Élete
Élete
Nagyváradon, 1822-ben született, a jogi pályára atyjának nyomdokán lépett. Még húsz éves sem volt, amidőn Beöthy Ödönhöz, Bihar megye ellenzéki alispánjához szegődött gyakornokul. Közírói stiláris képességeit ez időben már megcsillogtatta, a gyújtó hatású Beöthy-féle körlevelek tulajdonképpen az ő tolla alól kerültek ki (PH 1842). Aztán diétai gyakornoknak ment Pozsonyba; első tudósításait, még Kossuth szerkesztősége idején, a Hirlapnak innen küldte (1843). Egy évvel később, Szalay szerkesztősége alatt, már egymaga írta az országgyűlési közleményeket, majd ügyvéd lett, de nem praktizált, hovatovább csak az újságírásnak élt. Keménnyel és Eötvössel ugyanez időben kötött ismeretséget, utána ezzel és Szalayval egy évig Olaszországban élt: utazott, tanult, művelődött.
Hazaérkezésekor – huszonhárom éves – Eötvösék a Hirlapot kezébe adták; a forradalom ebben a pozícióban érte. De nem sokáig volt szerkesztő. Az év végén megvált a laptól, s a kormánnyal Debrecenbe ment. Miniszteri tanácsosként főképp kodifikációs munkával foglalkozott; míg korábban a Batthyány-kormányhoz szított, most a békepárthoz; Kemény Zsigmond és Kovács Lajos legszűkebb környezetéhez tartozott, írni azonban, Keményhez hasonlóan, semmit sem írt. A kormányszolgálatnak 1849 augusztusában mondott búcsút, a fegyverletétel idején, Keménnyel együtt, már bujkált. Az év végén Pesten találjuk; bár hamarosan igazolták, helyét nehezen találta meg: majd két évig alkalmi vállalkozásokból, szinte egyik napról a másikra élt. Tanulmányokat írt, ha szerencséje úgy hozta, könyvet szerkesztett belőlük (A magyar szónokok és statusférfiak könyve, 1851), lexikon-kiadókkal kollaborált, Bánffay Simon idején a Pesti Naplóba dolgozott stb.
Látszólag rendszeresebb életritmusra 1852-ben tért át, történelemtanári állást vállalt egy "fiúnöveldében". Egyszersmind rendszeres, sok irányú önképzésbe kezdett, kémiát, növénytant és geológiát tanult, bizonyos ideig kertészeti (belterjes-gazdasági) ismeretek megszerzésére is törekedett.
Magatartását később így értékelte: "Azon nagy rázkódtatások, melyek országokat ingattak meg, engem is lesodortak a publicisztikai pályáról, melyre azelőtt készültem, s midőn az erkölcsi tudományok elveit ingadozni láttam Európa-szerte, vagy talán csak a fejem szédült; az eredmény ugyanaz: szükségét érezte lelkem a szilárdabb alapnak, s egész szenvedéllyel adtam magamat a természettudományok egyik és másik ágára" (Életrajzi adalékok, 1856). Láthatjuk, pontos összhangban a Világos utáni korszakváltással, benne is bizalmatlanság támadt a spekulatív elméletek, a szintetikus látás, a deduktív módszer iránt; Keményhez s kivált Szalayhoz hasonlóan, jómaga is vágyakozott a tapasztalatiság, az analízishez fűződő élmény, az induktív módszer biztosítékai után, mintegy a "reálpolitika", a kései liberalizmus ösztönzéseire.
Irodalompolitikai érdeklődésének első jelei ugyanez időben mutatkoznak. Előbb a Pákh- és Gyulai-féle Szépirodalmi Lapok szerkesztésében vett részt 272(1853), majd közéleti és irodalmi folyóiratok ("review-ek") alapításával próbálkozott. Tervezett vállalkozásaiba egyszer Keményt, másszor meg Gyulait vagy Bérczyt szerette volna bevonni. Terveivel kudarcot vallott; egyedül egy füzetes vállalkozással, A magyar nép könyvével aratott némi sikert (1854–57), ezt Keménnyel szerkesztette. Mindamellett egyre több elfoglaltsága akadt; a Protestáns Theológiai Intézetben például növénytant tanított, a lexikon-cikkeket továbbra is tucatjával írta; francia és angol esszéket, illetve könyveket fordított; erejét közművelődési s történelmi tanulmányokban is kipróbálta; munkás tagja volt a drámabíráló választmánynak; társaséleti, irodalmi s politikai lapokba dolgozott, és így tovább.
Éjszakáit rabló, felfokozott munkatempója ekkoriban már roncsolni kezdte egészségét. Gyulaiéhoz hasonló, mélytűzű szeme egyre karikásabb lett, arca napról napra sápadtabbnak, nyúzottabbnak látszott (övéi nyugtatására szakállát emiatt növesztette meg): néha már vért köpött. Végzete azonban nem hagyta nyugodni, egyre több pénzre volt szüksége, mind több munkára kényszerült: felesége – Kőnig Róza, Andersen legelső magyar fordítója – és gyermekei szintén pihenésre, gyógyíttatásra szorultak, a "levegőtlen élet", a fulladás réme őket is fenyegette.
1857-ben ily nehéz körülmények között alapította meg a Budapesti Szemlét, a Revue des deux Mondes példája nyomán. Lapjában a "polgárosodás újabb vívmányaival" kívánta megismertetni a közönséget; hitte, hogy világirodalmi szemlékkel s esszékkel, tehát a tudomány legújabb eredményeinek népszerűsítésével a nemzet erkölcsi tartalékait és politikai szemléletét lehet felfrissíteni, tökélesíteni. Enélkül – úgymond – "nemzetünk azon állását, melyet a birodalom népei közt eddig elfoglalt", többé nem tarthatja fenn. Közéleti szerepléséért ugyanekkoriban kezdték méltányolni; 1857-ben a Magyar Gazdasági Egyesületnek választmányi, 58-ban pedig az Akadémiának, Arannyal egyidejűleg, rendes tagja lett. (Levelező tagul még 1847-ben, huszonöt éves korában választották meg.)
Az évtized végén, a hatvanas évek elején, egy újabb pályafordulata jő: ettől kezdve mint nemzetgazdász és aktív politikus szolgálta a Deák-pártot, merészen, fegyelmezetten s példás következetességgel; ez időben lett Deáknak "szürke eminenciása". Az 1860–61-i országgyűlés idején például a lehető legélénkebben vett részt a felirati vitákban. Dolgozott továbbá a Pesti Naplónak; itt, Kemény taktikája szerint, nagy eréllyel védte a 48-as plattformot, szemben az októberi diplomával s küzdve az ókonzervatív áramlat ellen. Még fegyverrel is: elveiért, Gyulai módján, pisztolycső elé állt; párbaj-ellenfele a jellemtelenségéről hírhedt ókonzervatív-párti lapszerkesztő, Török János volt.
Deák-párti akcióinak további állomásai a kiegyezés előkészítésével és megkötésével kapcsolatosak. Csaknem állandóan Deák társaságában időzött; "a zömök öregúrnak" (saját kifejezése) nélkülözhetetlen jobbkezeként emlegették. A közjog körüli vitában Deák röpiratát ő stilizálta át (Adalék a magyar joghoz, 1865); az 1867: XII., "kiegyezési" törvénycikket voltaképpen nem is Deák, hanem ő formulázta meg; jeles része volt a "kvóta-ügy" tárgyalásában: az első delegációt Deák helyett ő vezette; a "horvátokkali kiegyenlítést", mint a "fiumei ügynek" már 48 előtt is szakértője, szinte egymaga hozta tető alá; az Ausztriával kötött vám- és kereskedelemügyi megállapodásnak, 273az 1867: XVI. tc-nek magyar részről ugyancsak kodifikátora volt; a községpolitikai intézkedések kidolgozásában, Deák és Ghyczy oldalán, szintén ott látjuk stb. Buzgalma a hetvenes években, a deáki liberalizmus válságakor sem csökkent; a 75-i fúziót, a Deák-párt oldaláról, ő készítette elő.
Közgazdasági téren hasonló aktivitásról tett tanúságot. Lónyai Menyhérttel már 1858-ban egy emlékiratot dolgozott ki a magyar földbirtoki hitel helyzetéről (a későbbi Földhitelintézet programtervezetének legfőbb eszméivel ebben találkozunk először). Érdemeinek elismeréséül 1862-ben a Földhitelintézet titkárának, majd egyik igazgatójának választották meg. Nem ismerte a nyugalmat 67 után sem; ekkor, Eötvös megbízásából, az Országos Iparegyesület tervét dolgozta ki, illetve egy kiváló elaborátumot az iparmúzeum szükségességéről, s még sok minden mást.
Tudománypolitikai tevékenysége is figyelemre méltó, főképp az Akadémián. Itt az újjászervezéstől, 1858-tól fogva jegyzőként dolgozott; részt vett az ügyrend kidolgozásában, az ügyvitel megrendszabályozásában, az állandó bizottságok megszervezésében, például egyik kezdeményezője volt a könyvkiadó bizottságnak (1875), utóbb elnöke is. A Történelmi Társulat alapításában ugyancsak közreműködött (1867); tevékenységét itt is a praktikum vezérelte: ceterum censeóként hangoztatta, hogy az anyaggyűjtés ne szorítsa háttérbe a feldolgozó munkát.
Bokros elfoglaltságai nemcsak pályaútját tették színessé, ahhoz is hozzájárultak, hogy szervezetét az alattomos kór végül győztesen terítse le. A hetvenes években, hiába titkolta már, mindenki tudta, hogy súlyos beteg, s napjai meg vannak számlálva. A "kevés levegőjű napok" egyre sűrűbben köszöntöttek rá, 1879-ben ismét vért köpött. Hamarosan ágynak esett s férfias nyugalommal jelentette be övéinek: "ez már a vég". Érzése valóra vált, rövid, de súlyos szenvedés után 1880-ban szállt sírba.
Temetése után nyomban megindultak az életműve körüli viták. Hogy tevékenységében mi a maradandó, minden oldalról másképp magyarázták. Az irodalmi Deák-párt emberei Gyulai nézetét vallották eleitől fogva: "alakja a modern magyar polgárnak mintegy eszménykép tűnik fel, s ez pályájának legfőbb dicsősége." Az ellenzékiek éppen ezt tagadták; persze, ők is elismerték, hogy Csengeryben a "modern kor" polgári szorgalma öltött testet, azt azonban hogy tevékenysége tartalmi tekintetben is eszménykép lenne, már nem.
S ebben nagy igazság van. Csakugyan, Csengery "modern polgár", már amennyire az abszolutizmus, illetve a kiegyezés kora polgárinak mondható. Ezt főképp utolsó, politikai tettekben gazdag életszakasza tanúsítja (kb. 1860-tól). S nincs ez másképpen korábban sem, pályafutásának ezt megelőző, főképp irodalmi jellegű periódusai is vegyes értékűek. Az első éppúgy, akár a második, amaz 49-ig tart, ez ettől fogva a hatvanas évekig. A két szakasz jellege szerint is különbözik egymástól: az első a publicistát idézi, a második az esszéíró és irodalompolitikus (tudománypolitikus) tevékenységét.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
