyelműség tragikus következményeire hivatkozik újból és újból – igazában a kapitalista korszak legfőbb vétkének is a pazarló, fényűző könnyelműséget tekinti.
Korábbi költeményei közül a Kertben (1851) vagy a Hajnali kürt (1851) az alkalomszerűségnek ugyanazt a változatát mutatják, mint az Őszikék némelyik darabja, de mindkettőben az "esemény", a kiindulás csak arra szolgál, hogy maga után vonja – a lényeget tartalmazó záradék gyanánt – a személyes mondanivalót, A lepkében (1877) emez oly módon társul a kezdő képhez, hogy azt valóságos jelképpé avatja. Valamikor A pusztai fűz (1852) aprólékos és pontos rajza, allegória módján, csak utalt a személyes mondanivalóra, – az Őszikék mindig közvetlen, egyenes közlést szólaltatnak meg, s a pesti liget az igazi, a közvetlen lírai mondanivalónak sohasem "áttételes" közlőjévé, hanem – kissé jelképesen – hangulatilag egybefogó keretévé válik.
Arany új költői módszerét tanulságosan tárja elénk A lepke, melynek kezdő képe ("Zöld lepke, mint hulló levél") sajátos asszociációval, zökkenő és átmenet nélkül hozza be a versbe a költő sorsának képét. "Élj, lepke! éld múló nyarad" hangzik az ötödik strófa élén az aposztrofálás, mely a költő legszemélyesebb mondanivalójához vezet át, s a költemény derekától végig, a hátra levő öt strófán, a lepkéhez intézett szavak segítségével fejezi ki a vallomást: "Köszönd, hogy már tekintetem | Földhöz lapul, nem föl vetem: Ha bátran még fenn hordanám, | Rád is tiportam volna tán." A lepkét bemutató egyszerű kép kiszélesedik, immár a költő is helyet foglal benne, s az így kialakuló helyzet egy egész élet sorshelyzete, vallomás-helyzete is: "Sorsom pedig s egy méla gond Egemből már a földre vont." Helyzetkép ez a vers, és helyzetkép-voltában: lírai vallomás is. Az utóbbi el van bújtatva az előbbi mögé, s épp ez a bújtatás utal a gondolat fájdalmasságára, melyről csak szemérmesen lehet vallani. Akárcsak A lepke, a Vásárban (1877) is a kezdő képhez szervesen és szorosan társítja a lírai tartalmat, vagyis a honvágyat, a mélabút s a hontalanságnak azt a tudatát, melyet a költemény inkább csak sejtet, semmint kimond. Miként A lepkében, itt is az aposztrofálás kapcsolja 141össze a személyes mondanivalót a kezdő képpel, mely a zárósorban újból felbukkanva, s a nyitó sort mintegy visszhangozva ("Gyékényes, abroncsos alföldi szekér" – és: "Láttodra, te búzás alföldi szekér"), helyzetet és érzelmet egyaránt lekerekít.
Az Őszikék Aranya egyforma intenzitással éli át tulajdon, mélabús jelenét s múltját (ez utóbbit némi meghatottsággal is szemlélve) – valamint a nemzeti jelent és múltat (ezeket: fokozódó keserűséggel). Múlt és jelen ilyen egybeszövődésének, személyes sors és objektív külvilág ilyen összetartozásának legköltőibb példája a ciklusban az Ének a pesti ligetről (1877).
A negyvenes évek oly népszerű plebejusi életkép-műfaja támad föl ebben a plebejusi világot bemutató költeményben. Pedig Arany plebejusi szemlélete is kissé már időszerűtlennek tetszhetik a hetvenes évek Magyarországán. Időszerűtlennek, mivel egyelőre még nincs folytatása, sőt visszhangja sem: a ligeti nép közt a költő csak a magányt keresheti. Ennek a népnek számára akarta volna ponyván kiadni a Toldi t?1848 nem tudta megteremteni azt a népi társadalmat, azt az olvasóközönséget, mely iránt a fiatal népiesség áhítozott – s mégis, Arany a maga viszonylagos otthonát keresi a ligetben, "kopott ember" kopott tükörképét. Lehetetlen Petőfire nem emlékeznünk, aki szintén kedvelte az ilyenfajta igénytelen városiasságot s a városias népéletet. Az Ének a pesti ligetről egy új népiesség lehetőségeit rejti magában, a városi nép környezetének, életmódjának, mindennapjainak bemutatását. Igazi világát, Szalontát többé már nem kapja vissza, s ebben az új, városi népvilágban igazán meghonosodni már nem tud, legfeljebb néhány képviselőjével teremt öreges, tartózkodó kapcsolatot. De eljön a ligetbe, mely kopottságában és mindennapiságában az ő számára kissé a városi népet is jelenti. Nem lép beljebb a küszöbről, de érzékel valamit abból a sorsból, melyet már a kialakuló nagyváros méhe rejt. Így válik a magyar nagyvárosi költészet úttörőjévé, s így csillantja fel a lehetőségét egy újfajta népiességnek, mely nem a faluhoz, hanem a városhoz kapcsolódhatnék. Az igazi "rengetegbe" nem vág már bele, beéri a liget jelképével, de embert kerülve is: emberhez akar közelebb kerülni.
Ennek az újfajta városiasságnak kifejezője az Őszikék balladái közül a Hídavatás (1877). De ha kezdetnek érezzük ezt a ciklust, a paraszti világ újfajta megmutatásának kezdeteit is megtalálhatjuk benne. A Vörös Rébék (1877) babonás, komor paraszti világa, mely annyira elüt a Varró leányok (1847), hát még a Családi kör (1851) bemutatta népélettől: Móricz parasztvilágának komor színeiből sejtet meg néhányat.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
