Az ember tragédiája
Az ember tragédiája
A kéziraton található bejegyzés szerint Madách 1859. február 14-én kezdte a Tragédia írását, és 1860. március 26-án fejezte be. A kéziratot Jámbor Pál közvetítésével maga vitte el Aranynak, de az már az első jelenetnél elkedvetlenedve tette félre, azt hívén, hogy a mű "nem egyéb, mint Faust gyönge utánzása". Nagy Ivánhoz intézett 1861. november 2-i levelében maga Madách írja, hogy Arany a kéziratnak "hólnapokig feléje sem nézett, míg Jámbor Pál kérésére és sürgetésére újra kézbefogta, s megtetszett neki". Arany 1861. szeptember 12-én írt levelében közli Madáchcsal, hogy "az 'Ember Tragédiája' úgy concepcióban, mint compositioban igen jeles mű". 1861. október 27-i levelében közli, hogy a Kisfaludy Társaságban fog bemutatni a Tragédiából részletet. Ugyanebben a levélben küldi megjegyzéseit, javítási javaslatait a Tragédia első-hetedik színéhez. Arany megjegyzéseit a legnagyobb tapintattal tette meg; Madách viszont föltétlen bizalommal, őszinte hálával fogadta meg a tanácsokat. Azt a legendát, mintha a Tragédia híres végsora Aranytól származott volna, Madách eredeti kézirata kétségbevonhatatlanul cáfolja meg. Arany 1861. október 3-án mutatta be a Kisfaludy Társaságban a Tragédia első négy színét, s a sikerről 1861. november 5-i levelében számol be Madáchnak.
Az ember tragédiája sajátos sommázata az egész Világos utáni korszak szemléletének. A benne szereplő eszmék, a szereplők képviselte elvek és álláspontok – s még a zárósornak a mű egészével való eszmei-logikai kapcsolata is: a korszak irodalmában már feltűnt problémák és motívumok megismétléseiként, 344költői újjáteremtéseiként találják meg helyüket a drámai cselekményben, a történelmi és drámai helyzetekben, a mű légkörében. Az ember tragédiájában ott rejlik a nemzetproblematika mint a történelem pesszimista, vagy bizakodó szemléletének folyománya – ott rejlik a természettudományos, a reál, a mechanikus materialista szemlélettel folytatott vita, s ott a viaskodás, a determinizmus gondolatával. Az ember tragédiája: költői mű, nem pedig bölcseleti értekezés. Jelentősége tehát nem a felvetett kérdésekre adott történelmi vagy természettudományos válaszokban rejlik, hanem abban az indulatban, mely bizonyos megoldásokkal nem tud megbékülni – és abban a vágyban, mely bizonyos megoldások reményét, igényét ébren igyekszik tartani. A Tragédia jelentőségét s bemutatott történelemképének felemelő voltát épp abban kell megéreznünk, hogy a romantika, a forradalom előtti korszak bizakodó történelemszemléletével ellentétes felfogás érvényesül az egyes "képek", korszakok értékelésénél, s Madách mégis, e felfogás cáfolatára törekszik, s a mű egészében e törekvés válik a dráma igazi magjává, alapvető mondanivalójává.
A Tragédia olyan bonyolult szövevényt alkot, melyben különféle fogantatású eszmék és felfogások keresztezik egymást, s próbálnak idomulni a jellemekhez, a drámai konfliktusokhoz, a cselekmény menetéhez. Végső fokon a mű dramaturgiája dönti el, hogy a világnézeti koncepció mily elemei szorulnak háttérbe (esetleg módosulnak is, "menet közben"), s mily elemek lépnek előtérbe, a drámai helyzetek lehetőségei közt. A mű tanulmányozása közben tehát mindvégig számolnunk kell azokkal a módosításokkal, melyek a drámai menet és cselekmény következtében érvényesülnek, a bemutatni kívánt eszmék javára, illetve rovására. E módosítások néha ellentmondásokat hoznak létre az egyes színek között, sőt következetlen mozzanatokkal tarkítják egyes alakoknak (pl. Lucifernek) drámai útját.
Madách a természet és a történelem jelenségeinek drámai, tragikus "példatárával" az akarati szabadság elvét, a küzdés, a haladásért vívott harc törvényét kívánja költőileg, érzelmileg – mondhatni: lírailag – hirdetni, alátámasztani. Az egész korszak tudatválságára jellemző módon ezt a végtanulságot az ellenérvek monumentális, csaknem nyomasztó felsorakoztatásával s ez ellenérvekkel mégis szembeszegülve, azokra a hit kétségbeesett vágyával felelve, alakítja ki. Madách minden drámai helyzetet felhasznál a haladás, az akarati szabadság elvének cáfolatára – mert e cáfolat a kor tudatában is nagy helyet foglal el, s a történelem tanulságai, a természettudomány új bölcseleti következményei egyaránt a kétségbeesés tetteit és szemléletét támasztják alá. Madách a Tragédia hősével együtt jut el a kétségbeesés, a megsemmisülés sziklapartjára – s a mű valódi pátosza abban van, hogy e partról, hősével együtt, mégis visszatér.
Nyilvánvaló, hogy ilyen történelemszemlélet, ilyen bölcseleti felfogás idegen a forradalmi osztályoktól, idegen a forradalom, a haladás igazi zászlóvivőitől. De másfelől: idegen a reakció, a csüggedés, a megalkuvás ideológusaitól is. Sőt, idegen a liberalizmusnak attól a szárnyától, mely a 48 előtti hitek és küzdelmek minden emlékét fel akarja már számolni, s minél kellemesebben kíván berendezkedni a fennálló körülmények között. Madách művében a 48 előtti haladás-igény szólal meg utoljára, szembenézve mindazokkal a vereségekkel, melyek érték, szembenézve a történelem, a természettudomány – 345a valóság súlyos cáfolataival, a tagadás elsöprő érveivel – s felel rájuk, ahogyan tud!
Petőfi bizonyára másként felelt volna, de Madách felelete e korban mégis az egyetlen, mely nem az ötvenes évek sivár valóságára rímel, hanem a 48 előtti korszak mégoly megtépázott reményeire. A nemesi értelmiség legjobb válasza telik ki Madáchtól a Tragédiában – a nemesi polgárosodás nagy kísérlete ez a mű, hogy túltekintsen önmagán s tulajdon osztályának érdekein, körülményein: az egész emberiség jövője, haladása felé. A Tragédiában tehát – nagyrészt lírailag – olyan törekvés szólal meg, mely Madách osztályának valóságából fakad ugyan, de amely általánosabb érvényre is emelkedik, akárcsak az emberiség nagy költőinek tanítása, szózata. A Tragédia érzelmi, lírai – világnézeti végtanulsága ugyanis minden válságos korszak, minden történelmi vereségszakasz emberéhez szól,- s a helytállás, a küzdés-bízás erkölcsére tanítja. Ismételjük: Madách a "maga módján" tanít, vagyis úgy, ahogyan tud – de a Tragédia nagy lírikusától nem is bölcseleti vagy politikai programot kell várnunk, hanem lelkületet, hajlamot, érzelmi és akarati készséget, s mindezt bőségesen nyújtja. A Tragédia a helytállás, a kitartó cselekvés, küzdés erkölcsét hirdeti. A dráma egészének lesújtó tanulságai, Ádám bukásai, kudarcai ellenére: a nézőből, az olvasóból ez a mű az optimizmus felemelő érzetét váltja ki. Épp azért, meddőek azok a viták, melyeket a Tragédia "pesszimista" vagy "optimista" értelme körül folytattak, a Tragédia értelmét ugyanis a pesszimizmussal való szembeszegülés indulata, lelkülete adja meg.
A Tragédia eszmeiségének megértése érdekében tehát át kell tekintenünk azokat az eszméket, tényeket, melyeknek ellenében alakította ki a mű végtanulságát, végső hatását a költő. Ezek részint történelmi – részint természettudományos, illetve bölcseleti jellegűek, de egymásba kapcsolódnak a determinizmus, a szabad akaratiság kérdésében. Ez a kérdés egyszersmind drámai értelmet is nyer a tragikumnak abban az elvében, melyet Madách vallott és megvalósított.
A történelmi kérdések: a szabadságharc bukása, mely kimondatlanul húzódik meg a Tragédia eszmekörében – a forradalmak és a haladás kilátásai vagy kilátástalansága – van-e haladás, vagy hanyatlik-e, illetve egyhelyben topog-e az emberiség? stb. A természettudományos kérdések a mechanikus materializmus eszméiben összegezhetők, s ezeket Lucifer mondja ki; közülük legfontosabb a determinizmus kérdése, vagyis: rabja-e az anyagnak az ember, tud-e tulajdon sorsán változtatni, valóságot vagy fikciót tartalmaznak-e az eszmék, melyekért küzd, s maga a természet nem jelenti-e mindannak tagadását, amire az ember törekszik? Ezek a kérdések oly módon kapcsolódnak össze a szabad akaratiság, a determinizmus problémájában, hogy ezen az egyen fordul meg – valamennyi tanulság értelme: a történelmieké éppúgy, mint a természetieké. Más szóval: a végzet kérdése jelentkezik Madách számára a determinizmus elvében: ha "minden nagy eszme, nemes cselekmény konyhánk gőze csak" – úgy nincs értelme az eszmékért vívott harcoknak, szánalmas tévedés szülte a szabadságharcokat s a forradalmakat, s az ember, aki sohasem törheti át az anyag korlátait: az eszkimószín állati létére ítéltetett, s ez ítéleten nem tud változtatni. A végzet fogalma, mely Keményt és a liberális gondolkodókat annyit foglalkoztatja: a mechanikus materializmus, a természettudományos eredmények elterjedése óta új arculatban jelentkezik: 346az anyag arculatában. Az anyag: végzet is, mégpedig a leginkább megfellebezhetetlen. Ha a mechanikus determinizmus elve fennáll, úgy értelmetlen minden küzdelem, melyet történelme során az ember kifejtett. Hisz az anyagi meghatározottságot nem tudta leküzdeni, s létének értelmetlenségét a végzet értelmetlensége határozta meg. A természettudományos szemlélettel és a mechanikus materializmussal jelentkező új szemlélet tehát kihat a történelem, a haladás kérdésköreire is, és ily módon kiindulási alapot szolgáltat Madáchnak, a Tragédia drámai menetének kialakításához.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
