3. IRÁNYZATOK AZ EURÓPAI IRODALOMBAN (SŐTÉR ISTVÁN)
3. IRÁNYZATOK AZ EURÓPAI IRODALOMBAN
(SŐTÉR ISTVÁN)
(SŐTÉR ISTVÁN)
A 48-as forradalmak bukása ugyan rányomta bélyegét az ötvenes, hatvanas évek irodalmi alkotásaira, de magát az irodalmi kibontakozást nem befolyásolta tartósan. A kapitalizmus Európa-szerte kibontakozóban volt és az új társadalmi rendszer problémái egyre tisztább formákat öltöttek. Új életérzés alakult ki a kapitalizmus megszilárdultával, ez pedig azzal járt együtt, hogy az epikában és lírában kifejezhető valóság lényegesen elütött már a romantika korszakának valóság-élményétől. Mégis: mindaz a válság, csalódás és reménytelenség, mellyel a 48-as forradalmak bukása járt, előbb-utóbb ihlető erővé alakult át az irodalomban. Irányzatok, melyeknek csírái 48 előtt jelentősek voltak, most teljes gazdagságukban virágoztak ki. Ahogyan erről az irodalom története más korszakokban is tanúskodik: az ötvenes években is elkeveredtek egymással régi és új irányzatok, sőt, hovatovább jelentkeztek a század végére, illetve már a 20. századra jellemző irányzatok is.
38Az európai irodalomnak kevés olyan gazdag korszaka volt, mint az ötvenes, hatvanas évtizedek. Elsősorban a francia regény további fejlődése hozott gazdagodást, valamint az orosz regényirodalom lenyűgöző kibontakozásának kezdete is. A romantikus líra korszakának lezárultával ezek az évtizedek hozzák el továbbá a modern líra legfontosabb előzményeit is: Baudelaire művében (A romlás virágai, 1857). A drámai műfajokban is új jelenségekkel találkozunk, – meglepő módon éppen északon; a modern polgári dráma legfontosabb úttörése a hatvanas évek végén Ibsennel történik meg (Brand, 1866; Peer Gynt, 1867.) Nem beszélhetünk tehát az irodalom elszegényedéséről a 48-as forradalmak utáni korszakban, hanem inkább elkomorulásáról. De ez az elkomorulás bizonyos tekintetben gazdagodással jár együtt: mélyebb problémalátással s az emberi sorsok sommásabb felidézésével. Mindez különösen az orosz szépprózát jellemzi, melynek komorsága vetekszik a flaubert-i regényével. Aztán látnunk kell azt is, hogy az irodalom Európa-szerte oly jelentős kibontakozása együtt halad a tudományok fejlődésével. A filozófiában, a történettudományban és a természettudományokban kibontakozó áramlatok ugyancsak cáfolják azt a hiedelmet, mintha a korszak tudatában végbemenő válság-folyamatok művészeti-eszmei elszegényedésre vezetnének. Bizonyos elszürkülést csak az angol irodalomban figyelhetünk meg, ahol a század első felének regényírói kezdeményezései Thackeray és Dickens utolsó életszakaszában lezárulnak, a líra pedig Tennyson vagy Swinburne művében nem tud már olyat nyújtani, aminőt a század első felében Keats és Shelley pályafutása hozott, és korántsem annyit, amennyit a francia költészetben Baudelaire képviselt. Ám ennek ellenére, a hatvanas évek végén már kibontakozik Browning költészete, mely a 20. századi lírának éppoly fontos úttörése, mint aminő a francia költészetben Baudelaire-é volt. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján pedig fellép Verlaine, akinek művében a 20. század elejének legfontosabb költészeti irányzata: a szimbolizmus kezd megmutatkozni. (Szaturnuszi költemények, 1866; Gáláns ünnepek, 1869). Baudelaire és Verlaine fellépte arra figyelmeztet tehát, hogy a 20. század lírai irányzatainak forrásvidéke az ötvenes,hatvanas években keresendő. Persze, a magyar líra igazában csak a 20. század elején, – Ady felléptével és a Nyugat mozgalmában fogadja magába a szimbolizmussal együtt Baudelaire és Verlaine hatását. Más szóval: ez a körülmény is tanúsítja, hogy az európai vívmányok csaknem félszázados késéssel épülnek be a magyar költészetbe.
A magyar irodalom az ötvenes-hatvanas években leginkább a 48 előtt már kibontakozott és továbbra is hatékonyan francia és angol fejleményekre képes visszhangot adni. A magyar kortársak változatlanul érzékenyen figyelnek fel mindarra, amit Victor Hugo, Thackeray és Dickens művészete nyújtani tud még. Kétségtelen, hogy Dickens leginkább megérlelt, legtalányosabb, és a modern regény lehetőségeiből legtöbbet megsejtető művei születnek meg ebben az időszakban (Copperfield Dávid, 1850; Nehéz idők, 1854; Kis Dorrit, 1857; Nagy várakozások, 1861). Victor Hugo is ebben a korszakban alkotja meg a romantika nagy lírai hattyúdalát (Századok legendája, 1859) és a romantika regénybeli lehetőségeinek végső monumentális összefoglalását 39(Nyomorultak, 1862). A Századok legendája sokban rokon történelemszemléletet mutat Az ember tragédiájával (1860), természetesen anélkül, hogy itt közvetlen kapcsolatra gondolhatnánk.
A magyar kortársak nem figyelnek fel kellőképpen arra, hogy mily mértékben jut diadalra ennek a korszaknak európai regényében a realizmus. Gyulainak és Salamonnak realizmus iránti igényét az európai irodalom alkotásai kétségtelenül igazolják és alátámasztják, sőt, Bérczy Károly elsőrendűen követendő példaként említi cikkeiben az angol irodalmat; Gyulai is igen érzékenyen figyel fel az Anyeginre (Puskin: Anyegin Eugén, 1866), valamint Turgenyev prózájára (A nemes fészek, 1862). Ennek ellenére, a magyar ötvenes-hatvanas évek gondolkodói nem látják még a realizmusnak az európai regény különböző területein megmutatkozó, rendkívüli jelentőségét. Tolsztojra és Dosztojevszkijre majd csak a század utolsó évtizedei figyelnek fel, holott 1869 és 1866 a Háború és béke, illetve a Bűn és bűnhődés megjelenésének esztendeje, Dosztojevszkij pedig 1870-ben már közreadja az Ördögöket. Balzac példájától a magyar kritika hűvösen fordul el, s azt az "erkölcstelen" irodalom példájaként emlegeti. Nem tud érvényesülni Magyarországon Gottfried Keller hatása sem, jóllehet 1854-ben jelenik meg a Zöld Henrik, 1856-ban meg A seldwylai emberek. Pedig Keller alakjai, szemléletmódja és a műveiben ábrázolt problematika sokban rokon a magyar valósággal, s a kelleri nyomokon haladva, a Mikszáthéhoz hasonló ábrázolási művészet hamarább születhetett volna meg Magyarországon.
A romantika megmarad Jókainál, s bizonyos értelemben Keménynél is. A kor realista irányzatainak legtisztább magyar megfelelőjét Gyulai Pál regénye, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) nyújtja. Bizonyos értelemben ez a "legmodernebb", leginkább ez tartja a rokonságot a kortársi orosz regénnyel vagy akár a francia regény új, flaubert-i útjával is. De ez ismét csak a spontán fejlődés, nem pedig a tényleges hatás eredménye. Gyulai elszigetelt realista teljesítménye folytatás nélkül marad, s a magyar regény romantikáját legfeljebb azért nem tekinthetjük egészen idejétmúltnak, mivel az európai regény sem számolta még fel a romantikát. S erről nemcsak Victor Hugo művei tanúskodnak. Flaubert életművében a realista és a romantikus alkotások még váltakozón követik egymást, s még a Bovarynéban is a romantika felszámolásának realista vállalkozását tartjuk számon. Flaubert regényművészete ez évtizedekben bontakozik ki: 1857-ben jelenik meg a Bovaryné, 1862-ben a Salammbô és 1869-ben az Érzelmek iskolája, mely a realizmus új módszerét teljes kifejlettségében mutatja fel. De e vívmányok is csak a századforduló táján válnak közkinccsé a magyar irodalomban.
A magyar irodalom, mely a század elején még párhuzamosan fejlődött a kelet-európai irodalmakkal s különösen az orosszal: az ötvenes években kezd külön útra térni. Nálunk az eszményítés esztétikája diadalmaskodik, s 1857-ben válik leghevesebbé a Balzac elleni kritika. Az eszményítés esztétikája pedig száműzi a magyar regényből a mindennapi élet problematikáját. Oroszországban viszont ezzel épp ellentétes fejlődést látunk. A 18. század orosz filozófiai hagyományai erősek maradtak, s a hegeli iskola felbomlása után Feuerbach filozófiája alapján tájékozódik az orosz irodalomkritika. Belinszkij és Dobroljubov az irodalom figyelmét az emberi sorsra, a kor személyi és társadalmi fájdalmaira, az orosz valóság mély ellentmondásaira: a válságra 40hívják fel. Magyarországon az esztétika és az irodalomkritika elítéli az eszményítést, s a valóság ábrázolását követeli, – a még oly fájdalmas valóságét. Az orosz regény oly tiszta és egyedülálló realizmusának kibontakozásában nagy része van annak, hogy Oroszországban nem került sor forradalomra 1848-ban, az orosz írók nem élik át a vesztett forradalom utáni csalódásokat. Az orosz irodalom, mintegy a cárizmus egyre nyomasztóbb légkörében, folyamatosan fejlődött, demokratikus szelleme erősödött, s létre hozta a 19. századi regény csúcspontjait jelölő monumentális műveket. Csakhogy az orosz irodalom ilyen fejlődése kivételes jelenség: párjával Európa egyik irodalmában sem találkozunk. Az orosz irodalomnak ez az egyedülálló fejlődésútja tehát semmiképp sem vetíthető át más európai irodalmakba, a magyarba sem. A realista regény kibontakozásának feltételei a francia irodalomban is kedvezőtlenebbek voltak, mint az oroszban – és természetesen még kedvezőtlenebbek a magyarban, melyet az eszményítés esztétikája oly messzire távolított el az orosz regény útjától.
Az orosz regényben bemutatott valóság és a magyar életviszonyok között azonban volt bizonyos rokonság is. Ez magyarázza meg azt, hogy a népiesnemzeti iskola legnagyobbjai, akik a magyar valóság bemutatására a leghivatottabban vállalkoztak (Arany és Gyulai), már jókorán s igen érzékenyen figyeltek fel az orosz irodalomra. Arany vonzalma Gogol, Gyulai vonzalma Turgenyev iránt: rokonságnak felismeréséből származik. Anyegin-kritikájában Gyulai is ugyanazt a konfliktust ismeri fel az orosz életben, mely a magyar társadalmat is jellemzi, vagyis: nemzetiség és polgárosodás konfliktusát. A népies-nemzeti irodalom vonzalma az orosz irodalom iránt jelentős mértékben készíti elő azt a hatást, melyet az orosz írók a századvégen gyakorolnak majd a magyar irodalomra, midőn példájukkal hatékonyan elősegítik a magyar realizmus kibontakozását. A század utolsó évtizedeiben a francia naturalizmus, illetve az orosz realizmus segíti elő annak a magyar realista regénynek és novellának kialakulását, melynek fejlődése Móriczban tetőzik majd.
A francia naturalizmus filozófiai megalapozását Comte és Taine pozitivizmusa végezte el. A francia naturalizmusban felismerhetjük a kor társadalomtudományainak azt az igényét, hogy a természettudományokban kialakult egzaktság-eszményt a maguk területén is érvényre juttassák. A magyar irodalom sok mindent átvesz az egzakt természettudományosság módszeréből és vívmányaiból (induktív módszer, fiziológiai szemlélet stb.). De a magyar irodalomtól idegen marad a pozitivizmus egzaktság-igényű technikája és módszere, holott ugyanez a 19. század lengyel regényirodalmának kialakulását segíti elő (varsói pozitivizmus). Flaubert és Zola anyaggyűjtési módszere, – "cédulázó technikája" nem honosodik meg a magyar írók gyakorlatában. A francia naturalizmusból is majd inkább csak jelképességet és bizonyos komor, felfokozott szemléletességet, környezetrajzot olvaszt magába a magyar irodalom.
Az ötvenes, hatvanas évek európai irodalmának mozgalmai és irányzatai tehát nem hatnak közvetlenül a magyar irodalomra, mivel annak fejlődési feltételei egyelőre még nem teszik lehetővé Baudelaire líraiságának, Tolsztoj, Dosztojevszkij, illetve Flaubert epikaiságának vagy Ibsen drámai konfliktusainak felhasználását, áthasonítását. Mégis: a nemzeti-polgárosult irodalom végső kialakulása Magyarországon a Világos utáni két évtizedben előkészíti 41azt az időszakaszt, amikor a század második felének nagy, európai vívmányai követelődzőn tolulnak a magyar irodalom elébe, s amikor a magyar irodalom ezeknek a vívmányoknak nagyobb hasznát veheti – áthasonításukkal a maga céljait már hathatósan szolgálni tudja.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
