Bársony István
Bársony István
Keresztesen született, 1855-ben. 1881-től az Egyetértés munkatársa, 1907-től pedig a kormány hivatalos lapjának, a Budapesti Közlönynek a szerkesztője. Nagy kort ért meg, elhalmozva társadalmi kitüntetésekkel. A Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja volt. Meghalt 1928-ban.
Éppoly kevés gondot okozott a moderneknek, mint a hagyománytisztelőknek. Természetesen, témáinál fogva az egész konzervatív tábor a magáénak vallja. Turgenyev vadászhistóriáinak mintájára készült színes tárcái tették ezt a dilettáns irodalmárt elismert íróvá. Gárdonyi vezette be az irodalmi életbe.
Különös barátságok és csoportosulások születtek ekkor, s még nem lehetett tudni, kiből mi lesz. Egy-egy stílus, ízlés, szándék híveinek táborában néha kiáltó ellentétek fértek meg egymással. A kortárs szeme egyetlen különbséget érzékelt csupán: városias, modern, az európai irodalom követője-e elsősorban az író, vagy a vidékről ír-e, a feudális Magyarországról, népről és urakról, tehát a "nemzeti" hagyományokat folytatja-e? Hogy a két típusban külön-külön is sokféle felfogás keveredhetett, az nehezen világosodott még meg. A városi írók között futó divatot hajszolók, idegen dekadenciát utánzók tenyésztek friss és bátor polgári kísérletezők mellett, s a hagyományőrzők is megoszlottak aszerint, hogy a nemzeti mítosz helyett meg tudják-e és meg akarják-e látni a valóságot (mindegy, hogy a nemességről vagy a népről írnak-e), s hogy áttörik-e a sematikussá váló "népnemzeti"irány epigonstílusát, módszerét.
Bársony Istvánt vadászszenvedélye, pusztai kalandozásai mentették meg attól, hogy dzsentri-szerelmekről szóló együgyű novelláival el ne tűnjön az irodalomtörténetből. Vadásztörténetei mintha a táj szerelmesének naplórészletei volnának. Idilli rejtelmekkel teli táj, és benne annak természetes tartozékaként a különös, pusztai ember. Csakúgy vonzódik ehhez a civilizációtól távoli lényhez, mint magához a természethez; sem néprajzi, sem társadalmi érdekessége nincs az ő szemében. Tömörkénytől vagy talán egyenesen a természettől tanulja el később az emberi természet rajzának technikáját. Ilyen írásai azonban nem elég eredetiek; stilizáltabbak, s látszik, hogy fantáziáját nem kötik le úgy, mint a magyar táj helyenként még ősi vadsága és titokzatos szépsége. Érződik nála is a nosztalgia, sőt a szubjektív, érzelmes maradiság is. De az Alföld világa, a puszta élete a Sárga rózsa romantikus 918indulatával, lírájával bár, érdekes színfoltja lesz annak a körképnek, amely a magyar valóság részleteit vázolja fel, látszólag céltudatosan, mégis rendetlen összevisszaságban, megszerkesztetlenül.
Később egyre jobban novellásítja leírásait, de ezek már kevésbé sikerülnek; jobb kötetei viszont: A szabad ég alatt (1888), Vadásztörténetek (1897), A rab király szabadon (1903). Asszonyról és házasságról szóló témái peteleis fogantatásúak, de a megvalósításban valahol Herczeg Ferenc körül állapodik meg.
A magyar népiesség útjának a század vége felé csaknem nyoma veszett, az utolsó évtizedben azonban egyszerre több területen ismét felbukkant. Ez az időszak a magyar tájirodalom nagyobb lendületének szakasza. A regionális irodalom egyébként európai jelenség, ez időben fejlődik ki a német Heimatkunst is; a mi viszonyaink között azonban más tényezők hatnak az irodalmi regionalizmus kialakulására. A magyar tájegységek közül ez időben kétségtelenül Szeged és környéke játszik legnagyobb szerepet az irodalomban. Szegednek nagy hagyományai vannak e téren; csúcsát a szegedi irodalom Tömörkény Istvánban, Móra Ferencben és Juhász Gyulában érte el, de kisebb tehetségű társaik is alkottak nem egy jelentős művet.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
