Kuruc kori és kalandorregények
Kuruc kori és kalandorregények
A Rab Ráby művészi sikerét nem utolsósorban annak köszönhette Jókai, hogy tehetségéhez illő feladatot vállalt. Inkább széles kor- és környezetrajz nyújtására törekedett, mint a főalak elemző megjelenítésére. Ellenben a kuruc tárgyú regények (Szeretve mind a vérpadig, 1882; A lőcsei fehér asszony, 1884) esetében a hibaforrás abból származik, hogy kivételesen bonyolult lélektani kérdés megoldását tűzte ki célul: hogyan lesz Ocskay hősből áruló, Korponayné meg árulóból nemzeti vértanú. Az anyagot mindkettőhöz Thaly munkáiból merítette, azonban a kuruc hadvezér jellemét igen megszépítette, s így átállását pszichológiailag kevéssé tudta indokolni. A lőcsei fehér asszony nem tér el ennyire a históriai igazságtól, de kiábrándító, hogy meséje minden lényeges ponton a véletlenre épül. Jókai a nemzeti függetlenség ügyében bizonytalanabbá válva, kevésbé bocsátotta meg a földbirtokos nemesség hajdani bűneit, mint erdélyi krónikákon alapuló, korai alkotásaiban: a labanc 310nagyurak rút önzésének nagyarányú képét adja itt a szatmári békealkudozások felidézésében.
A kalandorregényekkel Jókai általában csupán szórakoztatni kíván, ámde olykor túlságosan is leszállítja igényeit, önmagával szemben. Beszédes példája ennek a Rákóczi fia (1892); ebben halkszavú hazafias bánat (Rákóczi Rodostóban – Mikes leveleskönyve nyomán) éppúgy található, mint hatásvadászó erotika vagy épp Victor Hugo Párizsi Notre-Dame-jából kiollózott fejezetsor (A csavargók országa).
E csoport legegészségesebb hajtása bizonnyal az Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból (1879). Törés és kifáradás nélkül sikerül itt végig megtartania a játékos fantasztikum kezdetben megütött hangnemét, mely sokhelyt igen közel van a 18. század egyes remekeihez (Le Sage: A sánta ördög; Voltaire: Candide). Az elbeszélés első személyes, de a kópé Hugó szavaiba gyakran belevág egy fontoskodó, pedáns erénycsősz: a soltész (bíró) ez, a lélektani és fizikai lehetetlenségek szigorú számonkérője. Mily szellemes torzkép Jókai kritikusairól!
A századvég szépprózájában igen nagy helyet foglal el a dzsentri és általában a hazai földbirtokos osztály nógatása, ostorozó leleplezése vagy épp halotti búcsúztatója. Éppen ő maradt volna érzéketlen ez iránt? A példák azt mutatják: Jókai csak egy rövidke időre próbálkozott meg ez új témavilággal, holott egy-két korábbi munkájával (Szerelem bolondjai, 1869; Enyim, tied, övé, 1875) ugyancsak kivette részét az új szemlélet előkészítéséből. Most azonban szívesebben menekült a múltba vagy a lektűr-irodalom papirosvilágába (A lélekidomár, 1889; Nincsen ördög, 1891), semminthogy a romladozó kúriák lehangoló látványával szembenézzen. Ha korszerű, "életszagú" környezetre szomjazott, akkor sem ide vitte a lába, inkább a külvárosba, esetleg a parasztok közé (Gazdag szegények, 1890; Sárga rózsa, 1893).
Két regényében (A kis királyok, 1886; A mi lengyelünk, 1902) mintha rádöbbenne arra: a birtokos nemesség zöme nem szakít az időszerűtlen hagyományokkal, s így ki kell hullnia az idő rostáján. Csakhogy ezt a felismerést a sok különösség és díszítőelem mindkét esetben igen viszonylagos értékűvé teszi.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
