Újra feltámadó szerelmi költészete | A magyar irodalom története

Újra feltámadó szerelmi költészete

Könnyen érthető, hogy végül változtatni akar rideg életén. Még egyszer megpróbálja magánya áttörését, s 1880-ban, ötvenhárom éves korában megházasodik. A Duna-parti korzón pillantotta meg először a húszéves, szép és kacér Bartos Rózát, akárcsak a Találkozások hőse Eperkét. Az öregedő költő azonnal lángralobban. Szíve kivirul, mintha húszéves volna. Három hónapi ismeretség után megnősül, házassága azonban a kórosan hazug félprostituált nővel csakhamar pokollá válik.

Az esztergomi érseki főszentszék, ahová Vajda kapcsolatuk megszüntetése végett utóbb fordulni kényszerült, felbontotta a házasságot, mégpedig az asszony hibájából. Az indoklás megállapította, hogy Róza az együttélés tartama alatt is megszegte a házassági hűséget, férje ellen emelt vádjainak viszont meg sem kísérelte a bizonyítását. Mintegy tíz nappal később ugyanígy döntött a polgári bíróság is.

Feltehető, hogy az ötvenhárom éves koráig legényélethez szokott Vajda méltóbb élettárs mellett sem tört volna bele egykönnyen a házaséletbe, hogy kemény egyénisége képtelen volt gyengédségre és alkalmazkodásra. Így szerelmében is magányra volt kárhoztatva.

Költészete házasságának csak a boldog perceit őrzi, marakodásaikból semmit sem árul el. Ismeretségük kezdetén írja a három Rozamunda-verset (1880) és a Csillagokat (1881). Ezek arról vallanak, hogy Bartos Róza kezdetben az imádat és boldogság határtalan érzéseit váltotta ki Vajdából. Fiatal felesége szép, "mint a dicsőség | Hódító, mint a diadal: | Tekintetedben angyalfönség, | Mitől imává lesz a dal". S ha a szép nő istenség, ha szemében szebb fény tündöklik, mint a csillagokban, még inkább isten az a férfi, akire e szemek ragyognak:

Oh!… mikor én azokba nézek.
Hogy éledek, hogy áradok!
Egyszerre nőni kezd a féreg;
616Azt gondolom, az égig érek,
S uram bocsá! – isten vagyok!

A házasság felbomlása után Vajdának még vannak különböző fellobbanásai, de mind csak múló, felszínes érzéki vonzalom. Nem szerelmes, hanem erotikus versek születnek belőlük (Vége van, 1880; Bertának, 1883; Panaszok I–III, 1885; Fürdői emlék I–II, 1887). Nem akarja "eszményíteni" magát, mint a "népnemzetiek", akik csak megválogatott érzéseikkel mutatkoztak az olvasó előtt.

Erotikus verseivel egyidejűleg új filozófiát vall "Csak az óra feledhetlen, | Amelyben elfelejtkeztünk", írja egy nőnek (Albumba, 1887). Gyakran tanácsolja a jelen örömeinek élvezetét (Életbölcselem, 1884; A Balaton partján, 1884). N. N. emlékkönyvébe pedig ezt írja: "Egy szekér borostyán nem ér föl | Egy kis maroknyi szerelemmel." A szerelem és a borostyán szembeállítása az önző egyéni örömök és a közösségért való élet ellentétét jelenti itt. Tudjuk már: Vajda mindig válságban van, ha a szerelmet mint az élet legfőbb értékét emlegeti. Ledér epikureizmusa mögött most is a csőd pillanatnyi érzése húzódik meg.

Mikor végre lecsendesül, még egy lehetőséget lát a dicsőség útja helyett: az elvonult csöndes életet egy erdészlakban. Ez a vágy, amely már A vaáli erdőben című költeményében (1875) megszólalt, úgy látszik, állandóan visszatér benne. Kései költeménye, a Szomorú körutas (1892) egy világszerte csodált király történetét mondja el, akinek megvan mindene, "Mit emberek óhajtanak, | Hír, fény, dicsőség, rang, vagyon" s akit mindez csak untat és elszomorít, mert az egyszerűt, a szegényeset szereti: "Ah ez az, amiért eped, | Az egyedüli élvezet." Akkor legboldogabb, ha nem tudják, hogy kinek tiszteljék. Kész volna cserélni egy kukoricacsősszel, s arról képzelődik, mi volna, ha elszegődne erdőkerülőnek. Világos a szomorú tanulság: ama dicsőség kiábrándult kritikája ez, amelyet Vajda egy életen át kergetett. A királyi dicsőségnél is többet ért volna, gondolja mostanában, megmaradni Vaálon erdésznek.

Érthető, hogy e sivár magányban néha még megsajdul Gina emléke. Érdekes módon most, öregkorában írja legszebb verseit Ginához. Tartalma szerint voltaképp még a Gina emléke -ciklushoz tartozik A kárhozat helyén (1872), amelyben a rá jellemző eget-földet rázó szenvedélyes kétségbeeséssel éli át újra az órát, mikor Gina más karjaiba hullt. Kozmikus jelentőségű esemény ez a szemében:

A teremtésnek delelőj én
Itt született a pillanat,
Amely után visszafelé mén
A lét, s hasonlót már nem ad.

S szenvedélyének és képzeletének ereje még innen is tud magasabbra emelkedni. A bútorok azt kacagják a háta mögött:

Hogy gyalázatfolt ég a napban,
Virágkehelyben ronda pók.
617Nincs szemérem a csillagokban,
Zsibáru lett a szűzi csók.
Hogy koldussá szegényült a lét;
Leélte tündöklő nyarát.
Üres a végtelen mindenség,
Ki van rabolva a világ!

Szívéből időnként újra meg újra hull egy-egy vércsöpp, egy-egy új Gina-vers. Ezek már nem a vágyat fejezik ki, hanem az elvesztett szerelmet siratják. Nem kiabálnak, nem átkozódnak, istent és ördögöt emlegetve: mély és megható fájdalom szól belőlük, csendes és szelíd, amelyről azonban érezni, hogy nem fog kihűlni többé. Vajda felháborodás és megvetés nélkül néz most vissza Ginára, szinte áhítattal, mint egy isteni tüneményre, élete legfényesebb emlékére. E versek szerelmi bánatába, ki nem mondva is, belejátszik minden egyéb fájdalom, amit Vajda azóta átélt; politikai csatavesztése, kiüldözöttsége, magánya, egész elrontott élete. A magyar szerelmi líra egyik remekmívű alkotása a Húsz év múlva (1876), mely egy egész élet drámáját tudja belezárni néhány sor tömör, de kristálytisztán áttetsző sorba. Mondanivalója, hogy a szépség, illetve egy szerelem el nem múló emléke a kiégett szívben is fellobban. Egykori szenvedéseiről Vajda egy szót sem szól. E diszkrét eljárás meggyőzőbben érezteti velünk elmúlt szenvedéseit, mint az egykori Gina-versek tombolása. A kép, a jelentés és a hang kissé fáradt nyugalma egyaránt megenyhült fájdalmat áraszt.

Gina emléke a házasság ideje alatt sem hagyja el: az Utolsó dal Ginához és A feledhetetlenhöz című versei 1882-ben íródtak:

Ha eljövend a búcsú-óra,
Ha majd e szív végsőt dobog,
A percben, mely létem kioltja,
Majd akkor is rád gondolok

– írja az előbbiben. Kísértetek című költeményében (1885) pedig kifejti szerelmi drámája fő filozófiai tanulságát:

Nem azok az igazi holtak,
Kik egyszer itten éltek, voltak…
Nem vész el innen semmi, semmi,
Csak ami nem bírt megszületni.
Üdvözítő csók, mely elcsattan,
Mi megesett, lett halhatatlan,
Csak a testet nem öltött ábránd,
Be nem telt vágy, el nem lobbant láng,
Az elszalasztott meddő óra
Nem fordul itten vissza jóra;
Csak az van halva itt örökké,
A múlt nem hozza vissza többé.

618Képzelete színesen csillogó pompával ruházza fel "azt az órát", "E hézagot a múlt időben | Mit ki nem tölt a teremtő sem", s vetít elénk egy a Szinyei Pacsirtájánál ragyogóbb erotikus tájat, amelynek láttára megint csak elveszített ifjúsága jut eszünkbe.

Valószínűnek látszik, hogy híres utolsó találkozása Ginával néhány évvel halála előtt (megh. 1897. január 17-én), 1892-ben történt, mert ebben az évben három verset is ír hozzá: a Mákszemek III. darabját, az Elmúlt időt s a Harminc év utánt. Az Elmúlt idő filozófiai költeményeinek egyik legnagyszerűbbike: léte mérlegét készíti el benne, a világegyetemről formál végső ítéletet: az a pillanat, mely akkor elveszett, nem térhet vissza többé. A Harminc év után intonálása egyszerű, de sejtelmes és drámaian komoly: "Mi hátra volt még, elkövetkezett. | E földi létben gyász sorunk betölt.| Találkozunk – irgalmas végzet! – | Utolszor, egyszer még – a sír előtt." A folytatás már kissé prózai és lapos magyarázkodás, az emelkedés csak a vers második felében kezdődik ("Ha majd a földi élettől megváltam" stb.), s innen kezdve folyamatos. Végre az utolsó szakasz a hosszú előkészület után a költészet bűvös magasába röppen:

Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsendesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet,
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak…

A versszak önmagában, a versből kiszakítva is költői, holott így csak egy táj hangulatát fejezi ki: az erdőét vihar után. De megsokszorozza jelentését és hatása költőiségét, hogy tudjuk: a holdas erdő csendje két egykori szerelmes találkozásának hangulatát jelképezi.

Gina emléke nemcsak a feljebb említett versekben van jelen. Ahogy Juhász Gyula írja Annájáról: benne van "minden félrecsúszott | Nyakkendőmben és elvétett szavamban | És minden eltévesztett köszönésben | És minden összetépett levelemben | És egész elhibázott életemben", úgy Vajdánál is, fiatalságától kezdve, egész életére ráborul Gina árnyéka, több mint negyven éven át. Rendellenes dolog ez, s egészséges lélekkel nem történhetik meg. Az előbb-utóbb beforrja a sebet, a legnagyobb gyász és szerelmi csalódás fájdalmát is. Hogy Vajdával nem így történt, az nemcsak szerelme nagyságát, szíve hűségét, hanem élete szerencsétlenségét is mutatja. Azt, hogy nem talált méltó nőre, aki elfeledtette volna vele Ginát, és szívét meggyógyította volna. Hogy nem volt része egész lelkét betöltő munkában, sikerben, szerelemben. Ginában az elvesztett életét siratja. Így lett ez a szerelem az el nem ért, a magányt csak fokozó, vészes szerelem mítoszává, Gina pedig azon nevek egyikévé, amelyek – mint Beatrice, Laura, Léda, Anna neve – már kimondva a hangulat és szépség fénykörét hordozzák magukkal.

Arcanum Newspapers

See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!

Show me