Vajda és az ellenzék programja. Zilahy Károly
Vajda és az ellenzék programja. Zilahy Károly
Az ellenzéki írók közül Vajda alakított ki átfogó társadalmi, politikai programot. Éppoly felemás, ellentmondásos eszmekör volt, mint ellenfeleié, gyakran változott is, de egységbe foglalta egy Széchenyire visszavezethető koncepció. Röpirataiból, politikai cikkeiből hangsúlyozottan emelkedik ki vezérgondolata: a polgárosodás. Új, polgárosult társadalmat sürgetett, a munka, az ipar társadalmát; úgy képzelte ő is, hogy a középnemesi vezető osztály alakul majd át polgársággá. Bár nem volt idegen e gondolat a Deák-csoporttól sem, Vajda valamennyi kortársát túlszárnyalta. Kíméletlen hévvel támadta a feudális életszemlélet maradványait, a nemesi tunyaságot, az ország kulturálatlanságát. Nem a nemességet akarta átmenteni kompromisszumok árán, hanem a tiszta polgári életszemlélet érvényesítését, a valóban polgári rend megteremtését várta a polgárosuló nemességtől. A programnak megfelelően alakult költészet-eszménye is; a régi, a meglevő mellett egy új irodalmat sürgetett, új csoportosulást, "a nemzetiségi és osztályérdekek ellenében az ember és a polgár jogait védő, a speciális hazain kívül az európai szempontot is figyelembe vevő tágasb, valódi értelembeni liberalizmus" pártját (Irodalmi viszonyok, MS 1863. március 22.).
E rokonszenves, mélyen demokratikus program nem hathatott igazán az adott korban. A társadalmi haladás heves vágyát ugyanis nagyarányú közjogi engedékenységgel párosította Vajda. Még ott izgattak a lelkekben a nemzeti ellenállás elcsendesedő hullámai, Vajda azonban csak az osztrák birodalom keretein belül tudta elképzelni a magyarság jövőjét. Miközben harcolt a Mindenváró Ádámok ellen, miközben gúnyolta azokat, akik azt várták, hogy a franciák hajóhada betörjön Debrecennél: kétes értékű illúziót formált ki maga is. Úgy képzelte, hogy minden lehetőség megragadásával anyagi és szellemi téren kell fejlődnie a nemzetnek. Gazdagsággal és műveltséggel kell túlsúlyra jutni, s fokozatosan átvenni a vezető szerepet a soknemzetiségű osztrák birodalomban. Még az 1861-es pátenst is elfogadta volna mint lehetőséget, mint egy nagyarányú, belső társadalmi reform kiindulási alapját. Illúziói okozták, hogy nem tudta reálisan értékelni a Schmerling-korszakot, 388s demokratikus hevülete igazságtalanságba csapott át a megyék, a köznemesi fellegvárak megítélésében is. Röpiratai már csak a tunya maradiság, a feudális veszedelem örökös forrását látták bennük, s nem vették észre azt a funkciót, amelyet a megyei ellenállás töltött be a korban. Más téren is megfigyelhető a szükséges elválasztás hiánya. Jogosan ítélte el a suba- és kútgém-költészetet, de a kellő distinkció hiánya miatt provinciális költőcskévé fokozta le Aranyt is. Túlzásai, megalapozatlan illúziói ártottak helyes reformeszméinek, de ártottak magának a költőnek is. Közjogi téren, a nerazeti függetlenség kérdésében még Deák is haladóbb álláspontot képviselt ekkor; az oppozíciós közvélemény egyre gyanakvóbban fogadta költőnk "szavait, és így maga is hozzájárult fokozatos elszigetelődéséhez. Csak a kiegyezés közvetlen előkészítésének és megkötésének időszakában ábrándult ki bécsi illúzióiból, s ekkor vált egységgé eszmevilágában a polgárosodás és nemzeti önfendelkezés.
Az ellenzékiek közül Zilahy Károlyra (1838–1864) gyakoroltak legnagyobb hatást Vajda nézetei. Zilahon született, családi neve zilahi Kiss Károly. Apja megyei főügyész, majd polgármester; Wesselényi Miklós ügyvédje volt s lelkes híve a liberalizmusnak. Zilahy Károly szülővárosában és Kolozsvárt végezte el a középiskolát, majd 1857 őszén Pestre költözött jogot tanulni. Ettől kezdve három tényező határozta meg szűkre szabott éveit: az irodalom, a politikai mozgalmak s a családban pusztító tüdővész és a neuraszténia. Megismerkedett Arannyal és Vajdával, később Gyulaival, s meleg barátság fűzte Bajza Jenőhöz. Nagy élménye volt az 1859-től fellendülő nemzeti ellenállás. Részt vett az egyetemi ifjúság mozgalmaiban, kapcsolatban állt Táncsics Mihállyal, s ő szervezte a Zrínyi-kávéházban az Idők Tanúja elégetését. 1860 elején kitiltották Pestről is, Bécsből is, s csak az októberi diploma után térhetett vissza Pestre. Először Arany Figyelőjének munkatársaként dolgozott, ám amikor megromlott kapcsolatuk, a Vajda szerkesztette Magyar Sajtóhoz csatlakozott (1863). Átalakult ebben a miliőben az a romantikus hevület, amely a nemzeti ellenállás mozgalmaiban töltötte el. Vajdához hasonlóan ő is bírálni kezdte a nemzeti ellenzék retrográd vonásait. A Széchenyi-féle koncepciót hirdette; függetlenségi oppozíció helyett ekkor már inkább a polgári fejlődést szorgalmazta.
Forradalmi elveket nem vallott; a 48-as forradalmat, Petőfi politikai költészetét éppúgy nem értette meg, mint sokat támadott ellenfele – Gyulai Pál. Rokonszenvezett Vajda eszméivel Riedl Szende is, hiszen az önhírálat (1862) társadalomkritikája közvetve erősítette azt az új nemzeteszményt, amelyet a Kritikai Lapok hirdetett meg. A tudomány erejével felemelkedő, a képzettség, tájékozottság vonzásában növekedő nemzet ideálja közel állt Vajda eszményéhez: a munka, az ipar, a szellem polgári Magyarországához. Nem véletlen, hogy felfigyeltek az Önbírálatra, hogy ajánlották a Kritikai Lapok olvasóinak, hogy kivételes jelentőségű, rendkívüli hatású műnek tartották. Szinte patetikus lírává emelkednek az ajánló sorok: "Ingathatlan hit, hogy a nemzetben még van életerő, szilárd remény, hogy a halált még el lehet fordítani és forró szeretet a megmentendő beteg iránt merhet csak illyent írni" (Legújabb könyv, 1862. július 15.).
Jóval nehezebb irodalmi, esztétikai téren körülhatárolni az ellenzék különállását. Sajátos jelensége a magyar fejlődésnek, hogy az elméleti gondolkodás 389csak lassan követte irodalmunk kettészakadását, s az ellenzék ritkán összpontosította erejét nagyobb arányú esztétikai leszámolásra. Gyakran volt azonos vagy rokon a kibékíthetetlen ellenfelek elméleti fegyvertára. Először a közéleti harcokban, irodalmi intézmények funkcióinak felfogásában jelentkezett az osztódás; párhuzamos jelenség bizonyos fokú ízlésbeli elkülönülés, más jellegű ember- és költőeszmény kialakulása. Természetesen együtt jártak e változások néhány új elméleti meggondolás kialakításával is.
Művelődési programjuknak megfelelően komoly szerepet szántak az Akadémiának. Zilahy Károly Egy szó tájékoztatásul című röpirata már 1859 végén azt hangoztatta, hogy bővíteni kell az intézmény tevékenységi körét: a nyelvművelésen és a források feltárásán túl közelednie kell a nemzeti művelődés szélesebb igényeihez. A Kritikai Lapok szerint műveltségtörténeti szempontból szomorú látvány, hogy az Akadémia kiadványai porosodnak, s nem formálják a kor szellemiségét. A tudomány és az irodalom művelése mellett tőle várják az ellenőrzés munkáját is: kritikai folyóiratokat igényelnek, amelyeket az Akadémia tartana fenn, s az intézmény tekintélyével pásztáznák át a kor szellemi életét. Fontos feladatának tartják a tudományhonosítást; figyelmeztetnek arra is, hogy világnyelveken kellene kiadnia értesítőit, mert így feloldódna tudósaink elszigeteltsége, s az emberiség közkincsévé válhatnának a hazai eredmények. Már 1863-ban kifogásolták a művészeti és tudományos pályázatok rendszerét, mert erősen vitatható a díjazott művek értéke. Mozgékonyabb, a közművelődéssel is törődő, az európai tudományosság színtjén álló Akadémia képe bonatkozott ki az ellenzéki igényekből.
Bírálták a Kisfaludy Társaságot is, írtak az Írói Segélyegylet munkájáról, de leghevesebb ellenszenvet a színházi vezetés váltotta ki évtizedünkbe". Mindkét oldalról támadták a Budai Népszínházat, ám a harc elsősorban a Nemzeti Színház ellen irányult. Jogos kifogások hangzottak el a játékrendszerrel, a művészi színvonallal s a drámabíráló bizottság munkájával kapcsolatban. Az elégedetlenség az 1863-as színházi petícióban érte el tetőpontját. Kérvénnyel fordultak Ferenc József császárhoz, hogy az 1861-ben létrejött országgyűlési színházi bizottmány véleménye szabja meg a színház irányvonalát. Kifogásolták az eredeti színművek mellőzését, mert eltéríti az intézményt igazi céljától: a magyar nyelv, az ízlés terjesztésétől és ápolásától. A Kritikai Lapok az etika érdekében vetette fel, hogy legalább "két-fokú" bíráló bizottságot kellene létrehozni a pályázatok értékeléséhez, hogy lehetőség nyíljon a fellebbezésre. Ötvenöt író, muzsikus és zeneszerző írta alá a kérvényt, köztük Riedl Szende, Hegyi Gyula és Zilahy Károly, s a fiatal generációból Tolnai Lajos, Bajza Jenő, Reviczky Szevér, Szabados János, Thaly Kálmán, Balogh Zoltán, Vértessy Arnold stb. Nem pusztán az irodalmat érdeklő megmozdulásról volt itt szó, az elégedetlenek tábora nem egynemű, de köztük találjuk az irodalmi ellenzék szószólóit is, mert rokonszenveztek e reformakcióval.
Az intézmények, irodalmi társaságok mellett egyre jelentősebbé vált évtizedünkben egy más jellegű szervező erő: a modern sajtó. Nemcsak erőket tömörített, hanem életformát alakított ki, új műfajokat teremtett s régieket formált át. Növekvő jelentőségét az is tükrözi, hogy Zilahy már 1859 végén felvetette: lapszerkesztőket, zsurnalisztákat is be kellene választani az Akadémia-tagjai sorába. Az intézmények vezetéséből kiszoruló ellenzék a sajtó 390hadállásaiba húzódott, s innen intézte támadásait a "hivatalos" irodalom ellen. Zilahy maga is a modern újságíró-literátor korai képviselője irodalmunkban, nem véletlen tehát, hogy figyelme középpontjában állt a sajtó. Némileg eltérő álláspontot képviseltek Riedl folyóiratai; ismételten tiltakoztak a "lapirodalmi özönvíz" ellen, a zsurnaliszta felszínesség áradata ellen, persze épp azért, mert tudatában voltak a sajtó jelentőségének.
Azzal vádolták a leggyakrabban egymást a polemizáló egyéniségek, hogy klikk-szempontoknak hódolnak, hogy klikk-érdekek alapján ítélkeznek, s csoportérdekeket érvényesítenek a közéletben. Bizonyára csak a túlzás nevezheti klikkeknek a hatvanas évek irodalmi intézményeit, az idő mégis igazolta az ellenzéket. A sokszor talán bántó szándékból elpuffantott jelzők mögött komoly igény rejlett: a közéleti tisztaság igénye. A Schmerling-korszak volt a magyar irodalom centralizációjának kezdete; minden tehetség az ország központjába sietett, itt keletkeztek az új lapok és folyóiratok, s miközben pangásra- ítéltetett a vidék, a fővárosban szorongtak az elszaporodó szellemi vállalkozások. Egyformán sarkallta e helyzet a kis dilettánsok ügyeskedéseit s a hatalmi pozíciók birtoklásán alapuló irodalmi hegemónia biztosítását. Táplálta az ideiglenes, pillanatnyi célok érdekében összeverődő csoportosulásokat, s gátolta a mélyebb, színvonalasabb törekvéseket. Még az ellenzéki Riedl is rosszallta, hogy vicclapok vonják el a közönséget Arany folyóirataitól, hogy a sok lap csak egymás rovására képes tengődni, hogy az élet szinte tenyészti a tehetségtelenség karrierjét. Ami a Deák-csoport ellen irányult az ellenzék kritikájából, az ekkor még voltaképpen egy lehetőségtől való aggódás volt: ne birtokoljon minden hatalmi pozíciót egy viszonylag homogén írócsoport, mert ez a hibák, tévedések tömkelegéhez vezet. Már ekkor felbukkant a gondolat, hogy valamiképpen ellensúlyozni kellene e kétségtelenül legerősebb tehetségekből összeverődött kört. Riedl arra gondolt, hogy legalább a szaklapokat kellene vidéken szerkeszteni, hogy fórumai lehessenek egy-egy táj szellemi életének. Pezsgést, mozgalmakat indítanának az orgánumok, egészséges verseny fejlődne ki az országrészek között, s ez önmagában is korlátozná egy-egy kottéria hatalmi túlsúlyát. A következő évtizedek aztán bőségesen igazolták az ellenzék aggályainak jogosultságát.
Bár egyetemes, európai távlatú költészet jelszavát hangoztatta az ellenzék, világirodalmi tájékozottsága nem múlta felül Aranyét, Keményét vagy Eötvösét. Zilahy, Vajda rajongott a görögökért, de legalább annyira szerette őket Arany is. Zilahy Puskint fordította, szépprózájára hatott Gercen és Turgenyev, de Gyulai is hangsúlyozta az orosz realizmus tanulmányozásának fontosságát. Aranyra pedig jellemző, hogy Gogol-hős nevét használta írói álnévként. Semmi jele annak sem, hogy új területek, új irányok felé orientálódott volna a kialakuló ellenzék. Talán csak annyi, hogy Riedl néhányszor ismertette a szláv irodalmakat, de szemléi rövidek, túl vázlatosak, s a nemzeti "karakterből" próbálták megmagyarázni a nemzeti irodalmak jellegzetességeit.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
