Viszonya Taine-hez, a pozitívizmushoz s Rankehoz
Viszonya Taine-hez, a pozitívizmushoz s Rankehoz
A következő tizenöt esztendőben, a görög tanulmányokig nem tett közzé ilyfajta esszét. Munkái ez idő alatt, a Dante-tanulmányt (1886) s A tragédiáról szóló székfoglalóját (1887) leszámítva, ha gyakran hosszabbak is, voltaképpen kritikák, esetleg, mint a Csengery-portré (1887), nekrológok, megemlékezések. Nagyobbrészt úgy válogatta meg a bírált munkákat, főképp pedig a külföldieket, hogy a kor csupa jelentékeny szellemi kérdésével került szembe.
Taine-ről háromszor is írt (1882, 1884, 1885). Taine kiváló történetíró – mondja. Elmélete ellenére az. Mert elmélete elfogadhatatlan. Hiányzik belőle, "mit a történet filozófiai oldalának lehetne nevezni". Mint magát a filozófiát, a történetírást is lélektanná szűkíti. "Történetének istene a pszichológiai szükségesség." Nem csoda, ha nála "a pillanat szörnyűségeit, ördögi össze-visszáját föloldó, kiegyenlítő eszme nem létezik", – azaz, ha pesszimista. Nála "megszűnik a történetírásnak szokott értelemben vett művészete, és lesz belőle a pszichológiának egy ága". S emellett a történelemalakító tényezők közül teljesen kiiktatja az emberi személyiséget,– "az elmét pedig színpaddá teszi, melyen a vak benyomások a maguk erejéből sorakoznak, a szó szoros értelmében teremtik az ,én'-t és a tudatot." Mindezek láttán azt mondhatnók, íme: Goethe és Hegel, Taine ellenében. Taine alaptévedését így foglalja össze: "a történetre a szigorú természettudományi módszert alkalmazni majdnem olyan képtelen gondolat, mint a művészetben a mechanika törvényeit keresni." Vele is, Du Bois Raymond-nal, Macaulay-vel s másokkal szemben is, kortársi eszményként Ranke munkásságát hozza föl. Ezt – úgymond – "a történeti eszmék fénye hatja át". "Az eszméket úgy tekinti, mint az emberi nem örökét, mely korról korra száll; az eseményekben és az eseményekből fejlődnek ugyan, de fölöttük állnak, mintegy külön életük van, független a népek s egyének pszichológiájától'." Ezek az eszmék "a népek s történeteik különbségén belül az emberiség történetének egységét megalkotják". S ami őt leginkább foglalkoztatta – vagyis, hogy miként áll szemben a történelem és az egyén a törvény, a szükségszerűség tekintetében: arra is Rankénál lelte föl a legmegnyugtatóbb feleletet. Rankénál – így írt – "a szereplő egyéniségek így látszólag szabadok, cselekvéseikben önállók, az események előre kiszámíthatatlanok maradnak, s e látszólagos önállóság és kiszámíthatatlanság dacára mégis – akarva, nem akarva – a történeti fejlődés eszközeivé válnak. A pszichológiai szükségességek fölött Ranke még egy másikat is keres; a színes élet mögött még egy másikat is észlel: a történeti eszmék életét és fejlődését."
Ranke, tudjuk, a hegeli örökség mérsékelt jobboldali folytatója s a szellemtörténeti iskola egyik legfőbb előfutára, de kétségkívül sokkal józanabb, történetibb, szociálisabb s etikusabb utódainál. Ezekhez képest gyakran inkább az eszmetörténeti megjelölés volna reá találó. S Péterfy éppen e másodikban 973rokon vele leginkább. Péterfy történetfilozófiai és történetírói eszménye azonban, természetesen, így sem volt azonos Rankéévál; s aztán ez az eszmény másfél évtized alatt, távolodva Hegeltől, folyton módosult is. De eltérései s későbbi fejlődményei csak még inkább a jövendő szellemtörténet irányába utalják. 1892-ben "az üres adatrágók"-kal szemben történetfilozófiát követelve, így írt: "Van-e a történetnek egysége, célja, van-e az eseményeknek törvénye, van-e fejlődés a történet nyomán? – Ezek pedig mind oly kérdések, melyek megoldását keresni kell, ha egyszer az emberi szellem fölveti." Természetszerű, "e kérdéseknek nincs végleges, csak megközelítő megoldása".
A rendszerré záródó történetbölcseletet azonban ez időben már elutasította, s a történelemelemzés határozott követelményét bizonyos agnosztikus, szubjektivista állásponthoz közelítette. A Scherer-féle pozitivizmustól eddig is elválasztotta a köztudat. S ezek az idézetek cáfolják a Comte – Taine-féle irányhoz való tartozásának meggyökeresedett hiedelmét is. Ezért is közöltük őket oly részletesen. Ezekben az évtizedekben indultak el az úgynevezett "neo"-irányzatok, amelyek a szellemtörténeti iskolák alapjait adták, s ő nem maradt érintetlen tőlük, s főképpen nem, úgy tetszik, a kantiánustól. Taine-től sokat tanult, főképpen módszert, de felfogása alapjait elutasította, korábban inkább Hegel, később pedig ez irányzatok hatására is.
Péterfy tehát itt, hogy úgy mondjuk, elébe vágott korának, magyar kortársainak. A nyugati, a német és francia filozófiához való közelgése, de a magyar társadalomban elfoglalt különleges helyzete következtében is. E sajátos helyzet vezette Diltheyével némiképp rokon történetfelfogáshoz, bár arra nem mutat semmi, hogy e felfogást ismerte volna. Annál kevésbé, mert bár Dilthey akkor már megírta művei jelentékeny részét, hazájában sem volt még igazán ismert. Ám az esetleges hatás kérdésénél sokkal fontosabb a betöltött funkció kérdése: Mást jelentett ez a "prae"-, ez az ante datum-szellemtörténet Magyarországon, mint Németországban. Ne feledjük, a Taine-féle iskola szülőhazájában, különösen 1870 után, Péterfy korában, nemcsak pesszimizmust, antirevolucionizmust, hanem történetietlenséget is jelentett, nálunk pedig Beöthy Zsolt a nemesi, a nemesi-polgári berendezkedés védelmében sajátította ki. A Scherer-félét pedig Heinrich Gusztáv a kispolgári értelmiség e struktúrába való belenyugvásának, beleilleszkedésének eszközévé tette nálunk is, mint ahogy az volt ez hazájában, Németországban is. A tiltakozás ellenük, az egyetemes, a nemzeteket összekötő, a fejlődésüket rokon lényegűvé tevő, történelemtől alkotott s történelmet alkotó emberi eszmék alapján folyvást tovább fejlődő történelem nevében, nyilván tiltakozás e védelem és e beilleszkedés ellen is. A későbbi magyar szellemtörténeti iskola, mégpedig annak a nacionalista közvélemény számára elfogadhatóvá, hatékonnyá emelkedett része, átvéve, modernizálva Beöthy funkcióját, az egyetemes eszmefejlődés helyébe lokális, "speciális" magyar eszmetörténetet igyekezett állítani, olyat, amely igazában már nem is volt evolucionista. S e "speciális" magyar világon Péterfy már most nem győzött eleget gúnyolódni.
Ez átvisz a nacionalizmus központi jelentőségű kérdéséhez. Gyűlölete a sovinizmus ellen leghevesebben Nemzeti géniusz című kegyetlen pamfletjében (1889) robbant ki. Ennek végső summája az volt, hogy tudományunk és közszellemünk nem bír mindaddig a polgári Európa szintjére emelkedni, 974míg le nem győzzük ezt a kórt. S addig tulajdonképpen igazán nemzeti szellemű tudományunk, szellemi életünk sem lesz. Csakhogy attól a kényszerképzet-szerű hittől, hogy az osztrák-magyar kettős állam, s ezen belül az integer magyar állam, mint állam, részint szükségszerű történeti fejlemény, részint s ennek következtében szükséges, "Európában számottevő hatalmi tényező", ő sem szabadulhatott meg. Jóllehet a román Moldován Gergely e problémát boncoló könyvéről szólva (1894) elismerte, hogy a nemzetiségek helyzete olyfajta kényszerű függőség velünk szemben, mint a miénk Ausztriával szemben, s jóllehet az erőszakosságot eleve elutasította, végül mégis azt vallotta, hogy "az államnak teljes joga van arra, hogy a nemzetiségekkel szemben egységre törő fölényét éreztesse… a magyarosító irányzat jogosult". A kiegyezéskori magyar polgárság egyik alapdogmája ez, s Péterfy kritikusi s irodalom-közéleti helyzetének magyarázatában is kulcskérdés.
Arcanum Newspapers
See what the newspapers have said about this subject in the last 250 years!
Show me
